Egy család negyedszázada a fényképezőgép előtt – Nick Haymes: Chronograph

A 19. század közepétől alakuló polgári családi fotózás hagyománya – a stúdióportréktól a Kodak-korszak amatőr pillanatképeiig – mindig is az ideologizált egység és a kontrollált boldogság reprezentációjára törekedett. Haymes ezzel szemben a családot nem védett mikrokozmoszként, hanem pszichológiailag terhelt, ellentmondásos és instabil érzelmi terepként ábrázolja. Képi nyelve egy sajátos, feszültséggel teli határzónában mozog: a nyers, kendőzetlen dokumentarizmus és a finoman komponált, szinte teátrális beállítások között. Nincs éles határvonal a véletlenszerű pillanat és a megrendezett jelenet között, ahogy tabuk sincsenek: a gyermekkor ártatlansága mellett ott húzódik a vakmerőség, a gyengédség mellett pedig a zsigeri diszkomfort. A gyerekek (Philipp és Lawrence) növekedése, az esések, a csonttörések, a fülpiszkálóval tisztított fülek és a konyhai káosz éppolyan hangsúlyos vizuális elemek, mint az ünnepek. A fotográfus saját pozíciója is ambivalens, egyszerre jelen lévő apa és kívülálló megfigyelő, amire gyermekeinek reakciója is rávilágít: „Volt egy állandó poénunk, ahol Lawrence azt mondta: Te vagy az egyetlen szülő, aki inkább lefotóz, amikor sírok, ahelyett hogy vigasztalna.”

Amikor a digitális technológia kiszorította a hagyományos fotózást, a korábban Jürgen Teller mellett is dolgozó Haymes hű maradt az analóg filmhez; ez a piaci hátrány azonban művészi szabadságot adott neki. „Gondoltam, oké, főfoglalkozású apa leszek. De mégis fotográfus akartam maradni, így a körülöttem lévő családi életet fényképeztem” –  emlékszik (2 között dupla leütés) vissza arra a fordulópontra, amikor felesége karrierjének fellendülésével átvette a háztartás irányítását és kameráját a legközelebbi környezetére irányította. Az analóg nyersanyag szemcsézettsége és a folyamatos jelenlét lassú ritmusa mélyen beépültek munkájába, a projekt pedig a pandémia alatti rendszerezés során nyerte el végső formáját, ahol a privát emlékezet az önanalízis és a giccstől mentes szülői szerepértelmezés eszközévé lényegült át.

A Chronograph keretes szerkezete a múlékonyság kikerülhetetlen logikáját követi: a 2001-es terrortámadás sokkjától a 2020-as évek közepéig ível, megmutatva, amint a fiúkból felnőtt, tetovált férfiak válnak, miközben a kötet végső fejezeteit a nagyszülők leépülése és halála pecsételi meg. A könyv utolsó szakaszai rendkívüli empátiával dokumentálják a dialízisre szoruló idős házaspár utolsó éveit és búcsúját. Ezzel a megrázó fejezettel a mű teljesíti be belső ívét, pontosan úgy, ahogy Haymes summázza a projektet: „A könyv a halállal kezdődik és a halállal végződik. A kör bezárult.”

A Chronograph legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a látványos események helyett a létezés igazi szövetére, a látszólag jelentéktelen, apró hétköznapi pillanatokra összpontosít. A vérző orrok, a családi viták, a csendes reggelek és az elmúlás kikerülhetetlen ténye olyan összetett lélektani portrévá áll össze, amelyben a szeretet törékeny kötelékei nem statikus állapotként, hanem egy folyamatosan tesztelt és újraértelmezett, alakuló kapcsolatrendszerként jelennek meg.