„A fotográfián keresztül vontam be magam az életbe” – Beszélgetés Nino Migliorival, az olasz fotográfia doyenjével

A múlt század közepéig visszanyúló gazdag, műfajilag rendkívül szerteágazó életművet tudhat maga mögött. Mikor és milyen körülmények között készítette első fotográfiáit?

A háború után a fiatalokban megfogalmazódott az igény, hogy valamilyen módon konfrontálódjanak a valósággal. Minden fiatal kereste a saját útját, én pedig úgy gondoltam, hogy számomra ez az út a fotográfia lesz; ezzel a médiummal tudom legjobban megmutatni az engem körülvevő világot. Összefoglalva úgy tudnám megfogalmazni, hogy a fotográfia segítségével elsajátítottam, magamévá tettem a körülöttem zajló életet. Sőt tulajdonképpen a fotográfián keresztül vontam be magam az életbe. Aztán elkezdtem részt venni mindenféle nemzetközi fotópályázatokon, amelyekre általában négy képet kellett küldeni. Mindig úgy pályáztam, hogy három munkát a nemzetközi ízléseknek és trendeknek megfelelően választottam ki, a negyediket viszont aszerint, ahogyan én gondolkodtam a fotográfiáról. Például már ekkoriban szerettem kísérletezni, de pont ezeket a munkáimat rendszeresen visszadobták a pályázatokon [derűsen felnevet].

Hamar megnyilvánult, hogy többféle iránya, műfaja érdekli a fotográfiának.

Ekkoriban igazából három indíttatásom volt. Például belső igényem volt arra, hogy folyamatosan kísérletezzek a médiummal. A másik a házfalakhoz köthető. Mert ugye a fiatalok, de általában az emberek mindig is szerettek a városi falakra írni politikával vagy szerelemmel kapcsolatos üzeneteket. És akkor először teleírt falakat fotóztam, majd később főként a málló falfelületek kezdtek érdekelni.

Ezekből a falakból is láthatunk néhányat a kiállításon.

Így igaz. És volt még egy harmadik indíttatásom, a realista fényképezés, hiszen azzal tudtam megörökíteni a körülöttem zajló valóságot.

Ide sorolható ikonikus, vízbe ugró alakjának felvétele, az Il Tuffatore, amire később még visszatérünk.

Igen, az a kép is a realista munkáimhoz tartozik.

Az ötvenes években készült felvételei a második világháború traumája után újjászülető Olaszország időszakát is bemutatják, azokat az éveket, amelyek társadalmi, kulturális és művészeti értelemben izgalmas időszakot jelentettek. Az Ön realizmusa kapcsán pedig érzek némi rokonságot Vittorio de Sica vagy Roberto Rosselini ekkoriban készült neorealista filmjeivel.

Sokak szerint igazából nem is létezik a neorealizmus, hiszen számtalan realizmus van. Mert minden fotográfus kialakítja a maga realizmusát, megválasztja a saját valóságát. Ezért én sem érzem, hogy neorealista lettem volna akkoriban.

Akkor talán ötvenes években készült felvételeinek realizmusa abban érhető leginkább tetten, hogy soha nem állt meg a pillanat megragadásánál, fotográfiáival sokkal inkább a dolgok mélyére tekintett.

Nagyon örülök, hogy így látja, mert mindig ez volt a szándékom a realista fotográfiával.

Bizonyára sokan feltették már a kérdést, ami valószínűleg most a magyar olvasókat is érdekli: mi a története ikonikus felvétele, az 1951-es Il Tuffatore születésének?

Akkoriban gyakran jártunk Bolognából Riminibe a tengerhez, ott készült ez a fotográfia is.  Volt ott egy móló, nagyjából olyan széles, mint ez a könyvtárterem, ahol most beszélgetünk, és körülbelül ötven méter hosszú. A fiataloknak az volt a szórakozása, hogy három-négy méterről, nekifutásból ugrottak a vízbe. Én pedig felfigyeltem erre a fiúra, majd abban a pillanatban fotografáltam le, amikor ugrás közben párhuzamos volt a tenger horizontjával. Ezt az egyetlen fényképet készítettem róla a Rolleiflex kamerámmal, amibe ugye felülről kell belenézni. Igazából szerencse kérdése volt, hogy ennyire tökéletesre sikerült. A tenger, a kikötő és a fiú… minden tökéletes lett, és már abban az évben szerte a világon ismert lett ez a felvétel. Amikor a század végén megkérdeztek kurátorokat, hogy mely fotográfiákat vinnék magukkal az új évezredbe, akkor ezt a felvételt is beválasztották.

Életműve egészét végigkíséri a fotográfia médiumával történő kísérletezés; a gesztusok, a jelek és nyomok, az irányított véletlenszerűségek kutatása, kérdőre vonása. És akkor beszélhetnénk még az installációiról is. Jól gondolom, hogy tevékenysége mindig túlmutatott a szigorúan vett fotográfián és gyakran a képzőművészet határterületeit érintette?

Mindig azt mondtam magamról, hogy én fotográfus vagyok, és nem művész. Mert igazából mindenki, aki a saját jelenidejében alkot és tevékenykedik, az nem művész. Mert a művész státuszt igazából az utókor, a művészettörténészek állapítják meg, de ameddig valaki alkot és csinálja a dolgát nem kell azt mondani, hogy az egyik festő, a másik pedig fotóművész. Úgy érzem, hogy amikor alkotok, akkor az egész személyiségem kerül felszínre, amiben minden benne van. Mindaz, amit az élettől kaptam, a kulturális hatások, az olvasmányélményeim, vagy amit tanultam. Egyszóval tényleg minden. Valójában, amikor fotografálok, akkor saját magamat fényképezem, mert egy fotográfia abból a rengeteg dologból tevődik össze, amit az évek során az élettől kap az ember.

Ha már a festészet egészen konkrétan szóba került, ugyancsak budapesti kiállításán látható egy sorozata, amely Giorgio Morandi munkásságára reflektál.

Amikor fiatal voltam, rendszeresen találkoztam Morandival.