„Fontos a projektjeim során, hogy én is részt vegyek bennük szereplőként” – interjú Simon Zsuzsannával

Simon Zsuzsanna legújabb munkáit a Várószoba – női gyógyítók és páciensek az orvoslás perifériáján című kiállításon láthatjuk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban (SOM). A kiállításba bekerülő kortárs alkotók művei[1] a múzeum gyűjteményére reflektálnak, de kifejezetten az orvostörténeti gyakorlathoz társult „női” szerepek elemzésével foglalkoznak. Így a munkák közvetetten az egészségpolitikával, a reprodukciós jogokkal, ezek szabályozásaival is összefüggenek és aktuális társadalmi problémákat vetnek fel. A SOM tereiben beszélgettünk Simon Zsuzsannával, akit a kiállított munkáin túl korábbi anyagairól és a fotográfiához fűződő viszonyáról is kérdeztünk.

Miről szól a projekted?

Több projektem is a női testképpel foglalkozik, a Várószoba projektben kifejezetten a nők testét borító szőrzet problematikája érdekelt. A kiállításon átlapozható Fortis Feminae című zine-ben tudományos magyarázatokat keresek a női szakáll megjelenésére, illetve történeti példákat hozok. A zine alatti üvegszekrényben kiállítottam egy borzasztóan drága szakállpreparátumot is. Ez a tárgy – ami egyébként egy filmforgatási kellék – vékony tüll anyagra van feltűzve és igazi szőrből készült, ha felveszi az ember, tökéletesen eltűnik a bőrön. A kiállítótérben mindezek mellett egy kisplasztika is megjelenik Szent Wilgefortisról. Ő a legenda szerint egy portugál király lánya volt az 1000-es évek körül, aki Istennek tett szüzességi fogadalmat, ennek ellenére apja férjhez akarta adni. Wilgefortis tiltakozásképp aszkétikus életmódot folytatott, például koplalt. Mikor elérkezett volna a házasságkötés ideje, Wilgefortis szakálla kinőtt és ez megvédte a nem kívánt házasságkötéstől. Apja viszont éktelen haragra gerjedt és keresztre feszíttette saját lányát. A Jézushoz hasonlóan keresztre feszítve ábrázolt, de női ruhát viselő figura az 1200-as évekre terjedt el a különböző ábrázolásokon, és Wilgefortis hamarosan az abúzust elszenvedett nők és a férjüktől szabadulni akaró asszonyok védőszentje lett, emellett gyógyulásért is imádkoztak hozzá. Gyakorlatilag a férfielnyomás elleni szimbólum lett belőle. Ez a kis történet indította el bennem a Várószoba projektet.

Később, a darwinizmus és a testtudat 19. századi megjelenése után, a korábban isteni vagy ördögi beavatkozás eredményének vélt női arcszőrzetet a közfelfogás más szemmel kezdte el nézni, és a szakállas nők inkább freakshow-kon mutogatott, szomorú sorsú furcsaságokká, evolúciós zsákutcákká váltak a társadalom szemében.

És ez a jelenség ma is létezik a nők körében?

Igen, napjainkban a betegség neve a hirsutizmus, ami azt jelenti, hogy a nőkön olyan helyeken nő szőr, ahol az csak férfiakra jellemző a hormonális különbségekből adódóan. A hirsutizmus mögött komoly betegségek állnak, ilyen például a PCOS. A betegség során a petefészken található ciszták hatásaként jelentkezik az elhízás, a meddőség, a hajhullás, a pattanásos bőr és a szőrösödés is. Ha belegondolunk, itt felsorakozik gyakorlatilag minden olyan elváltozás, ami a nőiesség megélését tönkreteheti. A hirsutizmushoz köthető arcszőrnövekedési probléma egyébként elég nagy százalékban érinti a női populációt, de nagyrészt láthatatlan, hiszen a nők nagy része rengeteg időt és energiát szentel a probléma profi módon való elfedésére.

Engem elsősorban az érdekelt, hogy orvostudományi szempontból mi lehet a túlzott női szőrnövekedés oka. A szent anorexia például eredetileg a koplalás útján történő vezeklés mások bűneiért. Innen származik a ma alkalmazott anorexia kifejezés. Az éhezés következményeképp a nők elveszítik zsírrétegüket, a test pedig úgy válaszol erre, hogy szőrt növeszt, hiszen a testet valahogy melegíteni kell zsírpárnák híján. A szőrnövekedés egyéb okai is hormonális változásokhoz köthetők, mint amilyen a stresszhatás által kiváltott hormonváltozás, amitől akár védekező mechanizmusként is beindulhat a túlzott szőrnövekedés.

Milyen a fogadtatása a nők szőrösségével foglalkozó projektjeidnek?

A projektet követően beállítottam Facebook profilképnek egy szelfit magamról, amit a Várószoba projektem fotózása alatt készítettem mobiltelefonnal, és amin a kiállításon is látható műszakállat viselem. Egy régi ismerősömtől azonnal degradáló kommentet kaptam. Az ilyen reakciók elfogadása hozzájárul a szőrösség felvállalásához. Amikor a nyilvánosságban megjelenik egy ilyen reakció, az jól illusztrálja, hogy miért félnek a nők meghagyni a testszőrzetüket. A projekt során olyan lányokkal készítettem anonim interjúkat, akik hirsutizmusban szenvednek, de nem vállalják fel a szőrösségüket. Volt olyan lány, aki életében először velem beszélt erről a dologról. Az interjúkból kiderült, hogy ezek a lányok reggelente akár több órát készülődnek, hogy egyáltalán ki merjenek lépni az utcára. Az Instagramon is kerestem ebben a betegségben szenvedőket, akik névvel és fotókkal felvállalják testük elváltozásait, ők így állnak ki a betegség elfogadása mellett.

Az installáció hogyan jelenik meg a SOM-ban kiállított többi tárgy között?

A koncepcióm lényege az volt, hogy a munkám beleilleszkedjen az orvostörténeti kiállítás közegébe, így először a látogatók szinte észre sem veszik, hogy az én anyagomhoz érnek. A tárgyaim egy része ugyanolyan üvegvitrinbe került, mint az orvostörténeti tárgyak. A Várószoba projekt épp arról szól, hogy a meglévő gyűjteményen keresztül hogyan tudjuk új szempontokból újraértelmezni vagy kiegészítésekkel ellátni az orvoslás történetét.

A kiállítótérben láthatunk egy ambrotípiát is, amin önmagad ábrázolod szakállal. Milyen gondolat vezetett a képhez?

Ez egyfajta szolidaritás. Azok a lányok, akiket felkutattam, rengeteg időt töltenek azzal, hogy eltüntessék a betegségük minden nyomát. Én nem akartam őket a szerepléssel, arcuk felvállalásával még tovább terhelni, így azt gondoltam, hogy a saját arcomat használom a kiálláshoz. Felvállaltam helyettük ezt a szerepet ezzel a képpel, amiből végül egy nedves kollódiumos ambrotípia született. Számomra nagyon fontos a projektjeim során, hogy én is részt vegyek bennük szereplőként, hogy személyesen is kiálljak azért, amit el szeretnék mondani velük.

Fotográfusnak tartod magad?

Ez nagyon nehéz kérdés a mai művészeti életben. Intermédia szakon végeztem, fotó alapú munkáim vannak, a fő médiumom a fotó, de én úgy fogalmazom ezt meg magamban, hogy képzőművészeti vonatkozásban használom a fotót mint médiumot, tehát a projektjeim nagyrészt konceptuális munkák. A korábban említett Lollipop Factoryben kiállított Ugly or Beauty? című sorozatom például a divatfotó formanyelvét használja, így akár alkalmazott fotósorozatnak is lehetne tekinteni, de valójában konceptuális munka. Egy másik projektem, amiben arra kértem lányokat, hogy személyes tárgyaikat a fejük felé tartva vállalják meztelenségüket, képzőművészeti fotóhasználat, de őket is műtermi keretek között fotóztam. A Kormányváltásig nem szülök projekt is egy kizárólag fotóra épülő sorozat, mely a közösségi média felületein teljesedett ki igazán.

Az intermédián mi foglalkoztatott?

Az intermédia szak alapvetően jó gondolkodásmódot adott, ugyanakkor mindig is szerettem volna a fotós körökhöz tartozni. Volt egy nagy törésem a képzés alatt, a harmadik év után. Ebben az időszakban úgy éreztem, hogy az elszigetelt műtermi munkával szemben az aktivista művészeti irány számomra hitelesebb. Inkább az aktivista hozzáállás érdekelt, kevesebb kézzelfogható projektet alkottam.

A diplomamunkámban egy korábbi párkapcsolatomat dolgoztam fel, melyben szóbeli bántalmazás ért. Interjúkat készítettem a körülöttem lévő emberekkel arról, hogy milyennek láttak akkor és milyennek látnak a kapcsolat után. Az interjúkat egyesével is meg lehetett hallgatni, de ha nem csatlakoztattad a fülhallgatót egy-egy sávhoz, akkor mindenki egyszerre beszélt. Ezt akkor a saját lelkem feltérképezésének gondoltam, de úgy érzem, hogy nem találtam meg azokat az eszközöket, amelyek tökéletesen szemléltetnék a bennem tomboló folyamatokat. A diplomázást követően volt egy időszakom, amikor totálisan kiábrándultam a művészetből, anyagi okokból dolgoznom is kellett, így egy időre mindent abbahagytam.

És mikor futottál neki újra?

2014-ben készítettem először a Kormányváltásig nem szülök projekthez anyagokat, de akkor még nem volt túl nagy visszhangja a sorozatnak. Később egy politikailag érzékenyebb helyzetben az egyik barátnőm megosztotta a Facebookon, és kirobbant a botrány. Azt hitték az emberek, hogy ez egy politikai akció, így a jobb és bal oldal is felkapta, megjelentek a képek a 888-on, beszélt róla Böjte Csaba, lehúzta Bayer Zsolt, interjút készített velem Szily László, végül pedig rá pár évre, mostanában, a gyakorikerdesek.hu-ra is felkerültem a projekttel.

Tehát ez hozott vissza a kiábrándultságból az aktívabb művészeti életbe?

Ez elég inspiráló volt, de az áttörést az Ugly or Beauty? projektem hozta. Fridvalszki Márk felkeresett a már említett Lollipop Factory-s kiállítás lehetőségével és 2018-ban elkészült az Ugly or Beauty? sorozat. A projektben ki vannak csinosítva az intim helyeken található valódi női testszőrzetek. Készítettem feltehető, kidíszített hónaljszőr preparátumot is azoknak, akiknek nincs hónaljszőre. Fanszőr preparátumot is szerettem volna, abból a megfontolásból, hogy ha azt a felhasználó csinosan kapja meg, díszek lógnak rajta, csörög az ékszerektől, akkor lehet, hogy felveszi. Vagy ha elmegy strandra, és szép, pikkelyes, sellőfanszőr lóg ki a bikinijéből, az akár izgalmas is lehet.

Feminista művésznek tartod magad?

Feministának tartom magam, de Magyarországon nagyon kevés projekt foglalkozik ezzel a témával és emiatt nagyon nehéz beilleszkedni, megfelelő megjelenési platformokat találni. Úgy érzem, hogy a művészet nagyon jó eszköz arra, hogy felhívjuk valamire a figyelmet, beszéljünk olyan dolgokról, amivel egyetértünk vagy pont nem. Szerintem a művész feladatai közé tartozik, hogy valamilyen aktuális társadalmi kérdést fogalmazzon meg, számomra ez nagyon fontos az alkotás során.

Milyen irányba tartasz a jövőben?

A jövőben az öntudatos testtel szeretnék foglalkozni, Muybridge látványvilágához hasonló mozgásfázisokon keresztül. Egy kísérleti testtérképet képzelek el, amiben a testemet minden oldalról megvizsgálom, megismerem, ez főként egy belső folyamat lenne külső vizuális megjelenéssel, illetve szeretnék kicsit nyitni a férfiak világa felé és a férfi maszkulinitással és sztereotípiákkal foglalkozni. Egyelőre ez még csak gondolatban állt össze, de az ISBN könyv+galériában 2022 februárjában lesz kiállításom, alapvetően arra készülök.