„Igazítások” – interjú Szász Lillával

Nemrég tértél vissza Portugáliából, ahol egy ösztöndíjjal tartózkodtál. Milyen anyagon dolgoztál odakint?

Tavaly nyertem el az Asylum Arts nevű amerikai szervezet egyik ösztöndíját. Ők főleg a zsidó identitással foglalkozó művészekkel vagy zsidó származású művészekkel dolgoznak együtt, és meghívásos alapon lehet bekerülni hozzájuk. Belső pályázatokat írnak ki, én is oda pályáztam egy anyaggal. A pályázati témám egy portugál nemzeti étel, az alheira – egy portugál kolbászféle – történetének feldolgozása volt. Az inkvizíció idején sok zsidó embert megöltek Portugáliában, és I. Manuel kegyelmet adott azoknak, akik kitértek a vallásukból. Sokan emiatt kripto-kereszténnyé váltak, ami azt jelentette, hogy kifelé kereszténynek mutatták magukat, befelé, otthon viszont megtartották a zsidó hagyományokat.

A mítosz szerint az alheirát a túlélésük érdekében találták fel a zsidók, disznóból készült kolbásznak látszódott, valójában tökkel színesítették, és szárnyasokból, csirkéből, vadmadarakból készítették. A kutatásaim során azonban kiderült, hogy az egész történet nem igaz, egy élelmes idegenvezető találta ki ezt a legendát. És nem csupán az alheira története esett legendák áldozatául, számos helyről, hagyományról, névről, ételről állítják ma azt, hogy zsidó eredetű, de vagy nem bizonyított, vagy bizonyítottan nem az. Sajnos az inkvizíció alatt és az azóta eltelt idő szinte teljesen kitörölte a zsidó hagyományokat. Az anyag címe – bár még nem fejeztem be – jelenleg „Igazítások” néven fut, és arról szól, hogyan igazítják az emberek a hagyományaikat, a viselkedésüket, az életüket a különféle helyzetekhez, gazdasági, politikai vagy akár turisztikai elvárásokhoz. A portugál eset volt a kiindulópont, és végül azt vizsgáltam, hogy ezek az ’igazítások’ hogyan működnek a legkülönbözőbb helyzetekben. Kicsiben Portugáliában, nagyban az egész világban.

Megmaradtál a zsidó példáknál vagy kitágítottad az eredeti tematikát?

Összesen négy helyzetet követtem végig, illetve a későbbiekben lesz még egy ötödik is. Az alheirán kívül interjúztam egy történésszel, aki valóban vissza tudja követni a családja kikeresztelkedésének a történetét. Ezenkívül Észak-Portugáliában négy kisváros, ’keresztes házainak’ történetét vizsgáltam meg, amikről szintén az a legenda terjedt el, hogy zsidó emberek háza volt, akik azért véstek keresztet a házuk bejáratára, hogy ezzel megtévesszék az embereket. De ez sem igaz, illetve még nem nyert bizonyítást. De ez nem zavarja a helyieket abban, hogy rengeteg buszos turistát vigyenek körbe a városok óvárosaiban, keresztes házakat mutatva nekik. Ezenkívül a Rossio téri zsidó emlékműnél – ami az inkvizíció idején esett áldozatoknak állít emléket – készítettem minivideókat arról, hogyan alakítja át az emlékmű a teret, hogyan élnek együtt az emberek ezzel az emlékművel.

Mi lesz a végső megvalósulási formája ennek az anyagnak?

A legjobb valószínűleg egy kiállítás lenne, ahol a különböző kiállítási részek együttműködnek egymással. De ez még alakulni fog.

Előző projekted, az Üdvözlet új otthonomból is Portugália legújabbkori történelmének egy markáns szeletét dolgozta fel. Miért kezd el egy magyar fotográfus a portugál gyarmatosítással foglalkozni?

2018-ban utaztam ki Portugáliába a Budapest Galéria ösztöndíjával. Több portugál ismerősöm és barátom is van, akik felhívták a figyelmemet a gyarmatokról visszatelepültek – vagyis a retornádók – esetére. Ők azok az emberek, akik egész életüket és egzisztenciájukat a portugál gyarmatokon építették fel, sőt, sokan a fiatalabbak közül ott is születtek, majd a gyarmati rendszer felszámolása után az anyaországa költöztek. Felvettem a kapcsolatot Elsa Peralta antropológussal, aki hosszú ideje a téma kutatója, és akivel a kiállításra egy photobookot is készítettünk. Erről a témáról is kiderült, hogy az ösztöndíjjal elnyert egy hónap szinte semmire sem elég, így nem sokkal később ki is költöztem.

Hogyan zajlott a munkafolyamat, a kapcsolatfelvétel az érintettekkel?

Két szakemberrel dolgoztam együtt, a korábban már említett Elsa Peraltával, aki a Lisszaboni Egyetem antropológia tanszékének kutatója, és egy német történésszel, Christoph Kalterrel, akinek a kutatási területe a dekolonializáció, és azon belül Portugália. A beszélgetéseink során lassan kirajzolódott bennem a kép, hogyan lehetne ezt a témát képileg megjeleníteni, vizuálisan működőképessé tenni. Mióta szakemberekkel dolgozom együtt, rendszeresen konzultálunk a képeimről, mindig megmutatom nekik a képanyagot. Mivel dokumentarista fotográfiáról beszélünk, nagyon fontos, hogy az ábrázolt kép ne állítson olyat, ami nem igaz. Az alanyokkal Elsa Peralta vette fel előzetesen a kapcsolatot, és ő választotta ki, hogy kivel találkozzunk személyesen is.

Egyébként nagyon örülök annak, hogy antropológusokkal kezdtem el dolgozni, mert rájöttem, hogy magam is sokfajta antropológiai módszert alkalmazok a fotózásaim során, és rendkívül izgalmasnak tartom ezt a tudományágat.

A portrék mellett tájképeket is láthatunk az anyagban. Hogyan választottátok ki a helyszíneket?

A retornádókat Portugália legkülönbözőbb helyszínein szállásolták el, legalább 4000 ilyen helyszínt ismerünk ma. A szállodákon, közintézményeken túl például családokhoz is telepítettek be embereket, az utóbbiak egyébként nagyon nehezen lekövethetők. Elsa készített számomra egy listát a szimbolikusabb helyszínekkel, ahol a portréalanyaim is éltek, ezeket örökítettem meg.

Hol tartanak a múltfeldolgozásban az érintettek?

Ez egy iszonyatosan problematikus kérdés. A baloldali sajtóban a retornadók fasisztának számítanak, akik a gyarmatosítókat képviselik. A kolonialista országok közül Portugália és annak diktatórikus vezetője, António de Oliveira Salazar volt az utolsó, aki kivonult a gyarmatokról. Bár a portugálok magukat “jó gyarmatosítóknak” tekintették, sokat lehet olvasni arról, hogyan zsigerelték ki ezeket a területeket, és adták el az ottélőket rabszolgának Brazíliába, vagy a különböző dél-amerikai országokba. Ugyanakkor 800 ezer emberről – tehát egy nagy és heterogén halmazról – beszélhetünk. A portréalanyaim között több olyan személy is szerepel, aki szolgálóként, cselédként dolgozott a gyarmatosító családoknál és így kerültek Portugáliába. Tehát ez egy nagyon összetett történet. Akikkel beszélgettünk, különböző okokból kifolyólag, de vágynak vissza a gyarmatokra. Sokukat nem fogadták be a portugálok, nehezen integrálódtak a társadalomba, nem dolgozták még fel a visszatelepítésüket.

De összességében a portugál társadalom sokkal jobban kezeli a társadalmi különbségeket, egyenlőtlenséget, sokszínűséget, mint a magyar. A közbeszédben például tilos a megkülönböztető beszéd és ez a társadalmon is látszik, sokkal elfogadóbb.

November 4-én nyílt egy portugál fotográfussal közös kiállításod a 2B Galériában, amelynek a szerelem a témája, ám sajnos a járvány miatt csak pár napig volt látogatható a kiállítás.

Maria do Mar Regóval több közös pont van az életünkben, ugyanazzal az ösztöndíjjal tartózkodott ő Budapesten, mint én Lisszabonban. Maria Arles-ban végzett fotográfusként, és egészen másképp viszonyul a dokumentarista fotóhoz, mint én, nagyon más a stílusunk. Még akkor találkoztunk, amikor Budapesten volt. A műtermében láttam egy anyagot, ami a volt párjával közös életükről szólt, ez lett most a 2B-ben kiállítva. Beugrott nekem, hogy 2009 óta dolgozom egy szerelem témájú anyagon és jó lenne a kettőt együtt bemutatni. Mindig vannak az életemben ilyen “mellékanyagok”, szerelemgyerekeknek hívom őket, amikből előbb-utóbb összeáll egy kész projekt. Gellér Judittal egy másik kiállítás kapcsán kezdtünk el együtt dolgozni, akkor merült fel, hogy nem lenne-e ő ennek a kiállításnak is a kurátora. Nagyon szép találkozás lett ez így, Judit érzékeny szeme sokat adott hozzá a kiállításhoz.

Két évvel ezelőtt megkerestem Szmolka Zoli grafikust – aki a Tranzit által, Muskovics Gyula és Sós Andrea szerkesztésében megjelent Törzsfőnök / The Tribal Chief (2016) című fanzin tervezője volt – hogy egy másfajta együttműködést szeretnék vele kialakítani. Azt szerettem volna, ha együtt gondolkodunk és közösen találjuk ki a könyv koncepcióját, így született meg a Szerelem történetek / Histories of Love (2019-2020) című könyv. A negyedik szál a Lab4art fotólabornak köszönhető, akik szerettek volna egy művészkönyv sorozatot elindítani. Ez a négy szál kapcsolódott össze a könyvemben. A 2B-ben a könyv és annak oldalai lettek kiállítva, Mariának pedig a fotósorozatain kívül egy videója is látható.

A későbbiekben még megtekinthető az anyag? 

Igen, amint a szabályozás lehetővé teszi, újranyit a kiállítás.

Az otthontalanság, az identitás témája rendszeresen előkerül a munkáidban, a korábbi sorozataidban is, mint az Elvtársak vagy a Zsolti mama mennybe megy.  Miért érdekel téged ez a téma?

Az új munkáimban ez egy egyértelmű szerepvállalás, nem találom a helyem a mai Magyarországon. Ez a mostani anyagaimat, ahogy a mindennapjaimat is eléggé áthatja. Tehetetlen dühöt érzek ezügyben, ugyanakkor nagyon szomorúnak is tartom, hogy boldogabbnak érzem magam külföldön egy szobát bérelve, mint itthon. Az édesapám diplomata volt, ezért úgy nőttem fel, hogy folyamatosan külföldön éltünk. Az otthon sosem egy konkrét helyhez kötődött. Ugyanakkor a magyar egy röghöz kötött nép, aki csak akkor mozdul, ha muszáj. Egyébként magamon is érzem ezt a mentalitást, látom, ahogy a külföldi barátaim sokkal könnyebben ugranak meg helyzeteket. Biztos amiatt is alakult így, mert külföldön az ingatlanárak iszonyú magasak, és ezért mindenki lakást bérel, nem tulajdonolja, így sokkal mobilisabbak is az emberek. Én is ezt szeretném érezni, hogy szabadon tudok alkotni, élni, nem akarom ezt a mai magyar hisztériát a közvetlen környezetemben tudni.

A régebbi anyagaimban benne van a saját identitáskeresésem. Az Elvtársak sorozatnak vannak családi vonatkozásai, a Boldog új élet című sorozatom apropója például egy új otthon keresése volt. A Zsolti mama mennybe megy-nél az foglalkozott, milyen szerepeket vesznek fel az emberek egy közösségben, és hogy mit nevezünk családnak. Ez sajnos ma is aktuális kérdés. Nyilván a saját magammal kapcsolatos kérdések is foglalkoztatnak: teljesen más identitásom van itthon, mint Portugáliában. Nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ott egy senki vagyok, hogy nincs múltam, nem vagyok fotós, azt csinálok, amit akarok. És pont emiatt vissza tudok menni a 20 évvel ezelőtti, kezdő fotós létembe, amikor még csak rácsodálkoztam a dolgokra. Ez a teljesen tiszta hozzáállás, hogy újraépítsek dolgokat, nagyon hiányzott már.

Szoktad követni a szereplőid sorsának alakulását?

Igen, utána szoktam menni az embereknek, persze, csak ha ők is hozzájárulnak. Amikor benne vagy a projektben, az egy nagyon felfokozott helyzet, gyakorlatilag ezzel kelsz és fekszel. Az nem lenne őszinte, ha ezt azonnal el tudná engedni az ember. Ezt nem lehet rutinból lenyomni, mert elég egyetlen oda nem illő kérdést feltenni, és elszáll a bizalom.

Előfordult ez veled?

Volt, hogy megtörtént, igen, és abszolút az én hülyeségem volt. A fotózások során nagyon erős érzékenységet kell kialakítani, mert kettőtök közös valósága születik meg a képek által. Nagyon fontos, hogy a fotókon azt is érzékeltesd, amit a másik gondol.

Pár évvel ezelőtt az OFF Biennálén állították ki a Pozitív (2015) című alkotásod, ami egy HIV pozitív nő életét követi. Ez szintén egy nagyon intim, bizalmas hozzáállást követelhetett meg tőled. 

Az egy nagyon nehéz munka volt. A Zsolti mama… anyagom után kezdtem el a HIV kérdésével foglalkozni. Márta matek-fizika szakos tanárnő volt, monogám párkapcsolatban élt, a férje fertőzte meg. Rendkívül bátor nő, aki aktivista lett, az élete részévé tette a betegséget, és a saját javára fordította ezt a helyzetet. Az életéből arra az időszakra voltam kíváncsi, mielőtt még kiderült, hogy ő is fertőzött, és a férje halálát követő időszak. Tulajdonképpen én voltam az ő szeme, elvitt minden olyan helyre, ami számára fontos volt, például a Dunához, ami számára mindig megnyugtató hatással volt. Ezeket a helyszíneket fényképeztem le, közben pedig sokat beszélgettünk. Ebből született meg a 12 perces fotónapló. Körülbelül egy évig dolgoztunk együtt.

Az ilyen jellegű fotózásoknál azt az időt nem tudod megspórolni, hogy egyre jobban megismerj valakit. Beszélgetsz, mélyebbre mész, beszélgetsz, fotózol. Közben a másikról egyre több réteg kerül le, ami nélkül az anyag nem lenne ugyanaz. Szerintem mindig látszik egy fotón, hogy van benne idő. Vannak rutinportrék és vannak azok a bizonyos portrék, amelyekre ha ránézel, tudod, hogy van benne időmunka, bizalommunka. Én sokszor érzem úgy, ha ránézek egy fotóra és tudom, hogy most kellene még két év, és akkor van meg az a kép, amit kerestem.

Különböző formátumokkal, eszközökkel dolgozol, mint a videó, fotókönyv, képsorozat. Mikor és hogy dől el nálad, hogy mi lesz egy projekt kimenetele?

Tudom, hogy hülyén hangzik, de mindig az anyag dönti el, hogy mi akar lenni. Például a szerelemtörténeteknél egy idő után ordított, hogy ebből könyv legyen. Az nem működött volna sima képkiállításként. Az Igazításoknál is ugyanígy lesz, egyszer ránézek, és tudni fogom, hogy merre mozdulna el.

A saját műfajaimtól nem szeretek nagyon elrugaszkodni, az általad említetteken kívül még a szövegek azok, amik nagyon fontosak. Bölcsészként végeztem, mindig is nagyon fontos szerepet töltött be az életemben az irodalom és a szövegek. De ezeken belül szeretek kísérletezni. Mindig próbálok kulcsmotívumokat keresni, amik elvisznek a végső irányba.