Douglas McCulloh: Láthatatlan Látvány

E művészek jellemzően konceptuális munkái egy meglepően fontos tételt vetnek fel – a vak fotográfusok rendelkeznek a legtisztább látással a világon. „A mennyországot csak azok láthatják néhány futó pillanatig, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy túl közelről nézzék”, írja Robert Frost költő. A Láthatatlan Látvány (Sight Unseen) című kiállítás művészei – miközben bármely más gyűjtemény alkotóihoz hasonlóan különböző egyéniségek – három alapvető konceptuális beállítottság szerint készítik alkotásaikat. A túlzott leegyszerűsítés veszélye mellett íme egy keret, amelyben az alkotások létrejöttét vizsgálhatjuk.

A művészek egyik csoportja képzeletében belső képgalériákat épít fel, tart karban és gondoz kurátorként. Azután belső látomásaikat fényképezőgépek segítségével kiviszik a látók világába. „Azt fényképezem, amit elképzelek” – írja Evgen Bavcar. „Mondhatod, hogy egy kicsit olyan vagyok, mint Don Quijote. Az eredetiek a fejemben vannak.” Bavcar, Pete Eckert, Alice Wingwall és a Látás a Fotográfiával Kollektíva (Seeing With Photography Collective) számos művésze elsősorban így működik. Képeik elsősorban aprólékosan kidolgozott belső elképzelések és csak másodsorban fényképek. Gerardo Nigenda és Kurt Weston alkotásainak egy részét is ennek fényében kell tekinteni. Az említett művészek számára a fotográfia a már tiszta elképzelésként létező képek fizikai megjelenítésének folyamata. Bavcar még elnézést is kér a látó nézőktől, hogy reprodukciókkal kell beérniük, mivel az eredetiket a fejében lévő magángalériában nem láthatják.

A második csoport fényképezőgépek segítségével ragadja meg a külvilágot, de ők vakok lévén mentesek a látás általi válogatástól és öncenzúrától. Marcel Duchamp „retina nélküli művészetről”, a gondolat, a koncepció és a véletlen művészetéről írt. Ezek a művészek retina nélküli fotográfiával foglalkoznak. Az eredmény tiszta, szüretlen és eredendően konceptuális, amely túlemelkedik a kompozíció logikáján vagy a döntő pillanat zsarnokságán. Remis Audiejaitis, Ralph Baker, Henry Butler, Rosita McKenzie és Gerardo Nigenda elsősorban így dolgoznak. Természetesen ezeket a művészeket látás híján más érzékszerveik vezetik a látványhoz. Például Henry Butler, a hallás világára erősen ráhangolódott neves blues-zongorista a hangvisszajelzések segítségével folytatja utcai fényképezését New Orleans-ban. Gerardo Nigenda képein lyukasztott Braille-írás ismerteti, hogy hogyan érzékeli érzékszerveivel alanyait szaguk, tapintásuk vagy hangjuk által. Rosita McKenzie az edinburgh-i botanikus kertekben szagok és illatok nyomán készült fotókról beszél.

A harmadik és egyben legkisebb csoport jogi szempontból vaknak számít, de gyakorlatilag nagyon korlátozottan és erősen gyenge látású. A legtöbb fotográfus azt fényképezi, amit lát. Ezek a művészek azt látják, amit fényképeznek. Bruce Hall, Annie Hesse, Michael Richard és Weston attól függnek, hogy a készülékeket, köztük a számukra kulcsfontosságú fényképezőgépeket látják és így a felerősített látás által létrejött vizuális térben élnek. Amikor Bruce Hall a szemedbe néz, akkor azt a 102 centiméter képátmérőjű és nagyfelbontású Sony képernyő segítségével teszi. „Azt hiszem, hogy minden fotográfus azért készít felvételeket, hogy lásson”, mondja Hall, „de számomra ez létszükséglet”. Susan Sontag a fotókat olyan tárgyaknak nevezi, „amelyek kiegészítik és erősítik az általunk modernként felfogott környezetet”. Ezek a művészek korszerűen építik világukat – egyszerre csak egy fotót készítenek. Fényképeik a fizikai látás korlátozottságai és a képek iránti vágy közötti résben működnek. Kurt Weston egy lépéssel továbbviszi ezt a taktikát. Ő azért készít felvételeket, hogy lásson, de politikai töltésű témákat – AIDS, marginalizáció, vakság, öregedés – választ, hogy fontos kérdésekre irányítsa a figyelmünket.

Mindhárom felfogás mögött egy kulcskérdés rejlik. „Nem az a lényeg, hogy egy vak személy hogyan készít fotókat”, írja Evgen Bavcar, „hanem hogy miért van szüksége képekre”. Az egyszerű válasz a képek iránt alapvető emberi igény. „A képek iránti vágy alatt azt értem, hogy amikor dolgokat képzelünk el, akkor létezünk”, mondja Bavcar.

„Az emberi agy a bemenő optikai jelekre, a képi megjelenítésre van hangolva”, mondja Pete Eckert. „Az optikai idegköteg óriási. Az agy még bemenő jelek nélkül is vagy talán főleg anélkül folytatja a képalkotást. Én nagyon vizuális típus vagyok, csak nem látok”. A látvány még látás hiányában is függőséget okozó szenvedély és szükséglet. „…mindenekelőtt elképzeltem”, írja Jacques Lusseyran, a francia ellenállás vak hőse. „Varázslatos volt a bennem lévő képernyőn a jelenéseket nézni és azután a végtelen filmtekercsként kitáruló képernyőt látni… Végül is a belső élet valósága csak azért tűnik csodának, mert oly távol élünk tőle, nem igaz?”
Néhány vak művész szerint kutatásuk inkább metafizikai természetű. „Próbálok más fényt is találni Malevics fekete négyzete mögött, hogy legyőzzem a másik, hitelesebb valóságot utánzó univerzum tárgyaira vetülő árnyakat”, írja Bavcar.
Ha egy vak személy a fényképezőgép exponáló gombját lenyomja, az természetesen politikai cselekedet is. Ezáltal igényt tart a látható világra és a vakságról alkotott elképzelések átértékelésére kényszerít. „A fényképezés egy vak személy számára választás, radikális választás, politikai lépés”, mondja Alice Wingwall. „Elegem volt már abból, hogy az emberek azt mondják ‘Hogyan tudsz fényképezni, hogyha nem látsz?’ És azt hiszem, hogy ezt nem is kérdezték, hanem inkább közölték velem – ‘Miért csinálod ezt? Ez hihetetlen.’ Hát képes vagyok rá. Én azt mondom nekik, hogy a képalkotás a fejben kezdődik”. Ráadásul a kreatív képalkotás folyamata a látók számára „láthatóbbá” teszi a vakokat, ami fontos e kis és marginalizált kisebbség számára. Végül is természetesen e fotók ereje nem a metafizikának vagy a politikának, hanem a látványnak köszönhető. Az alkotás legtisztább módja egyszerű szemtanúként valósul meg. Halálos ágyán George Orwell felfedezte, hogy a pánikhangulatát azzal tudja elfojtani, ha az újságírói stílushoz visszatérve pontos leltárt ír kórházi szobájáról.
Végül is, már kimondani is hőstett. Hogyan néznek ki a helyek, ha nem változtatja meg őket az, hogy megnézzük őket? Hogyan mutatkoznak az emberek, ha egy világtalan sötétség által kezelt fényképezőgéppel néznek szembe? Mi történik, ha a vizuális kultúra hatásán kívül működő művészek úgy döntenek, hogy fényképeket készítenek? José Saramago Vakság című regényében azt írja, hogy „Talán csak a vakok világában lesznek olyanok a dolgok, mint amilyenek valójában”.

(Shooting Blind – Douglas McCulloh tanulmánya)

A SIGHT UNSEEN: International Photography by Blind Artists című kiállítás sajtóképeit galériánkban lehet megtekinteni.