Október elején a budapesti LUMAS Galériában tartott könyvbemutatóval indult útjára Szauder Dávid első kötete, a Glitches & Glory, amely a berlini Gestalten kiadó gondozásában jelent meg. Már a borító is sokatmondó: alcíme – magyarul: „Szauder Dávid digitálisan újragondolt művészete” – pontosan kijelöli azt a határterületet, amelyen a művész mozog. Munkássága az analóg és a virtuális, a kézzel tapintható és a mesterségesen generált világok közti, egyre elmosódó mezsgyét kutatja.
A kötet előszavát Jean-Michel Jarre írta, aki nem véletlenül lát benne szellemi rokonságot: mindketten a technológia és a művészi vízió egymást formáló természetében hisznek. Jarre szerint a technológia diktálja a stílust, nem fordítva; az új találmányok nem pusztán eszközök, hanem az alkotás lényegi feltételei. Ez a gondolat szervesen illeszkedik Szauder vizuális univerzumába, amelyben a valós és a digitális, a múlt és a jövő, a hibák és a szépség egymás feltételei, nem ellentétei.
A könyv sorozatról sorozatra haladva építi fel Szauder világát, miközben a képek között finom tematikus átjárások rajzolódnak ki. A korai, Failed Memories (2013–2015) már magában hordozza a későbbi művek fő kérdését: hogyan lehet a digitális torzulást, a glitchet az emlékezés és identitás metaforájává emelni. A pixelesen széteső fejek a digitális korszak kollektív memóriájának töredezettségét idézik. Szauder itt alapozza meg azt a vizuális nyelvet, amely a hibát nem hiányként, hanem a jelentésképzés aktív forrásaként kezeli. Ebben a kontextusban az AI training gesztusa a felejtés mint strukturáló hiány párhuzamává válik – a gépi és az emberi tanulás egyaránt a töredékben, a hiányban találja meg a jelentésképzés új lehetőségeit.
Ezzel a gondolattal lép tovább az Irrational Harmonies (2023), ahol a test és tárgy közötti viszony új értelmet nyer. Az emberi végtagokkal kombinált bútorok groteszk, mégis szoborszerű, harmonikus alakzatokká válnak: a test itt már nem biológiai egység, hanem dizájnelem, a funkció és az identitás határán lebegő forma. A Folkloric Robots sorozat (2024) e kérdést kulturális síkra tágítja: a kelet-európai folklór motívumai és a robotikus jövő víziói egymásba olvadnak. A múlt ikonográfiája és a jövő gépi esztétikája közötti feszültség nem pusztán stiláris, hanem ontológiai természetű. A művek egyfajta digitális reneszánszot idéznek, ahol a hagyomány és az innováció közös képi nyelvet találnak. E képi dialógusban finoman, de tudatosan jelenik meg a nő és a szervilitás viszonya is: a sorozat stilizált formában idézi meg a nő mint tárgy, mint szervilis test történeti reprezentációit, miközben épp e vizuális klisék újrajátszásával kérdőjelezi meg érvényességüket a kortárs technológiai kontextusban. Szauder hibrid figurái így az időn kívül léteznek: egyszerre archaikusak és futurisztikusak.
A hibriditás motívuma tovább bomlik a Bestiárium (2023–2024) meseszerű lényeiben és az Art of Hiding (2023) rejtőzködő alakjaiban. A két sorozat közös vonása az identitás elbizonytalanítása: az ember, az állat, a tárgy és a környezet közötti határok feloldódása. A Bestiárium a nosztalgia és az állatiság archaikus erejét vegyíti a digitális médium hideg távolságtartásával, míg az Art of Hiding a láthatóság és láthatatlanság pszichológiáját vizsgálja. A retroenteriőrökben pózoló, szürreális jelmezekbe bújtatott alakok szinte beleolvadnak a térbe – mintha a digitális jelenlét paradox módon láthatatlanságot eredményezne.
