„Szerintem a digitális fénykép egyedül képernyőn életképes…” – beszélgetés Vető Jánossal

Igen. Ez egy negatív üzenet, hiábavalóság.

Igen, lesajnálja a fotográfiát. Ez szándékos volt. Én nagyon szeretem a fotóművészetet, csak nem tudom, mi az. Amikor belekeveredtem, akkor sokkal egyértelműbb volt. Mint egy létforma, egy attitűd volt fényképezőgéppel élni. Olyan, mint Amerikában a fegyverviselés: egy kommunikációs szerszám. Megvolt fűszerezve a levegő, ahogy a mi generációnk ráugrott a fényképezésre.

Te egyfolytában fényképeztél?

Amellett, hogy csináltam egy csomó más dolgot is, rengeteget fényképeztem. Sokszor film nélkül. Kamerával olyan volt, mint karddal járni. De ehhez persze egy kisfiút kell elképzelni, aki épp beleszagol a világba, és valamibe bele kell kapaszkodjon, hogy el ne fújja a szél. Aztán bosszantani kezdett, hogy a képben nincs benne a fényképész. A szettáskámnak volt egy állandó tartozéka: ami másoknak a napellenző vagy a vaku, nálam az volt a tükör. Hogy bármikor be tudjam magam komponálni a fényképbe. Az állvány is fontos tartozék volt, mint az önkioldó és a távkioldó. Nem szívesen mondtam le arról, hogy a másik oldalán legyek a kamerának, sőt, mindkét oldalán akartam lenni egyszerre. 

A fotósok csoportba és klubokba tömörültek, és volt ebben valami, amit én nem igazán értettem. Úgy képzeltem, hogy a fényképezés magányoslovag-dolog. Engem a szocio érdekelt az elején: ami körülvesz. Persze érdekelt az is, hogy mit csinálnak mások. Fotó(kúl)túrákat csináltam éveken át hetente, havonta, eljártam az angol, az amerikai követség, és a Fotóművészek Szövetségének könyvtárába, ahol mindig csodálkoztak, hogy mit keres itt ez a hippi, de mégis beengedtek és hagytak albumokat, magazinokat nézni. Kíváncsi voltam, hogyan gondolkodnak erről a médiumról máshol.

Milyenek voltak az első képeid?

A ’71 előtti munkáim nagyrészt megsemmisültek. Egy pár kocka maradt meg véletlenszerűen. Akkor még nem volt olyan sok, 10-20 tekercs leexponált filmem volt. Ezeket én egyetlen nagy tekercsben tartottam összecsavarva. Teljesen kezelhetetlen volt, meg voltak karcolódva, bonyolult volt nagyítani róluk, mert állandóan összepöndörödtek.

Miért nem vágtad fel?

Nem tudtam, hogy azt úgy szokták. Egy barátom, Tóth János, a Kex roadja mondta hogy ezt a profik hatosával felvágják. És akkor persze felvágtam hatosával és lett egy csomó kisebb guriga, ami még kezelhetetlenebbé vált. És akkor gondoltam, hogy na jó, berakom vízbe, és majd ott kiegyenesedik. De hát nem történt a hideg vízben vele semmi, úgyhogy engedtem hozzá egy kis meleget. Közben felhívott Baksa Soós János, aki maga is sokat szerepelt azokon a képeken a zenésztársaival. Elviccelődtünk a telefonban, és mire észbe kaptam, addigra nem csak hogy kifolyt a forró víz, hanem az emulzió is lemállott, és ez a látvány… ahogy odatapadtak a képek a csempére… egy tragédia volt, de felejthetetlen. Mindent elveszíteni a 16-tól 19 éves koromig készült képeim közül. Ráadásul nagyon kevés képem volt lenagyítva, és azokat általában szétosztogattam a barátaimnak, mert a barátaim voltak rajta.

És mi volt még ezeken a tekercseken? Mi érdekelt a kezdetekben?

Volt a Margit-híd budai hídfőjénél, a Bem szobornál egy elképesztő drótrendszer a levegőben, azt nagyon szerettem fényképezni. Nagyon szerettem azokat a régi köveket is például a Rózsafa utcában, ami megy fel a Frankel Leótól a Rózsadombra. De alapvetően nem nagyon érdekelt ez, én csak úgy csináltam, mint aki fényképez. Tényleg a fényképezőgépbe kapaszkodva léteztem. Egy evidencia volt, hogy én vagyok a fényképész, és ahhoz nekem nem kellett fényképezni. Mindent tudtam a fényképezésről, faltam a fotótudományt, a fotó-emlékezetet, és jó érzékkel hangolódtam rá erre a kultúrára. Nyilván, ha más képeket láttam volna a magazinokban vagy más újságokat, albumokat néztem volna, akkor más lenne az ízlésem, ezt is el tudom képzelni.

Kiegyensúlyozottnak és boldognak tűnsz.

Ez rengeteg munka. Nyugodtan lehetne sírás-rívás az alap-attitűdöm. Talán azért nem az, mert költő vagyok, vagy mert sokat zenélek. Vagy mert fényképezek. Nem tudom. Ezekben a rácsodálkozás a közös, de kell hozzá szerencse is. Én egy rácsodálkozó-művész vagyok!

Tehát nem is fotográfus vagy, hanem rácsodálkozó-művész?

A hetvenes években ez nagyon szemtelenül hangzott, nyilván ezért mondtam, hogy a festészet ősemberi dolog, a fotó áll a frontvonalban. Egyrészt le lehet vele leplezni a valóságot, igazat, de hazugságot is lehet vele mondani, miközben csak fogod a fényt és beviszed a sötétbe. De teljesen más volt az a likvidekben pancsolás, mint ez a mostani pixelezés. Ez a kép, amit ma küldtem, természetesen telefonnal készült, de csak azért, mert rácsodálkoztam a pillanatra, ami elém tárult. Veled megosztottam, de ha ezt nem teszem, akkor ezeket soha senki nem fogja látni.

Mutatok egy másik képet is. Ez a kép az első kiállításom a Fiatal Művészek Klubjában. A hatvanas-hetvenes években fotóklubok, fotókörök voltak, de még vállalati és iskolai szinten is. Mintha azt ellenőrizték volna, hogy mire használják az emberek a fényképezőgépeket. Én sosem akartam, hogy bezárjanak ilyen körökbe, de mégis valahogy odakeveredtem a Fiatal Művészek Klubjába. 

Már az ezt megelőző kiállításokon is installációkban gondolkodtam. Ezek lírai szociofotók voltak, ez volt a nyelvem 21-22 évesen. De kamu volt, mert valójában modelleket használtam, akik a barátaim voltak. A megrendezett jelenetek közt rengeteg akt készült. Az FMK-ban az tetszett, hogy nem csak fotósok voltak, hanem egy nagyobb diskurzus festők, szobrászok, filmesek között. Ezen kívül csak a periférián érintkeztem a kortárs fotográfus kollegákkal és kolleginákkal, a fotósok nagy része mind filmrendező vagy operatőr akart lenni. Volt egy ilyen fotós huligán klubunk, amit a kívülállók klubjának is nevezhetnék. Se tagkönyv, se tagdíj, se pecsét, de mégis volt egy ilyen csoport, akik fényképezéssel foglalkoztak, a fényképművészetről beszélgettek, kb. ’70-től ’75-ig. Aztán mindenkit vagy felvettek a főiskolára és rendező vagy operatőr lett, vagy disszidált.

És a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója?

Az később volt. Oda is nagyon csalogattak, főleg Kerekes Gábor. De nem mentem, frászt kaptam attól a kontrolltól, mert abból nincs kiút. Ez olyan, mint a mobiltelefon, az e-mail vagy a Facebook. Belépsz, és nincs visszaút.

Azért is érdekes ez, mert a közös munka nincs ellenedre, tele az életed alkotótársakkal.

Nagy kollaborátor vagyok. Az Apropó Film-Fotó is így működött, ilyen volt a Kommunart, de voltak közös performanszaink Szirtes Jánossal, név szerint az Erőss Jánoss 1 és 2., vagy a Vikingek szelídek Méhes Lóránt Zuzuval hármasban Koppenhágában. Vagy  később Altorjay Gáborral a Karnevál Karnevál projektek, vagy a Trabant és az 5 évig tartó Európa Kiadó is, ezek mind kollaborációk voltak. Vannak olyan projektek, ahol száz alkotóval dolgozom együtt. Korábban volt részem rengeteg filmezésben, a filmezés pedig eleve kollektív műfaj.

Hajas Tiborral milyen volt a kollaboráció?

Azt inkább kohéziónak nevezném. Bikit (Hajas Tibort) nem igazán ismertem személyesen egészen addig, míg az országból kiebrudalt Szentjóby Tamást sokadmagunkkal ki nem kísértük a reptérre. Mi ketten utána valahogy ott maradtunk még a büfében és minyonoztunk, beszélgettünk. Onnantól minden nap találkoztunk. De nem kezdtünk rögtön dolgozni, egyszer-kétszer megkértem, hogy nyissa meg a kiállításomat. Aztán elkezdett a képeimnek nagyon jó címeket adni, és később már én nyaggattam, hogy csináljunk együtt valamit. És csináltunk is. Az első közös projektjeinkben még nem szerepelt a nevem, de a fotóakcióink viszont már Hajas - fotó: Vető J. néven vannak jegyezve, az első 1976-ban. Azokban már minden attribútumot együtt gyűjtöttük: ácskapocs, drót, géz, magnézium, kárpitostűk, vívósisak, kék tempera

Láthatók voltak ezek az akciók élőben?

Élőben ezeket nem látta közönség, nem látta senki. Egyszer odajött Beke László, vagy egyszer Jancsó Miklós és Kende János az operatőre, de ezek kivételes alkalmak voltak. Általában még a család is elvonult egy másik szobába ha nála dolgoztunk. A Chöd című projekt egy főiskolás vizsgafilm lett volna, ahol a rendezőnő rosszul lett már az elején, de hát akkorra minden preparálva volt a filmhez, Bikiből már lógtak ki a drótok. Már megivott másfél liter kék festéket, már hányta kifelé. Aztán rosszul lett a filmkamera is: megette a filmet. Amikor az operatőr ki akarta cserélni, akkor még az is fényt kapott, amit addig leforgatott. Úgyhogy minden elveszett, de volt nálam film és fényképezőgép, így végig fényképeztem a harakiri akciót. 

Azután a közös autóbalesetünkben Hajas meghalt, én ripityára törtem. Nagyon lassan kapartam össze magam, azt hittem úgy maradok. De ott voltak a barátaim: Lukin Gábor, Méhes Marietta, Zuzu, Xantus János, Janesch Péter, Havas Györgyi, Csömöri István, egy gondos, baráti társaság, akik vissza hoztak az életbe. Szeptemberben még nyakig gipszben már elmentem az első URH-Balaton koncertre. Karácsonykor lekerült rólam a gipsz, és a ’80-’81 közötti szilveszteren a Zuzu-Vető korszak is deklaráltan elkezdődött. A Trabant is, még azon a nyáron.

Erről a balesetről sok legenda kering. Elmondod nekünk, hogyan történt?

Olyan sokszor elmeséltem már, nem szívesen. A sofőr lány is meghalt már, nem szívesen beszélek erről, még mindig egy fájó seb a veszteség.

A Zuzu-Vető munkákban is hasonló kohézió fog össze benneteket?

Igen. Méhes Lóránt Zuzuval a mai napig összedolgozunk, ha otthon vagyok. Zuzu és Marietta sokkal régebbi barátság, a Kex óta tartó. Zuzu napszemüveges képeit már együtt csináltuk. Zuzu szerint neki Biki javasolta, hogy dolgozzon velem. Mostanában inkább magányos farkas vagyok

Ennek mi az oka?

Az, hogy tamagocsi-farmer lettem. Te is biztos egy tamagocsi-pásztorlány vagy, mert te is biztos eteted őket reggeltől estig: töltöd a telefont, a kamerát, a vakut, a kisrádiót. Nekem itt vannak a hangszereim, az effektjeim, meg a mütyürkéim, és elviszi a napot a tamagocsietetés. Erre rájöttem, és elkezdtem használni őket festményekben. Az IPP-kben. Ez az iron print painting rövidítése. Ezeket már régen kitaláltam, valamikor a kétezres években, majd 2012–13-ban végre elkészült néhány. Kell hozzá pólóra vasalós matrica, amin van valamilyen fotó. Ezzel meg van oldva a kép fotórealista része. A többi pedig a festmény, az absztrakció, a szabadság és a színek lázadása. Az IPP-k főszereplője nálam mostanában a tamagocsi farm. Az IPP-kből kis videókat készítek, amik alkalmasak arra is, hogy megosszak aktuális zenéket.

Hogyan következtek az IPP képek a fotográfiából?

Szerintem a digitális fényképezés egyedül a képernyőn életképes, vagy talán még a light-box az, ami szóba jöhet. Volt egy képpárokból álló sorozat, amit a Mai Manó Ház Verzó Online Galériájában megmutattam, és szerettem volna azokat a képeket kihozni a fizikai valóságba. Voltak színes A4-es fluoreszkáló lapjaim, amikre az alkímikus hangulatú cinkrázó keverékkel felfestettem ezeknek a képpároknak az alapját. A megszáradt, kemény, fehér rétegre rávasaltam a megfelelő fotót. A végeredmény borzalom lett! Én meg nagyon szomorú. De ha már ennyit dolgoztam, gondoltam, hogy igenis végigvasalom az összeset, ahogy terveztem. Végül fogtam a pasztellkrétát, és azzal sikerült életre kelteni őket. Ezekből lettek az első iron print paintingek. Ezeket egyenként nagyon jó minőségben, 198x135 cm méretben kinyomtattam egy ferrari nevű anyagra, ami kicsit hasonlít az Ilford cibakrómra, gyűrhető, hajlítgatható, és végre olyan, mintha a monitoron látnám, miközben kint vannak a fizikai valóságban.

Nagyon szerettem a hetvenes években megjelent RC papírt és az Ilford cibakrómját. Az hirtelen nagyon más volt, mint a korábban ismert brómpapírok. Egy brómpapírt leszárítani fényesre külön művészet volt. Én mondjuk már a legelején rájöttem, hogy sokkal jobb félmattra szárítani. Mikor jött az RC papír, emlékszem milyen viszolygások voltak, mindenki azt mondta, hogy egy művész nem használ RC papírt. 

De te más technikai kérdésekkel foglalkoztál?

Például a Hajas tablókkal kapcsolatban a technikai kérdés mindig az volt, hogy hogyan lehetne ezeket a sorozatokat egyben láttatni. Az első kísérleteknél kartonra kasíroztuk, de mindegyik görbe lett. Aztán kitaláltuk, hogy kell neki keret, úgy egyenes marad, és kialakult szép lassan az is, hogy mivel lehet ragasztani, a Palmatex a mai napig ott tartja a képeket. De még mindig ott van az a kis rétegkülönbség, ami zavaró, hogy a tablóról le lehet hámozni így a fényképet. Az egyikről le is téptek így egy fényképet a megnyitó előtt a Bercsényi Klubban. Sokáig gondolkodtunk, hogy mi legyen, és abban maradtunk, hogy maradjon így, ahogy hiányzik onnan a kép. 

A másik példa a sosem látott Hajas-kép, a Chöd. Ez nem egy Hajas-mű, mert soha nem realizálódott, soha nem is lett bemutatva, mert ő meghalt. De ha lett volna belőle bármi, akkor ilyen lett volna, és ha annak idején van ilyen nyomdatechnika, akkor ennél frappánsabban és pontosabban nem is lehetett volna elkészíteni. Így lettek volna a tablók is bemutatva.

A NahTe53 YouTube csatornádon hatalmas anyag gyűlt össze. Ezt egy önreprezentációs felületnek is nevezhetjük?

A csatornát eredetileg a Trabant miatt kezdtem el. Mára elég gazdag lett a playlist, és egy örökkévalóság rajta végigmenni. 13 évvel ezelőttiek az első videók, és összesen majdnem 300 videó van fent 11 csatornán. Van benne minden, amihez közöm van. Hajas Tibor, Zuzu-Vető, Baksa-Soós János, Szentjóby Tamás munkák, koncert Wahorn Andrással, a HahaKaka vagyis a Hamburg Hamvas Karnevál Karnevál Altorjay Gábor rendezésében, I.M.A. - a koppenhágai International Music Association, filmek, saját zenék, kiállításmegnyitók. Ezek néha nehéz és hosszú anyagok, van néznivaló bőven.

Mennyi fényképed van?

Be van szkennelve 28700 kocka fekete-fehér negatív, és körülbelül 4000 dia és hát annak szeretnék a végére járni. Mindenre van fényképem, ez elképesztő. Most, amikor Nagy Feró Kossuth-díjat kapott, én azonnal találtam egy csomó Nagy Ferós képet, ahol számolja a pénzt.

Ismerősök vagytok?

Azt nem mondanám, de mindenkivel ismerős vagyok, mert én minden színpadra felmentem, minden koncertre bementem, minden vonatra felugrottam, jegy nélkül. A koncertekre mindig csak besétálhattam, mert volt nálam fényképezőgép.

Mi az, ami még elveszett? Nem csak az első három év termése.

Minden, ami 1992-ig született: festményeim, nagyítások, a könyveim, ruháim, bútoraim, és a memorial dolgok. Mikor elköltöztünk Dániába, minden, ami a lakásomban volt, átkerült a kukába. Mondván, hogy hát „nem voltál itt”. Gondolták, hogy azok a firkák... például Warhol is volt köztük. Hajas-Vetők, Zuzu-Vetők. Fura, hogy később előkerültek dolgok itt-ott, például az Ecseri piacról. Szerencsére korábban megkértem a testvéremet, hogy hozza el Dániába a nagyítómat, a szárítómat és egy nagy bőröndnyi negatívot. De például egy másik rokonomnál 2-3 éve előkerült egy nejlonzacskó színes dia is. Én a diát akkoriban valahogy lesajnáltam, sokat fényképeztem rá, de nem volt diavetítőm, nem érdekelt. Ebben a csomagban főleg rock témájú képek vannak, fantasztikusak. Egy külön vastag könyvet lehetne csinálni belőlük, hihetetlen…

És volt még egy rossz mozdulat, amivel kidobtam a gyerekkoromat. Szirtes Jánossal padtársak voltunk a gimiben, és elkunyeráltam tőle egy első világháborús katonaládát. Abban tartottam a kincseimet, a korai verseimet, fényképeket. Lecipeltem ezt a ládát a kukához és egy hirtelen mozdulattal, hirtelen szándéktól vezérelve kiöntöttem a tartalmát a kukába. Azonnal becsípődött a derekam tőle, és egy hétig mozdulni se tudtam.

Az MTI gyakornoka voltál.

Az érdekes egy periódus volt! A gazdasági rovathoz kerültem világosítóként, már-már fotóriporter gyakornok lettem, de kirúgtak. Abban az időben nagyon szerettem autóstoppal kirándulni, és nekem az a nem egészen kéthétnyi szabadság nem volt elég egy évben. Egyszer még megbocsátottak egy egyhónapos lengyel túrát, de második alkalommal már nem. Volt ott pár fiatal és érdekes fényképész, akivel sokat mászkáltam, például Kunkovács Lászlóval, aki lefényképezte Magyarország összes gyümölcsfáját, és még könnyűbúvárkodni is elvitt, meg barlang-expedíciókra. De ott volt például Keleti Éva világosítója, Örsi Kati, akinek a férje a Spions zenekar feje, Molnár Gergely is ott dolgozott, és ott volt szintén viágosítóként Török László, aki meg merte nyerni a World Press Photo első díját a Család című képével. Velük jó barátságba keveredtünk ott az MTI-ben, kiderült, hogy már ismerjük egymást a belvárosból és Balatonboglárról, az avantgardista elit akkori központjából: a Kápolna tárlatokról.

Mesélsz ezekről a tárlatokról?

Mi, az Apropó Film-Fotó tagjai nézőként próbáltunk ismerkedni és barátkozni az ottani művészekkel, Galántai György mindig barátsággal fogadott minket. Baksa-Soós Jánost én vittem oda, egy évre rá csináltak ott egy remek happeninget Szabadesés címmel Szentjóby Tamással. Volt egy csoport, akik ma már mind MMA-s művészek, például Szemadám György, Bácsay Péter vagy Orvos András. De ott volt még Pauer Gyula, Major János, és Haász Pista, Mauer Dóra, Erdély Miklós, a Csutoros, Prutkay Péter, a Halász színház, egy rakás remek művész, rengeteg igazi barátság született ott. Akkor nem voltak még jelen a mai nézetkülönbségek, nagyon jó volt az az atmoszféra, mert a művészet volt a centrumban. Ismerősök lettünk, mindig tudtuk kinek hol van kiállítása. Szemadám Györgynél lógtam sokat az Állatkertben, csináltunk egy 8 órás zenei happeninget a Hármashatár hegyen, egyszer Dalí tiszteletére elégettünk egy kitömött zsiráfot, vagy szándékosan elveszítettünk egy kitömött jávorszarvast a Damjanich utcában. Fokozatosan integrálódtunk ebbe a közegbe, akkor én még gyerek voltam, 19 éves srác, de ezek a fiatal felnőtt művészek egyenrangúként kezeltek, és ez ritkaság volt abban a korban. Olyan volt, mint egy elit iskola.

Foglalkozol még hangképekkel?

Már a 70-es évek közepén az Akai orsós videómagnójával felvettem fényképeket meghatározott ideig, majd magnetofonban visszahallgattam a képeket, de 2005 körül találtam rá a képből hang készítésének digitális lehetőségére, és elkezdtem úgy használni, mint egy hangszert. Ezt a technikát használom az IMA, azaz International Music Association zenekarban, a produkció neve pedig Sound Of An Image Concert. Általában a saját fényképeimet vagy képmanipulációimat játszom le. 2006-ban, a koppenhágai Fotografisk Centerben volt az első élő koncert, ami így jött létre. Az aktuális képet, amit éppen lejátszok, kivetítem a falra, miközben a zenésztársaim kísérnek. Ezen az első koncerten például Ivan Eugene Vincze brácsán, Carl Bergstøm-Nielsen vadászkürttel, Hirtling Béla pedig csellón kísért. Én játszom a képen, a zenekar pedig játszik velem. Szerintem elég szép muzsika, komolyzene. Ezen a koncerten 9 tétel volt. Az egyik tétel például egy montázs az összes képből, amiken Muszorgszkij Egy kiállítás képei című műve alapul. Egy másik tétel alapképe egy fotó a zenekarban szereplő hangszerekről, pukkanósfólián. Van a tételek között Maria Lavman festmény is, és egy NASA kép a csillagos égről. Az utolsó szám Marietta csókja Beethoven brácsáján, ami tényleg Méhes Marietta rúzslenyomata egy Beethoven brácsáját ábrázoló interneten talált fényképen.

Végül is ez is glitch zene. Nekem az tetszik a mai glitch zenében, hogy extrém módon sokat lázadnak a ritmusok és a melódia ellen, és mégis van benne ritmus, és mégis van benne melódia. Ismered a glitch core zenét?

Igen, mostanában olvastam róla, egy új irányzat.

Én évek óta glitchcore-t csinálok! (nevet)