“Nem egy fotográfia van, hanem sokfajta” – beszélgetés Clément Chéroux-val, a MoMA új fényképészeti kurátorával
21 • 05 • 14Baki László
2020 februárjában jelentette be a New York-i Modern Művészetek Múzeuma, hogy Clément Chéroux lesz a MoMA új fényképészeti kurátora. A bejelentés idején Chéroux a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeum Pritzker Fotográfiai Központjának vezető kurátora volt, amelyet három éven át töltött be, és ez idő alatt két nagy tematikus kiállítást is szervezett (snap+share: transmitting photographs from mail art to social networks (2019) és a Don’t! Photography and the Art of Mistakes (2019)), valamint olyan művészek önálló kiállításait rendezte, mint Louis Stettner (2018), Carolyn Drake (2018) és Walker Evans (2017).
A Chéroux kinevezése óta eltelt egy évben New York társadalmi és kulturális életét kiszámíthatatlanul átalakította a COVID-19 járvány, George Floyd meggyilkolásának hullámai, az ezt követő Black Lives Matters mozgalom, valamint a 2020-as amerikai elnökválasztás és annak utórezgései.
Az Aperture kreatív igazgatója, Lesley A. Martin 2021 januárjában telefonon beszélgetett Chéroux-val a New York-i utcákon bekövetkezett radikális változásokról és az intézményekkel, művészekkel és kurátorokkal szemben támasztott követelményekről. Az interjú az Aperture magazin online oldalán jelent meg, ahol Chéroux elmondta, hogy fontosnak tartja, hogy egy olyan múzeum, mint a MoMA, reflektáljon az aktuális eseményekre. Véleménye szerint a munka inkább hosszabb, történelmi távokat fed le, mint a jelen események azonnaliságát, de az nem vitás, hogy ami az elmúlt napokban vagy hónapokban történt, hosszú távon hat majd a MoMa jövőbeni terveire.
0103
Clément Chéroux
Fotó:: Frederic Neema
Chéroux meggyőződése, hogy a fényképészetnek van mondanivalója a demokráciáról szóló vitában és egy, a MoMA-hoz fogható intézménynek olyan helynek kell lennie, ahol a demokratikus elveket megvédik és megvitatják. A MoMA új kurátora úgy látja, hogy a fotográfia csupán eszköz és egyben demokratikus médium is, hiszen bárki készíthet fotót, és bárkiről ugyanolyan részletességű kép készülhet. De Chéroux kiemelte azt is, hogy a fotográfia a mélyen antidemokratikus rendszerek számára is eszköz volt. A gyarmatosító hatalmak kezében például a fénykép az uralom eszköze volt. Chéroux szerint önmagában nem a fotográfia médiuma az, ami diszkriminatív vagy rasszista, és az ezzel kapcsolatos felelősség szerinte azé, aki rasszista vagy antidemokratikus módon használja a fotográfiát.
A fotográfia hétköznapi médium, és Chéroux-nak sosem sikerült kizárólag művészetként gondolni rá. Mindig volt feszültség a fotográfia demokratikus jellege és a művészi alkotás között. Elmondta azt is, hogy annak fényében, hogy miken megyünk manapság keresztül, a fényképezés mint demokratikus eszköz rendkívül fontos kérdés. A világot, amelyben élünk, erőszak jellemzi: a járvány erőszakja, a klímaváltozás erőszakja, a társadalmi és politikai elégedetlenség erőszakja, amelybe beletartozik az az erőszak is, amely a falak építése mögött húzódik meg, a rendszerszintű rasszizmus erőszakja, a rendőri erőszak és annak elutasítása, hogy a felelősöket elmarasztalják.
Ebben a kontextusban számára minden eddiginél fontosabb megerősíteni a demokratikus elv lényegét; a pluralizmus, egyenlőség és sokszínűség szükségességét. Chéroux elmondta, hogy erről beszélget gyakran a kollégáival is, Roxana Marcocival, Sarah Meisterrel és Lucy Gallunnal, akikkel elkötelezték magukat amellett, hogy a jövőben a sokszínűséggel kapcsolatos kérdésekre fókuszáljanak, mely az elkövetkező évek programjának az alapja lesz.
Arra a kérdésre, hogy ezeket a vállalásokat hogyan viszik véghez, Chéroux kijelentette, hogy múzeumi kurátorokként három eszközük van: műtárgyakat vásárolnak és építik a gyűjteményt; kiállításokat rendeznek és nyilvános vitákat, eszmecseréket szerveznek. Mindegyik esetben azzal tartják szem előtt a sokszínűséget, hogy milyen fotográfusokkal dolgoznak, kiket gyűjtenek, illetve keresik a sokszínűséget a fényképezés módozataiban is.
A MoMA gyűjteménye régóta a nyugati fehér férfi kánonján keresztül határozza meg magát. Chéroux érkezése előtt is történtek változások, de ígérete szerint a következő években tovább fogják erősíteni a különböző hangokat – ez lesz a gyűjteményezési program lényege. Az interjúban Martin megemlíti, hogy a MoMA főkurátoráról azt tartották, hogy „a fotográfia ítélőszékében ül”, egyetlen nézőpontot képvisel, amely meghatározza, mi fontos a fotográfiában és a fotográfiának. Chéroux erre úgy reagált, hogy ma már nagyon más a helyzet. Az ítélőszék gondolatát történeti kontextusban is meg kell kérdőjelezni, mert a hatvanas-hetvenes években a MoMA hegemón helyzetben volt, mivel a program relatíve egyedülálló volt, azon kevés nagy múzeum egyike tartotta fenn, amelynek volt fotográfiai programja. Chéroux elmondta, hogy szívesen fejleszt olyan programot, amelynek célja a pluralitás védelme. Azzal is tisztában van, hogy a hangja csak egy a sok közül. A kurátorok és történészek előző generációja, akik a hatvanas évektől a nyolcvanasokig voltak aktívak, a fotográfia egyedülállóságát, rendkívüliségét, médiumspecifikus voltát próbálták meghatározni.
Ám a mi generációnkat egyedülállóságánál jobban érdekli a fotográfia spektruma és széles hatóköre. Nem egy fotográfia van, hanem sokfajta, amelyek különféle kontextusokban és formákban léteznek, a köznapitól a művészetig, New Yorktól Mexikóvároson át Lagosig. A feladat már nem az, hogy meghatározzuk, mi számít fotográfiának, hanem, hogy próbáljuk megosztani a legérdekesebb fényképészetet annak különböző formáiban.”
A beszélgetés során szóba került egy levél is, amelyet Henri Cartier-Bresson írt Edward Steichennek, és amelyben gratulált neki The Family of Man (1955) című kiállításhoz. Cartier-Bresson csodás karmesternek nevezte Steichent, és a francia chef d’orchestre kifejezést használta. Így látja Chéroux is a főkurátori szerepét, főleg a következő három évben, amikorra már megvannak a programjaik.
„Persze, ha már Steichenről beszélünk, szokás Szarkowskit szembeállítani Steichennel. Ez a két személyiség mindig megosztotta a fotográfia történetét, mint két szélsőség a fotográfiában: az egyik nagyon népszerű, a másik konceptuálisabb. Mintha választani kellene a két oldal közül, ahelyett, hogy a fotográfia valamifajta holisztikus megközelítését alkalmaznánk. Meggyőződésem, hogy a jó álláspont ma már nem az, hogy választunk Steichen és Szarkowski között.” – mondta Chéroux.
Arra a kérdésre, hogy mi az, amit fotótörténeti kurátorként folytatott tanulmányaiból szerinte el kell felejtenie, vagy el kell engednie, és hogy milyen elképzelések feladására kell másokat buzdítania, hogy tovább tudjanak lépni, Chéroux így válaszolt:
„Történész vagyok – ma az a legfontosabb számomra, hogy ne feledjem a múltat. Foglalkozni akarok vele. Sokkal inkább a beidegződések kitörléséről van szó. (...) Nem annyira a felejtésről van szó, mint egy olyan történelem kánonjainak dekonstruálásáról, amelyet nyilvánvalóan kolonialista és heteropatriarchális modell szerint írtak. Azt kell tehát kitalálnunk, miként lehet ezt a modellt dekonstruálni. Ez elengedhetetlen – az elkövetkező évek feladatának ez jelenti nagy részét. Új szűrőt kell felhelyeznünk, és jobban kell figyelnünk a különbségekre. Ez a jövő a MoMA-ban.”
