„Az elfojtásokról szól minden” – interjú Bede Kincsővel

Az 1995-ben Kovásznán született Bede Kincső a magyar fotós színtér egyik legfrissebb szeme, aki jelenleg a MOME mesterképzésén vesz részt. Képei a kelet-közép-európai közelmúlt és identitás feldolgozásával és megértésével foglalkoznak, amelyekben megjelenik a szürrealista mozi és a modern fashion hatása. A Három színt ismerek a világon című sorozatával találkozhattunk már itt a Punkton is, de megjelent az Utca&Karrier magazinban, a breda-i fotófesztiválon és a Paris Photo-n is. Az alkotót szeptember óta a TOBE Galéria képviseli.

Miben látod a sorozatod sikerét?

Ezzel a sorozattal fogok diplomázni a MOME-n, ezt tudtam már másfél éve is, amikor elkezdtem dolgozni az anyagon. Ez egy romániai történet, ami főleg a szüleim generációját érinti. A képeim szempontjából egyáltalán nem volt elég az a motiváció, hogy érdekel és megmozgat a korszak, meg kellett találnom a saját csatornámat a témához, hogy hiteles tudjak maradni.

Mostanában sokat gondolkoztam azon, mi lett volna, ha nem a MOME-ra jövök tanulni, hanem otthon maradok Romániában, és ott kezdek el a témával foglalkozni. Úgy gondolom, nagyon szerencsésen alakult a történetem. A tanáraim, osztálytársaim miatt meg kellett tanulnom egy olyan nyelvet, amin közérthetően tudok kommunikálni, és vizuálisan úgy fogalmazni, hogy azt egy magyarországi ember is értse vagy érezze. Gyakran volt az a tapasztalatom – és ezt a tanáraim is többször mondták –, hogy hiába beszéltünk egy nyelvet, mégsem ugyanarra gondoltunk. Amikor ennek a sorozatnak az első printjeit kitettem a konzultációs asztalra, pár percig senki nem kérdezett semmit, és senki nem várta a magyarázatomat. Akkor éreztem először, hogy valami jót csináltam.

Ez az általános élményed a fotóid befogadásával kapcsolatban?

Az egyik fontos, korai élményem, amikor a MOME-ra megérkeztek a breda-i fotófesztivál kurátorai. Jó volt megtapasztalni, hogy azonnal értették és érezték a képeimet. Szokatlan volt számomra ez a tapasztalat, hogy egy olyan ember, aki először látja a képeimet, egyből tud kapcsolódni hozzájuk. Miután prezentáltam a munkámat, egyikőjük odajött hozzám és elmondta, hogy a kucsmás képemről – amin egyébként az öcsém látható, szemben a fallal – első ránézésre neki is Ceaușescu jutott eszébe. Ennek a mondatnak örültem a legjobban.

De sokan vannak, akik nem igazán értik, nem tudják vagy akarják befogadni azt, amit csinálok. Az idei Art Marketen én is kiállítottam mint MFSZ-ösztöndíjas. Sokan nem tudták, hogy mi, kiállítók felügyeljük a standot, és hangosan kommentálták a képeinket... Igazából több jó visszajelzést kaptam, mint rosszat, de őszinte leszek, engem eléggé megviselt ez a szituáció.

Nem lehet, hogy a nagy érdeklődés magának a témának, a romániai forradalomnak és a Ceaușescu-érának köszönhető?

Nagyon kétrétű történet, egyrészt persze rólam szól, másrészt a képek önálló életet is élnek. Nálam sem úgy indult a fotózás, hogy tudom, mit szeretnék feltétlenül csinálni, hanem egy érzékenység vezetett. Az egyetemre kerülve nagyon kerestem a témáimat, de az elején nehezen találtam. Az első saját kutatásom a halálfélelem témája volt, de nem voltak elég jók a képek. Nem volt kerek és tiszta a történet, néhányszor el is eltévedtem a Fiumei úti sírkertben... Mit kezdjek azzal, hogy halálfélelemről kell képeket készítenem? Aztán első félévem végén egy egyetemi feladat kapcsán elkezdtem fotózni a nagyapám szobrait, és azok kapcsán – 22 évesen, elköltözve, hazalátogatva – fogtam fel, hogy milyen az a környezet, amiben én felnőttem, és amiben a családom a mai napig él, ami meghatároz engem.

Kívülállóként szemlélve elkezdtem először a szobrokat fotózni a műteremben, majd a saját lelőhelyükön. Aztán elkészült egy fénykép a nagyanyámról, és ott elindult valami. Nem volt beállított a kép, de annak hatott és éreztem, hogy ez az irány. Nem szeretném, hogy a néző tudja, hogy mi a megrendezett, a fantáziám szülte kép vagy mi a valóság. Ekkor kellett kitalálnom a diplomatémámat és így már megfogalmazódott az irány, hogy mit szeretnék.

Másik ilyen szituáció, amikor a darabok elkezdtek puzzleként működni a Három színt ismerek a világon című sorozatomon belül. Itt voltam Budapesten és az édesanyám felhívott telefonon, hogy az apám autóbalesetet szenvedett. Borzasztóan megijedtem és annak a gondolatnak a hatására, hogy bármikor elveszíthetem az édesapámat, rájöttem, hogy soha többé nem akarok eltávolodni tőle, hogy meg akarom érteni őt. Az összetört kocsit látva azt gondoltam, „Jézusom, ez egy fotó!”. Megkértem édesapámat, hogy ne vitessék el az összetört Daciát, hogy lefotózhassam. Ez a kép lett a sorozatom aranymetszése, általa értettem meg sok mindent magamról és arról, hogy miért olyan fontosok nekem ezek a képek.

Izgalmasok és megkerülhetetlenek ezek a személyes szálak, de például pont az általad említett képnél is – egy totálkáros Dacia mégis önmagánál jelentősen több jelentéstartalmat hív be a befogadó fejében.

Ezért nehéz beszélni nekem erről. Mindenem benne van ebben az anyagban, azt hiszem, ennél őszintébb nehezen lehetnék. Persze nem gondolom, hogy a személyes történeteket tudni kell, nem feltétlen adnak hozzá a képekhez. Egy képnek szöveg és személyes infó nélkül is működnie kell, a történet inkább a befogadók számára lehet fontos, nekik segít könnyebben kapcsolódni a témához és az alkotóhoz.

Sok esetben eszembe jut a képeidről a szürrealizmus, ami persze valahol a fotográfia sajátja is, a kollektív tudatalatti, az elfojtások, a kibeszéletlenség vagy éppen a kibeszélés visszatérő motívumok.

Az elfojtásokról szól szinte minden, amit csinálok.

Ezután új tematika mentén dolgozol vagy organikusabban haladsz? Szeretnél hasonló, akár közép-kelet-európai témákkal foglalkozni, de már itt, Budapesten élve?

Körvonalazódik a folytatás a fejemben, de nem szeretném nagyon pontosan meghatározni. Azt tudom, hogy mi érdekel és kikkel szeretnék együtt dolgozni a jövőben. Nagyjából ott van előttem, hogy mi az a három projekt, amit az elkövetkezendő tíz évben biztosan meg szeretnék csinálni. Fontossá vált számomra az, hogy engedjem, hogy a helyzetek formáljanak, és formálják a képeimet is a fotózás során. Szerencsére azt látom, hogy végül az elkészült fotó jobb szokott lenni annál, mint amit előre kitaláltam, és ezt a fajta elengedést és lazaságot már elkezdtem tudatosan is használni.

Általában kéthavonta járok haza fotózni, ez most a járvány miatt bonyolultabbá vált, lassan fél éve nem voltam otthon és azóta egyszer, ha exponáltam. Fejben sokszor. Nem érzem azt, hogy most tudnék kifejezetten magyarországi témákról bármit hitelesen állítani. Engem per pillanat az otthonom érdekel: Erdély, Románia – alkotóként ez a hely foglalkoztat leginkább, ez inspirál most.