Menü

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Orando et Laborando című sorozatból

“Az én fotós generációm már átesett az identitáskrízisen” – interjú Fátyol Violával

21 • 03 • 21Cserna Endre

Fátyol Viola 1983-ban született Debrecenben, a magyarországi kortárs fotográfiai közeg ismert alkotója és művészetpedagógusa. 2016-ban a ‘Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél’ című sorozatával Capa-nagydíjat nyert, rendszeresen állít ki itthoni és külföldi tárlatokon. Új élethelyzetekről, anyaságról, meg nem nyíló kiállításokról és oktatói hozzáállásokról beszélgettünk.

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Orando et Laborando című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A Köztes idő című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Ha van szíved neked is fáj, amit velem tettél című sorozatból

Cs. E.

Az Orando et Laborando című sorozatod óta egészen a mostani munkáidig jellemző témád a generációs élmények vizsgálata, a generációk közötti kommunikációval való foglalkozás. Ez a személyes/intimate fotó mint alműfaj, elkerülhetetlen sajátosságaként épült be a tematikáid közé, vagy inkább elhatárolódsz ettől a kategóriától?

F. V.

A munkáim kiindulópontja szinte minden sorozatom esetében valamilyen személyes élmény vagy életesemény. Mindazonáltal a személyes fotó alatt általában keresetlenebb, spontánabb képeket értünk, ezek rám kevésbé jellemzőek, annak ellenére, hogy hiszek a fotó dokumentumértékében és erejében, és ez meg is jelenik néhány sorozatomban. Általánosságban véve azonban a képeimet – legalábbis egy bizonyos fokig – előre megtervezem, és alapvetően is jellemző rám a festészeti előképek használata, bármilyen témafelvetés mentén dolgozom is. A fotók így végül inkább vizuális kinyilatkoztatások lesznek, és kevésbé keresetlen pillanatok. A személyesség köreit mindig igyekszem kinyitni, és a saját élményeimben megjelenő univerzális kérdésekre fókuszálni, hogy lehessen hozzájuk nézőként kapcsolódni. A generációk közötti kommunikáció valóban kiemelten fontos számomra, de azt hiszem ez nem valamilyen tudatos meggondolás eredménye, csak egyszerűen a legjobb dolog nálam sokkal fiatalabbakkal, vagy sokkal idősebbekkel beszélni, az ő szemükön keresztül nézni a saját világomat, még akkor is, ha ehhez időnként több türelemmel és odafigyeléssel kell a másik felé fordulni.

0103

Fotó: Fátyol Viola: Ha van szíved neked is fáj, amit velem tettél című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Ha van szíved neked is fáj, amit velem tettél című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A Puszika, sietek című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A Puszika, sietek című sorozatból

Cs. E.

A kétezres évek óta az anyaság különböző formákban fel-felbukkan a kortárs magyar fotográfiában (pl. a Szászszorszép c. sorozat Szász Lillától vagy Hermann Ildi tragikus NHL-je), viszont az elmúlt öt évben egy meglepőbb, esztétikájában konceptuálisabb megfogalmazásmódban tért vissza a téma. A Capa Központban hamarosan bemutatásra kerülő 204 című sorozatod is egy nagyon személyes élményt alakít kép-installációvá. Távolságot kell teremteni ezeknek a témáknak vagy a “tiszta” fotográfia keretei a generációtoknak már nem annyira érdekesek?

F. V.

Az anyaság megmutatása az elmúlt pár évben valóban nagyobb hangsúlyt kapott a magyar kortárs fotóban, talán azért is, mert a harmincas fotós generációban elég sok nő van, és mostanra értünk oda, hogy az anyaság személyesen is érintsen minket. Gáldi Andi naturalisztikusan mesél az anyaságnak olyan oldalairól, amiről mondjuk annyira nem szokás, Klenyánszki Csilla otthoni tárgyakból épített csendéletekkel mesél az anyák időhöz való viszonyáról, tapasztalatairól, Zagyvai Sári digitális kollázsokkal, Fabricius Anna pedig fotók és rajzok elegyével kísérletezik. Én eddig két sorozatomban foglalkoztam alaposabban az anyaság kérdésével, mindkettő sokkal kísérletezőbb formanyelvet használ, mint mondjuk az eddig tőlem ismert anyagok. Szóval ahányan vagyunk, annyi módon közelítünk ehhez a kérdéshez (is), nem hiszem, hogy a “tiszta fotó” kereteivel gondunk lenne, csak az általunk körvonalazott témához keressük meg a legadekvátabb vizuális megoldást. Bár nem mostani mű, de nekem teljesen friss élményem, úgyhogy idecitálom Eperjesi Ági munkáját is, amiben csecsemőket fektetett fotópapírra, és így készített fotogramot. Sajnos csak reprodukcióról ismerem, de még így is teljesen meghatott.

0103

Fotó: Fátyol Viola: A Puszika, sietek című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Én fiam című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Én fiam című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Én fiam című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: Az Én fiam című sorozatból

Cs. E.

Alkotóként és művészetfogyasztóként, -befogadóként hogyan változtatott meg az anyaság?

F. V.

Elképesztően furcsa, nagyszerű helyzetbe sodort az anyaság: már kétéves a kisfiam, és mostanra szoktam meg ezt a hihetetlen tényt, hogy ez a csodálatos kis babaunikornis itt van, létezik, sőt, én szültem. Az életem teljesen rebootolt, sok mindent elvesztettem a régi időkből, amik hiányoznak, hiányzik a függetlenség, az alvás, vagy hogy el tudjak menni egy kiállításmegnyitóra, esetleg találkozzam a barátaimmal. Emellett az életnek ez az új állomása rengeteg energiával, művészeti elképzelésekkel töltött fel: tengernyi új ötletem lett, amiket a kiságy mellett szövögetek halomra, és várom a szabad félórákat - órákat, amikor végre sort keríthetek valamilyen saját művészeti munkára.
Három fotókönyvet tervezek a fejemben, és legalább ugyanennyi sorozatról gondolkodom, amit egyszer majd megcsinálok. Főleg az a termékeny gondolkodási szakasz, amikor tologatom a babakocsit a játszótérre menet, ezért általában elég messzi célpontokat választunk. Nagyon hálás vagyok, hogy a szülés után sem kerültem bele egy olyan szakmai vákuumba, ahol nem mozog a levegő, nem terveznek veled – hiszen szültél, biztos nincs időd –, szakmai peremre szorulsz, mintha nem lenne elég, hogy csak lopva tudsz elmenni zuhanyozni. Hál’istennek ezt megúsztam, 2019-ben még Derkovits-ösztöndíjat kaptam, úgyhogy mindenképpen kellett dolgoznom, és később is több projektben és kiállításon vehettem részt, amik ráadásul nagyon sokszínűen sodortak elém kurátori koncepciókat és témákat: köszönet érte Erőss Nikolettnek, Don Tamásnak, Mélyi Józsefnek, Petrányi Zsoltnak.
2019-ben keresett meg Gellér Judit a Gyógyír kiállítás tervével, amihez teljesen új és nagyszabású munkákat képzelt el. Az ő felkérésére vágtam bele a “204” című sorozatba, amiben a kisfiam születése körüli nehéz időszakról emlékezem meg. A felkérés nélkül valószínűleg nem, vagy nem most csináltam volna meg ezt a munkát, pedig nagyon sokat segített abban, hogy feldolgozzam a koraszülésem történetét. A Várószoba című, Semmelweis Múzeumban futó kortárs művészeti projektben is részt vehettem. Ezt is nagyon szerettem csinálni, bizsergetően szokatlan volt a felkérés tematikája is – nők az orvoslás peremén – , ráadásul nagyszerű kurátori teammel dolgozhattam (Gadó Flóra, Lázár Eszter, Nagy Edina, Őze Eszter), és Szász Lillával is örök barátságot kötve egyesítettük a saját elképzeléseinket a témáról, így közösen fogunk kiállítani, amikor egyszer majd megnyithatnak a múzeumok is. Nekem szuper érdekes tapasztalat, hogy a járvány miatt nem nyíltak meg a kiállítások, így egyelőre a legtöbb újonnan készített munkám semmilyen közönséggel nem találkozott, és ennek ellenére szinte alig érzem kisebbnek az elkészítésük felett érzett örömömet. Úgy tűnik, a létrehozás kényszere valóban erősebb ütőkártya a megmutatkozás kényszerénél. A kérdéshez visszatérve, régen órák százait hezitáltam végig a művészeti alkotófolyamat minden egyes állomásán, mindenből sok variációt készítettem, majd hosszasan kínlódva válogattam le a képeimet, néha egzaltáltan, néha lemondóan fotosoppolgatva. Ebből szinte alig maradt valami, az időszűke gyorsabb és hozzám képest határozottabb döntésekre kényszerít. Hallgatok az első megérzésekre a fotózásnál és a válogatásnál is. Művészetfogyasztóként felértékelődtek az online elérhető tartalmak: az instagram elég problémás felület, ezzel együtt innen kapom a legtöbb impulzust, és a legkiterjedtebben tudok informálódni a világban létrejövő vizuális értékekről, követek számtalan fotóst, de svéd textilmúzeumot, és ghánai galériát is. Szintén megváltozott a megértésért tett erőfeszítéseim mértéke: ha egy fotóprojekt, művészeti produktum, szépirodalmi mű, vagy akár szakirodalom nem köt le az első egy-két környi próbálkozás után sem, akkor bűntudat nélkül tudom elengedni. Ez is új képességem, régen mindent ötös tanuló módjára elolvastam, befogadtam, még ha nem is szerettem.

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

Cs. E.

Mesélnél bővebben a legfrissebb 204 című munkádról?

F. V.

A cím a tejesüvegek számára utal, amiket a kisbabámnak vittem a kórházban. Két hónappal a vártnál korábban és kis súllyal született, így a szülés utáni 34 napban a Szent János Kórház koraszülött intenzív (PIC), majd sima koraszülött osztályán gondozták, amíg megerősödött annyira, hogy haza hozhassuk. A babák nem tudnak még ilyenkor elegendő mennyiséget szopni, így mesterségesen táplálják őket. A PIC-es anyák szintén bent laknak a kórházban, naponta hatszor, meghatározott időközökben lefejik az anyatejet, kimérik a pontos adagot egy kis üvegbe, majd felviszik a PIC osztályra. Minden nagyon sterilen zajlik: a fejéshez fertőtleníteni kell a kezet és a mellet, az osztályra belépve a többlépcsős fertőtlenítés szabályai szerint kell a steril köpenyt felvenni, kezet mosni, a tejesüveget kívülről fertőtlenítő kendővel áttörölni. Amíg lerakod a tejet az inkubátor tetejére, láthatod pár percre a babát, és minden nap egy-két alkalommal hosszabban is együtt lehettek.

Ebben a kórházi érzelmi vesszőfutásban nagyon fontosak lettek nekem ezek az üvegek, örültem, hogy a testem képes tejet termelni, és így a köztünk lévő távolság ellenére, az inkubátor plexifalán keresztül is kommunikálni tudok a gyermekemmel, gondoskodni tudok róla. (Pont ezért volt olyan megrázó, amikor az utolsó időszakban apadni kezdett a tej.) Elkezdtem fényképezni a telefonommal az üvegeket, és a fotózás rendszeressége még a legmélyebb szakaszokban is nyújtott némi vigaszt azáltal, hogy egy pillanatra kívül helyezett a kórházi helyzet valóságán.

Nem minden üvegről készült kép, így a hiányzó darabokat utólag pótoltam, a kórházban készült fényképek montírozásával, alakításával. Az installációhoz plexit használtam, hogy megidézzem egy picit az inkubátorok csillogását. Még mindig szoktam gondolni erre az időszakra, az akkor még influenza miatti látogatási tilalomra, a magányra, a többi anyára, a szeretetteli orvosokra és a nővérekre a PIC-en, akiknek míg élünk, hálás leszek. (Meg persze néha azokra a nővérekre is gondolok, akik nem voltak olyan szeretettelik, de szerencsére már jól haladok az elfelejtésükben.) A “pótképek” készítése során mindent újra éltem, és az első munkarész nem is volt emiatt túl könnyű, de végül a képkészítés öröme most is, mint már annyiszor, elvitt a gyógyulásig.

Cs. E.

Nem elválasztható a személyes élményektől, hogy azok megélésének bemutatása, reprezentációja mit mond el a közösségről és környezetről, amiben történik. Foglalkozol azzal, hogy a sorozataid milyen társadalmat vagy társadalmi viszonyokat mutatnak be?

F. V.

Persze. Az Orando et Laborando vagy még inkább a Ha van szíved..  című sorozatokban ez nagyon komoly szerepet játszott. Számomra a magyar vidék, és azon belül is a keleti határterületek az eredeti otthonom, a hivatásom egy fontos, teljesítendő részének érzem, hogy beszéljek az ottani viszonyokról, szociális és kulturális sajátosságokról. Hogy ne menjünk el amellett, hogy egy magyar kisvárosban ma is meglehetősen kiszolgáltatottan élnek az idős nők, mert a paraszti világból sok minden velünk maradt, többek között a nők másodrangú társadalmi megítélése is (na nem mintha ez csak a földművelő faluközösségekre lett volna igaz). És ne menjünk el amellett sem, hogy a szűkre szabott keretek között milyen sajátos és kreatív stratégiákat alkalmaznak, hogy az életük nehéz szakaszaival, az elmúlástól való félelemmel, a magánnyal megküzdjenek. Mindazonáltal a munkáim legfőbb mozgatórugója soha nem az, hogy bemutassak egy szociális közeget, vagy társadalmi problémát, az emberi kapcsolatok mindig sokkal jobban érdekelnek. Ezeken keresztül szűrődik be, inkább áttételesen, a kortárs magyar valóság. Az elmúlt években kissé idezáródtam Budapestre, és hiányzik is, hogy térben és társadalmi, generációs csoportban is eltávolodva találkozzam emberekkel, mert érzem ennek a beszűkülésnek a negatív hatásait.

Cs. E.

Mindig szereplője vagy a sorozataidnak. Ilyen módon mintha demokratizálnád a munkáid témáit, szereplőit. Tudatos ez az attitűd, hogy nem alá, fölé vagy kívül helyezed magad az alanyaidon, a helyzeteken, hanem úgymond “egy szinten” vagy jelen fotográfusként?

F. V.

Igen, ezt nem is tudnám máshogy csinálni. Ha nem vagyok benne, az olyan, mintha mások bőrét vinném a vásárra, a magamét meg nem.

Cs. E.

Az esetedben – utalva itt az installatív vagy videós munkáidra – elsősorban művésznek vagy fotográfusnak tartod magad? Van-e egyáltalán markáns különbség szerinted ezek között a halmazok között?

F. V.

Azt hiszem, az én fotós generációm már átesett ezen az identitáskrízisen. A fotó a születésétől kezdve folyamatosan járta ezt a “művészet-nem művészet” identifikációs kötéltáncot, és beletelt úgy százötven évébe, hogy a hagyományos művészeti műfajokkal egyenrangúként kezeljék. A kétezres évek végén még mindig feszültséget okozott, hogy akkor minek vallhatjuk magunkat, a fotós hivatkozhat-e magára művészként, művész-e, ha mellette alkalmazott megbízásokat is elvállal? Csodálatosnak tartom, hogy jelenleg, amikor a művészetben a műfaji határok teljesen elmosódnak, jelentős művészeti kiállításokon vagy vásárokon magától értetődően helyet kaphat bármilyen fotográfiai műfaj, ezen sem kell többé feszülni. 

Úgy gondolom, vannak számunkra fontos témák, amikről szeretnénk beszélni, és ezekhez választjuk meg az adekvát eszközt, amivel valamilyen vizuális testet hozunk létre. Hogy ez a test videó, kollázs, fotókönyv, vagy valami egyéb, egy csomó mindentől függ. Mostanában különösen szeretek a fotográfiai médium peremén lavírozni, bár végülis a fotó és más művészeti műfajok, mint a land art vagy a performansz határterületei már egyetemista koromtól kezdve foglalkoztatnak. A képek utólagos manipulációja – digitális vagy analóg módon – már egy pár éve újra része a munkamódszereimnek, de itt az anyasággal járó bezártságban ezek most szintet léptek, nagyon hangsúlyosak lettek.

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

0103

Fotó: Fátyol Viola: A 204 című sorozatból

Cs. E.

Évek óta tanítasz a MOME-n. Milyen a viszonyod ezzel a szereppel? Hogyan látod a fotográfus hallgatók mozgásait, szerinted milyen trendek mentén alakul a “nextgen” fotográfai közeg itthon? Látsz-e olyan tendenciákat, amelyek meg fogják határozni a következő évek magyarországi, kelet-közép-európai fotóját?

F. V.

2006 óta tanítok, különböző iskolatípusok és korosztályok után 2013-tól először a MOME tanár szakán voltam óraadó, majd 2015-től a fotó szak oktatója lettem. Nyilván megtörtént már, hogy megfáradtam a tanításban, – és azt se söpörjük a szőnyeg alá, hogy néha nehéz fenntartani a lelkesedést egy mélyen alulfinanszírozott szakmában –, de alapvetően nagyon szeretek tanítani, különösen jól érzem magam az egyetemi és a felnőttképzésben. A tanári praxisomban nem valamilyen generációként érzékelem a hallgatókat, hanem egyéni esetekként, az egyiket ez érdekli, a másikat az. Épp ezért nem bocsátkoznék felelőtlen jóslatokba, hogy milyen tendenciák vagy trendek mentén fog alakulni a kortárs fotográfiai jövő. Amit bizonyosan meg tudok állapítani, hogy a hallgatóink továbbra is szuperérzékenyek, jobbára a húszas éveik elején járnak, így teljesen evidens, hogy sokat foglalkoznak a személyes identitás kérdéseivel, keresgélik, hogy kik és mik ők, honnan jönnek, milyen múltbeli csomagokat cipelnek magukkal. Többeket érdekel a fotó mint médium elemzése, és a képalkotás jövője. Az analóg film totális reneszánszát éli, és az is megszokottá vált, hogy egy-egy hallgató egy nagyobb lélegzetű sorozatából könyvet készít. Vannak, akikben erősebb a szociális érdeklődés. Például ez szerintem különbség a korábbi generációkkal szemben: az individuális érdeklődés, és saját maguk megfejtése általánosságban nézve hangsúlyosabban van jelen a szociális témák felvetésénél, vagy a társadalmi aktivizmusnál. A töredékmásodpercek alatt történő fogyasztás világában az is sokkal fontosabbá vált, hogy a kép mennyire esztétikus, a kortárs fotóba is erősen beszüremlik az eye-candy kultúra. Ez ellen különösebben nem is hadakozom, én is pörgetem az instagramot, de az oktatás során törekszem arra, mint minden kollégám a fotó szakon, hogy a hallgatók valid jelentéssel töltsék meg a képi formáikat.