Menü

A médium transzparenciája – beszélgetés Regős Benedekkel

21 • 01 • 14Kopin Katalin

0103

Regős Benedek: Mérőállás. A Szög és távolság című készülő sorozatból, 2020 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Műterem. A Szög és távolság című készülő sorozatból, 2020 © Regős Benedek

K.K.

Néhány éve a fotográfia és a térképészet természetének összevetésével foglalkozol. Miért érdekes ez számodra és milyen gondolatmenet vezetett el a két terület összehasonlításához?

R.B.

Ez egy olyan téma, ami a diplomamunkám óta érdekel. A szakdolgozatomban azzal foglalkoztam, hogy rávilágítsak bizonyos párhuzamosságokra a térképészet és a fotográfia gyakorlata és hatásmechanizmusa között. Első ránézésre ez elég abszurd ötletnek tűnt. A konzulensem, Horányi Attila az elején kicsit meglepődött és szkeptikus volt, hogy ilyen témát választok, de aztán ő is fellelkesült és nagyon jó szakirodalmakat tudott ajánlani.

K.K.

Érdekel a földmérés, a geodéta személye és a használt optikai eszközök is, hogyan mélyültél el ebben a témában?

R.B.

Az aktuálisan futó projektemben vizsgálom ezt a témát. A projekt középpontjában a földmérő figurája áll, aki szisztematikusan azzal foglalkozik, hogy felmérje a földet. Erre is egyfajta analógiaként gondolok, mert eredetileg maga a földmérő is több szempontból hasonló eszközökkel dolgozik, mint egy fotográfus. A mérésekhez háromlábú állványra helyezett optikai eszközt használ, amellyel a háromszögelés elve alapján tudja meghatározni a távolságokat. Ugyanazon az elven, ahogy a korai kamerák távmérős keresői is működtek. Másik megközelítésben a térképészet igazából arról szól, hogy olyan dolgot térképezzen fel, ami még ismeretlen. Valamennyire a fotó is olyan dolgok vagy látványok felmutatására törekszik, amelyek még nem – vagy nem úgy – voltak láthatóak.

Korábban semmi előzetes ismeretem nem volt a földmérésről, csak az motivált, hogy nagyon régóta érdekelnek a térképek, és kíváncsi voltam, hogy mi izgat annyira bennük. A szakdolgozat írása közben fedeztem fel Denis Wood: The Power of Maps című könyvét, ami a térképek működési mechanizmusának, szerepének és hatásainak vizsgálatáról szól, egy egészen szokatlan megközelítésben. Ebből rengeteg inspirációt nyertem, ami megerősítette bennem az összevetés létjogosultságát.

0103

Az Interventions című kiállítás csapata a pozsonyi OFF Festival ON_Award fődíjának kihirdetésekor, 2014 (Kiállítók balról jobbra: Zellei Boglárka Éva, Regős Benedek, Dobokay Máté, Szántói Lilla, Biró Dávid, Neogrády-Kiss Barnabás, Schumann Bianka, Riga Eszter Fotó: Major Lajos

0103

Structure c. installáció, Atelier Fotografie, Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze (UMPRUM), 2016 február © Regős Benedek

0103

Structure c. installáció, Atelier Fotografie, Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze (UMPRUM), 2016 február © Regős Benedek

0103

Structure c. helyspecifikus installáció, Atelier Fotografie, Vysoká škola uměleckoprůmyslová v Praze (UMPRUM), 2016 február © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (torzó), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (makett), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (romos épület), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

K.K.

A hazai fotográfus képzés szinte valamennyi fontos helyszínéhez kapcsolódtál már tanulmányaid során, melyik helyet miért tartod fontosnak és meghatározónak?

R.B.

Nagyon érdekes, mert az, hogy fotóval foglalkozzak viszonylag későn jött, még gimnázium végén se voltam teljesen biztos benne, hogy hol folytassam tovább. Aztán valahogy úgy jött a fotó, hogy megpróbáltam a MOME-t, ahová elsőre nem vettek fel. Kellett keresnem valamit hirtelen, hogy hol tudok fotózást tanulni, és így jött a Novus, amiről már korábban jókat hallottam. Nagyon komoly tudású tanárok voltak ott, mind a technikai, mind az elméleti képzés erős volt. Ezt követően Kaposvárra mentem, ahol a fotótervezést Pecsics Mária tanította, a labort pedig Károly Sándor Áron vezette. Itt nagyon jó közösségi élet volt, ami összekovácsolta az egymást követő évfolyamokat. Ezek a barátságok máig fontosak számomra. Első nemzetközi sikerünket is együtt értük el, amikor 2014-ben közös kiállításunkkal megnyertük a pozsonyi OFF Festival fődíját. A Kaposváron megszerzett BA diploma után mester szakra a MOME-ra jelentkeztem, főként azzal a céllal, hogy Erasmusszal kijuthassak egy külföldi egyetemre. Az első év elvégzése után megkaptam az ösztöndíjat, amivel kimehettem a Prágai Művészeti, Design és Építészeti Akadémiára (UMPRUM), ahol két szemesztert töltöttem.

K.K.

A prágai Erasmusos stúdiumok mit adtak hozzá a művészi látásmódodhoz?

R.B.

Az egyik külvárosi barangolásom során fedeztem fel a Barrandov filmstúdió külső díszleteit, amik a város határában voltak, és ahova simán be lehetett gyalogolni az erdőn keresztül. Az volt számomra nagyon izgalmas, hogy ezeknek a díszleteknek csak az egyik oldalát látjuk a filmeken, mert azért készülnek, hogy egyfajta hátteret biztosítsanak egy cselekménynek. Emiatt nagyon hitelesnek kell lenniük, mert egy kitalált valóságot kell reprezentálniuk. Az egyik oldaluk, amelyik a kamera felé néz, nagyon részletesen van kidolgozva, hogy elérje a megfelelő illúziót, ellenben a másik oldalon csak a funkció számít, ami lényegében egy tákolmány, tartószerkezet. Teljesen szürreális ezt a két oldalt egyszerre látni. Arra jöttem rá, hogy ez nagyon hasonlít a fényképek működéséhez és felépítéséhez. Ott is megvan az, hogy ha ránézünk egy képre, akkor valaminek az illúzióját látjuk, de nem tudunk a dolgok mögé nézni, nem látjuk a körülményeket, ahogy magára a kép hordozójára sem figyelünk. A kulissszákat ezért úgy fotóztam, hogy egy képen csak az egyik oldal látszódjon, tehát egy fotó alapján ne derüljön ki a kontextus. Prágában több külső díszletet is meglátogattam, aztán amikor hazajöttem, itthon folytattam: Fóton, Etyeken, belső stúdiókban is. De ez csak egy része volt ennek a projektnek, nem akartam, hogy csak erről szóljon. Beemeltem más általam fotózott képeket is, amelyek akár asszociatív módon, akár kicsit átvitt értelemben szólnak erről a kétoldalúságról.

K.K.

Miben volt más Prága, mint amit a hazai oktatásban tapasztaltál?

R.B.

Azért is választottam Prágát, mert fontos volt nekem, hogy ne csak az egyetem legyen jó nevű, hanem a közeg is inspiráló legyen számomra. Az ottani iskola nagyon más szellemiségű, mint a MOME. Ott eleve stúdiójellegű az oktatás. A képzőművészet szakon belül, mindenki egy-egy stúdióhoz tartozik. Ez a szemlélet a klasszikus művészeti akadémiák rendszerét követi, ahol egy vagy két mestertanár vezeti a stúdiót, és az ő szemléletmódjuk határozza meg a képzést. Az Alexandra Vajd és Hynek Alt által vezetett fotó stúdióba jelentkeztem, ahol a MOME-hoz képest egy interdiszciplinárisabb képzőművészeti felfogás érvényesült. Nem feltétlenül kellett fényképezőgépet használni, ha egy adott projekten dolgoztunk. De természetesen volt fotólabor, és fotókémiai dolgokkal is lehetett kísérletezni. Én azért többnyire maradtam a fotónál, de az egyik kipakoláson egy helyspecifikus installációt építettem. Ez a Szerkezet című projektem előfutára volt. A filmdíszletek frissen felfedezett atmoszféráját akartam adaptálni a térbe. A stúdiónknak volt egy álfala, és mögötte volt egy szűk tér, ezt a helyet használtam fel. Mindenhonnan hoztam talált, feleslegessé vált, maradék fadarabokat és felépítettem egy szerkezetet, amibe be is lehetett lépni. Mivel szögeket egyáltalán nem használtam, így egy önmagát tartó szerkezet jött létre, ami utalt a filmdíszletek tákoltságára, és magára az álfal mögötti helyszínre is. Ebbe a térbe két falemezre kasírozott képet helyeztem. Az egyik egy nagy méretű díszlet-ház hátoldalát ábrázolta, a másik pedig egy romos épület makettjét. Ezeket a képeket a Szerkezet című diplomamunkámba is beemeltem.

A szemeszterzáró kipakolások óriási eseménynek számítanak az UMPRUM-on, ilyenkor mindegyik műterem kiállítótérré alakul és van két hét, amikor ezeket meg lehet nézni. A megnyitó eseménynek hatalmas publicitása van, rengeteg érdeklődő jön, az egyetemi folyosók és műtermek egy nagy forgataggá alakulnak, a műtermekben különféle söröket csapolnak, és mindenhol szól valamilyen zene, aminek köszönhetően késő estig tart a kiértékelések okozta stressz kiengedése.

K.K.

Alakultak cseh művészi kapcsolataid, akár intézményi, akár galériás szinten?

R.B.

Volt egy közös kiállításunk, a Műszaki Könyvtár Galériájában (NTK Galerie), és ennek az egyik tanárunk Milan Mikuláštík volt a kurátora, ő kezdeményezte, hogy az Erasmusos diákoknak legyen egy külön kiállítása. Ezen kívül ott ismertem meg Tereza Rudolf Hruško-t, aki akkoriban elméleti vendéghallgató volt a stúdiónkban. Terka jelenleg a prágai Fotograf Magazin és Galéria kurátora és őt kértük fel az FFS tavaszi kiállításának kurálására, amit Ferenczy Bálint szervezett. Ebből született a Régi igazságok című kiállítás, ami márciusban, még a pandémia előtt volt látható a K.A.S. Galériában. Ennek az ismeretségnek köszönhető az is, hogy a készülő munkám néhány képe a következő Fotograf magazinban jelenhet meg. Ezeken a kapcsolatokon kívül persze továbbra is követem volt csoporttársaim és tanáraim munkásságát, valamint a cseh művészeti élet történéseit.

K.K.

A két prágai szemeszter után visszatértél a MOME-ra, milyen különbségeket tapasztaltál?

R.B.

Kicsit olyan a prágai UMPRUM, mintha a Képzőt és a MOME-t összeolvasztanák, inspiráló közeg volt. Az ottani rendszer sokkal hatékonyabban és rugalmasabban tudott működni. Például lehet olyat csinálni, hogy egyik félévben áthallgatsz a szobrász stúdióba, vagy akár a Képzőművészeti Egyetemre.  Tehát van átjárás az egyetemek között, amit sokan ki is használnak, nagyon mobilis a rendszer.

K.K.

Hogy alakult az utolsó éved a MOME-n?

R.B.

Még a diploma előtt elnyertem a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotográfiai ösztöndíját a Prágában megkezdett Szerkezet című témámmal, így ez az ösztöndíj is segítette a felkészülést az utolsó évben.

Folyamatosan fejlesztettem a projektet, sokat konzultáltam Kudász Gábor Arionnal. Igazából a munka végleges installációját az utolsó pillanatban találtam ki, mivel akkorra sűrűsödött és állt össze a fejemben a 24 kép összessége. Nem akartam a képeket lineáris narratívába rendezni, inkább egyfajta térképészeti logikát követtem. Az installálásra kijelölt falra egy – padlótól plafonig terjedő – képzeletbeli négyzethálót vetítettem, aminek a metszéspontjai adták a különböző méretű képek középpontját.  Ezáltal egy rendszertelen rendszert adva a képek struktúrájának. Így kicsit azt próbáltam lemodellezni, ahogy egy képet is olvasunk, ahogy a tekintetünk végigpásztáz a képfelületen egyik képi elemről a másikra vándorolva és így rakja össze, értelmezi a látványt. (A szakdolgozatomhoz végeztem is egy – a tekintetet vizsgáló – eye-tracking kísérletet, amin ugyanazokat a képeket vetítettem le különböző barátaimnak, miközben a tekintetüket egy detektor monitorozta. Elég érdekes eredmények születtek.)  Tehát az installációban az egyes képeket is önálló jelként fogtam fel.

0103

Regős Benedek: A Szerkezet című diplomamunka installációja, Diploma kiállítás, MOME, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (függöny), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (szerkezet), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (kerítés), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (torony), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (barlang), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Cím nélkül (oszlop), a Szerkezet című sorozatból, 2017 © Regős Benedek

K.K.

2017 és 2019 között vezetőségi tag voltál a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában, hogy érezted magad ebben a pozícióban, mik voltak a fő célkitűzések és eredmények ebben az időszakban?

R.B.

Engem mindig is érdekelt a jó dolgok szervezése, amiből mások is épülhetnek, és talán magam is tapasztalatokat szerezhetek. Már Kaposváron is sok mindenben részt vettem. Stúdió tagként tudtam, hogy az FFS egy nagyon jó platform az efféle kezdeményezésekre, de csak Prágából hazatérve jelentkeztem a vezetőségbe. 2017-ben, amikor átvettük a vezetést, négyen voltunk Bényi Andival, Fodor Dániel Jánossal, illetve Ferenczy Bálinttal. Eléggé nehéz helyzetben vettük át a stafétát, mert akkor kellett a stúdió jogi viszonyát rendezni a Szövetséggel, amiből konfliktusok adódtak. A Stúdió tagjainak a Szövetség pártoló tagjaivá kellett válniuk, ami igazából csak egy jogi formula volt a korábbi bizonytalan helyzet és az abból fakadó konfliktusok orvoslására. Ezt a pártoló nyilatkozatot azonban sokan nem akarták aláírni, vagy azért, mert féltek a stúdió autonómiájának csökkenésétől, vagy – passzív tagok lévén – egyszerűen nem foglalkoztak vele. Emiatt bár a tagok létszáma drasztikusan csökkent, lényegében nem történt túl sok változás, de újra kellett gondolni az egészet. Új logót, új arculatot és új honlapot terveztünk a Szövetség támogatásával, hiszen ehhez a helyzetrendezéshez elengedhetetlen feltétel volt a Szövetség új vezetőségének újfajta szemléletmódja is. Tehát volt egy nagy megújulás és ennek a koordinálása mellett, azzal is foglalkoztunk, hogy valamilyen módon a közösség is épüljön, legyenek új tagok, új kiállítások. Egy csomó dologra kellett odafigyelni, de én nagyon szerettem csinálni. Egyik szándékom volt a Stúdió itthoni és külföldi ismertségének növelése, hiszen mégiscsak egy több mint 40 éves szervezetről van szó, amelynek a magyar fotós szcéna legfontosabb alkotói mind tagjai voltak.

K.K.

És sikerült kitágítani a horizontot?

R.B.

Szerintem igen, nyilván a honlap is nagyon sokat segített ebben, illetve a korábbi vezetők is sokat dolgoztak ezen. Az FFS részt vett már egy ideje az Art Marketen, ami egy fontos bemutatkozási lehetőség, hiszen a nagyközönség is itt találkozik a stúdiótagok munkáival. Abban az évben kissé problémás volt a helyzet, mert utolsó pillanatban tudtunk csak jelentkezni és már nem volt hely, ezért vészmegoldáson kellett gondolkodnunk.  Nem kaptunk normális standot, csak egy óriási falat, amire egy gyorsan és költséghatékonyan kivitelezhető, de feltűnő dolgot kellett kitalálni, ami ráadásul minden tagunknak publicitást ad és a stúdió szellemiségét is közvetíti. Azt találtuk ki, hogy a fal teljes szélességét és magasságát kihasználva az egészet beborítjuk sorszámozott képeslapokkal.  Minden tagunktól kértünk friss képeket, amelyek közül két ismert gyűjtő választott ki hármat, és ezekből nyomtattunk A5-ös méretű ötös szériákat. Ezt a több száz képeslapot pakoltuk fel a falra erősített polcrendszerre, ami elég látványosra sikeredett. Ez volt az első megjelenésünk az új arculattal, új vezetőséggel, és ez a képeslap széria nagyon bevált, most már harmadik éve, hogy készítünk ilyeneket. Ezt mi soha nem műtárgyként kezeltük, inkább valahol a sima képeslap és a limitált műtárgy között, mivel számozottak és esetenként az alkotók is szignálják őket.

K.K.

Milyen projekteken vett még részt az FFS ebben az időszakban?

R.B.

Volt egy D-terv elnevezésű projektünk és kiállításunk Dunaújvárosban, ami fél évig futott. Az alapötlet Martinkó Márktól származott. Ennek az volt a lényege, hogy a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézettel közösen csináltunk egy workshopot, aminek Dunaújváros volt a témája. Ehhez kapcsolódóan volt egy előadássorozat, amit építészek, írók, esztéták tartottak, aztán volt egy kétnapos városvizit, utána pedig egy alkotóidőszak következett, amely során mindenki csinálhatott egy-egy projektet a városra reflektálva. Ebből aztán lett egy kiállítás az ICA-D-ben 2019 elején. Közösségépítés szempontjából is nagyon jó volt, Cséka György koordinálta a kiállítást, Kardos Annamária az elméleti részt, a Kortárs Művészeti Intézet részéről pedig Deák Nóra, az intézet igazgatója is beszállt. Szóval ez egy co-working dolog volt, de nagyon jól működött és szerintem a helyieknek is nagyon tetszett, hiszen a városra reflektáltunk különböző aspektusokból.

De a legnagyobb volumenű projekt az idei Átlátás volt, amit még FFS vezetőségi tagként tavaly kezdeményeztem és kezdtem el szervezni. Ez röviden egy olyan kiállítássorozat, ami a stúdiótagoknak nyújt önálló vagy kisebb csoportos bemutatkozási lehetőséget ismert galériákban, külsős kurátorok bevonásával. Az alapötlet Oltai Katától és Nánási Lászlótól származik, akik 2012-ben az első Átlátást szervezték. Ennek akkora sikere lett, hogy 2014-ben, az akkori vezetőség összehozta a folytatást. Amikor én kerültem ebbe a pozícióba úgy gondoltam, hogy az azóta eltelt idő indokolttá tette a harmadik sorozat megszervezését. Első körben a stúdiótagoktól vártunk projekt-terveket, amelyek a második kör nyílt kurátori pályázatának “nyersanyagát” adták. A beérkezett kurátori koncepciók közül szakmai zsűri választott.  Végül annak ellenére, hogy a vírushelyzet miatt négyszer kellett átszabni a programnaptárat, hét önálló, egy páros és egy csoportos kiállítás valósult meg nyolc fővárosi helyszínen és a debreceni MODEM-ben.

K.K.

Több nemzetközi és magyar workshopon is részt vettél, milyen tapasztalatokat szereztél ezáltal? 2019-ben a CAPAZINE - Let's Dance című kiadványon is dolgoztál, milyen volt a munkafolyamat, hogyan zajlott a közös gondolkodás és megvalósítás?

R.B.

A Capa Központ Let’s Dance felhívására jelentkeztem, aminek a fotó és a zene kapcsolata volt a témája. Nagyon jó workshop volt, izgalmas előadókkal. A lényege, hogy fotósok és zenészek álltak össze párokba, és így jött létre egy-egy alkotás. Ez egy rendhagyó ötlet volt.

A fotót alapvetően nagyon nehéz a zenével összeegyeztetni, mert míg az egyik statikus, lényegében egy állókép, addig a másik időben előre haladva zajlik, tehát inkább a filmmel rokonítható. Azonban egyik alkalommal grafikus kottákat tanulmányoztunk, amik a hagyományos kottákhoz hasonlóan működnek, csak annak megszokott jelzéseit más jelekkel helyettesítve. Ekkor gondoltam bele, hogy tulajdonképpen az állóképeket sem egyből értelmezzük, hanem a rajtuk szereplő képi jelek egymást követő leolvasásának folyamatával, tehát ebből a szempontból a lényegi különbség egy kotta és egy fénykép között az elemek elrendezéséből és az olvasás irányából adódik. Innen jött az ötlet, hogy egy fotografikus kottán dolgozzunk, ami egy klasszikus kotta logikáját követi, de a fotó eszköztárával készül. Kaincz Orsival dolgoztunk együtt, aki kísérleti zenész is. Arra gondoltunk, hogy ha fotografikus kottát akarunk létrehozni, akkor kellenek visszatérő képi elemek, amelyek a hangjegyeket jelenítik meg. Elmentünk egy barkácsáruházba és különféle szerelvényeket, építőanyagokat vásároltunk (fát, fémet, puha anyagokat), amelyekről úgy gondoltuk, hogy képesek különböző hangulatokat, érzelmeket vagy hangzásokat kifejezni.

Ezekből állítottunk össze egy environmentet, amit más és más nézőpontokból fotóztam be, így a képeken bizonyos elemek ismétlődtek, akár a hangok. Az eredmény elég absztrakt lett, mert a grafikus hatás volt a cél, amire a világítással és a digitális utómunkával is rájátszottam.

K.K.

Zenei produktum is létrejött ebből?

R.B.

Igen, ezután jött a zenei része, Orsi összehívta a zenészbarátait és létrehoztak egy rögtönzött együttest, a stúdióban történt a felvétel, ki lett téve az egyik fotó, és kvázi azt játszották le. Megegyezéses alapon, hogy az adott dolog mit jelenthet, milyen érzelmeket vált ki, hogy az adott jel milyen hangszert jelöl, illetve a kotta olvasásának irányát is megbeszélték. A kiállításon kívül egy vinyl lemez és maga a booklet lett a projekt eredménye, ami kereskedelmi forgalomba került, a Capa Központban meg is vásárolható.

K.K.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy jellemzően dokumentarista alapokon nyugvó absztrakt, szimbolikus és interdiszciplináris nyelvben gondolkodsz. Mennyire voltak erre a formálódó vizuális nyelvre hatással a szüleid, akik mindketten művészek?

R.B.

Gyerekkoromtól kezdve ez a művészeti közeg vett körül, ami persze nagy hatással volt rám. Akkoriban rengeteg kiállításra, megnyitóra vittek el a szüleim, amik nyilván befolyásolták, hogy később merrefelé orientálódtam. A gondolkodásmódomat és világszemléletemet azonban a gimnáziumi éveim is nagyban meghatározták. Annak, hogy én fotóval kezdtem el foglalkozni nem volt konkrét előzménye a felmenőim körében.

0103

Regős Benedek, Kaincz Orsolya: Konstrukció, 2020 (Capazine - Let’s Dance 2020)

0103

Regős Benedek: The Act, 2015 © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Művészettörténet tankönyv illusztrá- ciók nélkül, 2015. Átalakított könyv. © Regős Benedek

0103

Regős Benedek: Pillangóhatás, 2018. Képkockák a videóból © Regős Benedek

K.K.

A "Pillangóhatás" című munkád Monet: "Impresszió. A felkelő nap" c. festményének különféle, online elérhető fotó reprodukcióin alapul. Múzeumi fotográfusként gyakran szembesülsz a fotografikus reprodukálás dilemmáival?

R.B.

A műtárgyreprodukciók kérdésköre a másik nagy téma, ami érdekel, már azelőtt is foglalkoztatott, mielőtt dolgozni kezdtem volna fotósként az Iparművészeti Múzeumban. A Pillangóhatás is ennek a témának egy aspektusával foglalkozik. A műtárgyreprodukció a fotográfiának egy olyan ága, ahol ennek a közvetítő médiumnak, a fotónak a legtranszparensebbnek kell lennie, mert elsődleges célja az adott tárgy legpontosabb visszaadása, hogy amikor ránézünk például egy festmény repróra, akkor ne egy fotót lássunk, hanem magát a festményt. Ennek megvalósítására megvannak az eszközök és az elsajátítható technikák, fénybeállítások, amivel a színek és a formák – úgymond – hitelesen rögzíthetők. De mivel a folyamatot emberek által tervezett szoftverek és emberek végzik, ezért a hitelesség kérdése végső soron az emberi odafigyelésre és érzékelésre vezethető vissza.   Engem a médium transzparenciája érdekelt, hogyan lehet erre a „nemláthatóságra” törekedni. A Pillangóhatás című munka ötlete onnan jött, hogy én is nagyon sokszor rákerestem ismert festményekre a neten, és egy-egy műtárgyról többféle változatot is találtam, és nem tudtam eldönteni, hogy melyik hasonlíthat leginkább az eredetire. Azért esett a választásom Monet ismert festményére, mivel ennek a címéből származik az impresszionizmus, mint irányzat elnevezése is.  Ami pont arról szólt, hogy a festők a látvány – addig megszokott – hű másolása (tehát a realizmus) helyett a vásznon saját benyomásaikat kezdték el ábrázolni. Tudtam, hogy erről a képről nagyon sok verzió kering a neten, amiket én szisztematikusan le is töltöttem, legalább 52 féle verziót gyűjtöttem össze. Ezekből csináltam egy vetítést, amin a kép nagyon gyorsan változik, vibráló hatást keltve. Viszont elsősorban nem ennek a látványa érdekelt, hanem a vetítés által a fehér falra reflektáló fények váltakozása, amit a falra szerelt folyamatos fénymérő kijelzője számszerűsít.  Ebben az esetben a fényhatásokat nem a természet adja, hanem a reprodukciók eltéréséből fakadó változás. Amit egykor Monet megfestett, azt most egy műszer monitorozza. Ez a szituáció tehát egy oda-visszacsatolás a fotó által hirdetett hiteles közvetítés és az impresszionizmus által képviselt intuitív ábrázolásmód dilemmája között. És mivel a fotó hitelességében sokszor végletekig bízunk, ezért a hitelesség legkisebb csorbulása is számottevő változásokat okozhat bennünk. Erre utal a munka címe is. Régóta tervezem ezt az installációt egy nagyobb térben is kiállítani.

Visszatérve Csehországra, itt ismertem meg Jan Svoboda munkásságát is. Ő a 70-es években a prágai Iparművészeti Múzeum fotósa volt, de magát egyáltalán nem tartotta fotográfusnak. Nagyon előremutatóan gondolkodott a médium működésével és reprezentációjával kapcsolatban. A brünni Morva Galéria Nejsem fotograf (Nem vagyok fotográfus) c. retrospektív kiállításához kapcsolódó könyvét olvasva derült ki számomra, hogy az a jelenség, amivel én a Pillangóhatás című munkámban foglalkoztam (a festményreprodukciók problematikája), őt már akkoriban is foglalkoztatta Cézanne festményeinek visszaadhatósága kapcsán. Sajnos őt itthon még nagyon kevesen ismerik.

K.K.

Sikeresen pályáztál a Budapest Galéria által meghirdetett művészcsere programra, mivel foglalkozol majd Salzburgban?

R.B.

Természetesen földméréssel! Amúgy tényleg, valóban ezzel a projekttel pályáztam és szeretném kibővíteni az eddigi képeket, valamint az altémákat kidolgozni. Több olyan ötletem is van, amiben a táj és annak műszaki leképezésének különféle aspektusaira reflektálnék.