Menü

0103

Fotó: Haris László: Haris László legrégebbi saját felvétele, elsős általánosban a Hűvösvölgyi Nagyréten látható Ivancsics Bandi, 1949

„Nem mi foglalkoztunk a politikával, hanem a politika foglalkozott velünk” – Interjú Haris Lászlóval

21 • 05 • 30A Fehér Vera

Haris László olyan képzőművész, aki konceptuális műveit a neoavantgárd korszak egyik legfontosabb szereplőjeként a fotográfia eszközeivel valósította meg. Munkáinak, gondolatainak témája gyakran a maga a fotó médiuma, jelképek, szimbólumok segítségével annak hazug vagy igaz mivoltát is körüljárja. Interjúnkban beszélgettünk vele gyerekkorról, katonai lerohanásról, hazugságról, boldogságról és a kortárs fotó intézményrendszerét érintő kérdésekről is.

0103

Fotó: Haris László: Önarckép 2, 1965

0103

Fotó: Haris László: Osztálykép, 1955-56 körül, Taxonával

A. F. V.

Már hatéves korától maga hívta a negatívjait. Mi volt az, amit gyerekként fényképezett?

H. L.

Én úgy kezdtem eszmélni, hogy a családban a követnivaló példakép a bátyám volt. Édesapám hadifogságba került, így hosszú ideig apa nélkül voltam. Hozzánk került ajándékba Hevesy Iván A fényképezés technikája könyvének első, ’43-as kiadása is. Kaptam karácsonyra egy kis Kodak boxgépet, és ezzel fényképeztem, a bátyámtól megtanulva, hogy hogyan kell előhívni a filmet. És mit fényképeztem? A barátaimat. A házban, akikkel játszottunk. Meg is vannak az első képek, például Ivancsics Bandiról, ezek elsős koromban készültek. Természetesen kezdetlegesek, inkább csak arra bizonyítékok, hogy valamiért engem kezdettől nagyon érdekelt a fényképezés.

0103

Fotó: Haris László: Kisfaludy utca, Budapest, 1956.11.02.

A. F. V.

Végigdokumentálta a gyerekkorát? Az ’56-os sorozat, amit nyolcadikos korában fényképezett, majd ezek a képek csak később kerültek elő, még szintén dokumentarista jellegű volt.

H. L.

Fényképeztem, amikor lehetett: a film pénzbe került, nekünk pedig kevés pénzünk volt. Csak nagyobb általános iskolás koromra vezetődött fel igazán a fényképezés, majd nagyot lépett előre azzal is, hogy a bátyám vett magának egy Taxona nevű gépet, ami 24x24 mm-es képeket fényképezett kisfilmre, ezzel már komolyabban lehetett fényképezni. Már az első évektől kezdve többet használtam, mint a bátyám, az általános iskolai kirándulásokon fényképeztem vele. Az ’56-os képeket az események kényszerítették ki. Olyan dolgok történtek velem, amikről úgy gondoltam, hogy meg kell örökítenem. De eleve a fényképezésről is azt gondoltam, hogy arra való, hogy a fontos történéseket dokumentálja.

0103

Fotó: Haris László: Öntvények, cseppek 1, 1967

A. F. V.

Hogyan fordult mégis a figyelme egy gondolatiságában összetettebb, konceptuális alkotói módszer felé?

H. L.

Akkoriban a MADOME a fotóművészek szövetségét megelőző legrangosabb országos művészeti egyesület volt. Ide jelentkeztünk 16 évesen Berényi Jancsi barátommal, és nagy örömünkre fel is vettek bennünket. Sok ismert fotográfus volt tag, és ez nagy elismerés volt! Elkezdtünk ide járni, de irtó hamar rájöttünk, hogy nagyon unalmas. Nyilván szemtelenség volt ezt gondolni, de mi akkor már izgalmasabb dolgokkal foglalkoztunk. 1959-60-ban járunk. Akkor a legdurvább megtorlások már lejátszódtak ’56 után és elkezdődött egy a nagy terrorhoz képest enyhébb korszak, komoly előrelépés kulturális szinten. Miután leérettségiztem, elmentem dolgozni a porkohászat laboratóriumába 19 évesen, de addigra én már nagyon tudtam fényképezni, például én vezettem be náluk a színes fényképezést. A porkohászatban összepréselik a porból álló különleges darabokat, így különlegesen kemény anyagok készülnek. Az így készült csiszolatokon lévő kristályszerkezetek alakulását nagy nagyítású mikroszkópfelvételen kellett vizsgálnunk. Ez ott egy rutinmunka volt, de nekem valójában ez adott egy első olyan élményt a világról, hogy az végtelen, és nem csak az ég felé, hanem az anyag felé is.

0103

Fotó: Haris László: A legfőbb jó a vízhez hasonló, 1969

0103

Fotó: Haris László: Met 05, 1971

0103

Fotó: Haris László: Meditáció (Ildikónak), 1968

0103

Fotó: Haris László: Zsoltár, 1970

0103

Fotó: Haris László: Törvénytelen avantgarde, 1971

A. F. V.

Milyen kulturális hatások érték ebben a korszakban?

H. L.

Az egyetemi színpad hatása, főleg a filmeké, életre szóló volt. Olyan őrületes dolgok születtek, mint a lengyel és a francia újhullám filmjei, vagy Fellini alkotásai, vagy a japán filmművészet. Egy év porkohászati gyári munka után felvettek az egyetemre. Egy évig jártam, de az egyetemi színpad rengeteg képzőművészeti történése elvonta a figyelmem. Másodév végére emiatt annyit hiányoztam az előadásokról, hogy látszott, hogy nem fogok tudni abban az évben levizsgázni, így hát halasztottam. Ennek az egyik fő tettese Andrzej Wajda Hamu és Gyémánt című ’58-as filmje, melyet Magyarországon először a fővárosi Filmmúzeumban 1963-ban mutattak be és amit harmincegynéhányszor láttam. Ekkor visszamentem a porkohászathoz egy évre dolgozni.

A. F. V.

A mikroszkopikus nagyításból származó képek után a Szilágyi Sándor által „léptékváltó absztraktnak” nevezett képein a festmények kezdték érdekelni.

H. L.

Konkrétan Molnár V. József és Csáji Attila képei. 69-ben kezdődött a Szürenon kiállítássorozat, amelyen egyetlen fotográfusként voltam jelen. A léptékváltó absztraktok különböző, nem általam készített festmények apró részletei. A festményt én egy adott valóságnak tekintem, amiben én jókedvvel bolyongok, és ebben a festmény-tájban megtalálom azokat a látványokat, részleteket, amelyek önállóak, és attól lesznek egyáltalán képek, hogy én lefényképezem őket. Természetesen összefüggésben van azzal, hogy valaki elkészítette őket, de az eredeti kép nem lényege az én felvételeimnek. Lényegében azonos ez a munka a tájfényképezéssel. A tájat nem a fotográfus csinálta, csak elmegy, megkeresi, majd lefényképezi belőle azt, amit kizárólag csak ő tud. A festmények és a fotóim viszonya nagyon izgalmas, ez egy meditatív munka. Fogom a nagyítót, majd végignézem, bejárom vele a képeket.

A. F. V.

Milyen volt a fogadtatása ezeknek a festményekből származó képeknek?

H. L.

Valahogy akkoriban, abban a társaságban a fotográfia és a képzőművészet szemlélete sokkal normálisabb volt, mint mostanában, illetve éppen mostanában kezd újból normálisra fordulni a helyzet: végre ismét nincs akkora különbség. Az elkészült kép vagy jó, vagy nem jó, vagy megszólal, vagy nem. Ilyen szempontból a képzőművészetben elismert különböző műfajok között sokkal nagyobb a különbség, gondoljunk például egy bronzszobor vagy egy tusrajz közötti különbségekre.

0103

Fotó: Haris László: Szembesítés (kettős portré), 1973

0103

Fotó: Haris László: Szembesítés (kettős portré), 1973

A. F. V.

Később fotográfusok is kapcsolódtak ehhez a munkához?

H. L.

Nekem volt egy örömteli próbálkozásom a fotográfusok felé, amikor felvettek a MADOME-ba. De az ottani kiábrándulásom után évtizedekig csak képzőművészekkel volt kapcsolatom.

0103

Fotó: Haris László: Nagyítás 1-4, 1973

0103

Fotó: Haris László: Lépcsőházi akció 4, 1973

A. F. V.

Szándékosan?

H. L.

Én mindig fotóművésznek tartottam magam. Úgy tekintettem, hogy az értelmes dolgokat készítő művészek közé tartozom, és én fényképezőgépet használok, mások pedig ecsetet. A lényegi különbség az, hogy értelmes dolgokat csináljon az ember.

’68-ban megnősültem, így megnőtt a felelősségem a szeretteim iránt. Ekkor elkezdtem mérnökként dolgozni, mellette profi fotós munkákat vállalva. Valamikor a hetvenes években kerültem a Nagyító című laphoz, amelynek hosszú évekig én voltam a fotósa és ezt nagy élvezettel csináltam. Az akkori életemhez hozzá tartozott egyfajta proaktív fotográfiai munka, és amellett pedig csináltam az akkor inkább képzőművészetnek tekintett képeimet, amelyeket a balatonboglári Kápolnatárlatokon szerepeltek. Kevés kapcsolatom volt a fotográfusokkal. Bodri Ferenc írt rólam először a Fotóművészetbe, ’70-ben. 

Nem éreztem fontosnak azt, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljek a hivatalos fotós társadalommal. Ami a legfontosabb volt, azt mindjárt az elején megkaptam, ugyanis az Magyar Fotóművészek Szövetségének volt egy ritkaságszámba menő, nagyon kitűnő könyvtára, melynek Gorzó Magdolna volt a könyvtárosa. A ’70-es Fotóművészet cikk után ő befogadott a könyvtárba, annak ellenére, hogy nem voltam tag. Naprakészen lehetett az összes szóra érdemes nemzetközi lapot olvasni. Ez egy fontos információs központ volt számomra.

0103

Fotó: Haris László: Lépcsőházi akció 2, 1973

0103

Fotó: Haris László: Lépcsőházi akció 6, 1973

0103

Fotó: Haris László: Föld, 1979

0103

Fotó: Haris László: Föld, angol verzió, 1979

A. F. V.

És mikor lett a Magyar Fotóművészek Szövetségének a tagja?

H. L.

Sokkal később, ez érdekes. A cégeknek csinált profi munkáim zsűrizése a fotóművész szövetségben történt. Az akkori elnöktől 75-76 tájékán kaptam egy belépési nyilatkozatot, amit hazahoztam, de aztán nem töltöttem ki. Nem tudom pontosan, hogy ez mi, valószínű, hogy beképzeltség volt. Akkoriban be kellett adni húszegynéhány képet, ami alapján bizottság döntött a felvételről. Én nem akartam, hogy eldöntsék rólam, hogy művész vagyok-e, vagy sem. Majd egyszer később, amikor már ismertebb lettem, meghívtak maguk közé.

0103

Fotó: Haris László: Jel és árnyék 1-9, 1975

0103

Fotó: Haris László: Jel és árnyék 6, 1975

0103

Fotó: Haris László: Werkfotó a Jel és árnyék akción, Budapest, 1975

0103

Fotó: Haris László: Werkfotó a Jel és árnyék akción II, Budapest, 1975

0103

Nagyító 1974 május, 1974 szeptember és 1977 januári címlap

A. F. V.

A munkamódszere sem volt a klasszikus fotográfus attitűdhöz hasonló.

A. F. V.

Ezeket a festményrészleteket én nagyon boldogan, nagy megelégedéssel fényképeztem. Boldog világ volt számomra. A változás akkor jött, amikor 1970-ben elkezdtük a balatonboglári Kápolnatárlatokat. 

A kommunizmus részére minden önálló gondolat maga a támadás volt, függetlenül attól, hogy van-e konkrétan politikai célja, vagy nincs. Főleg a második-harmadik évben részt vettek olyanok, akik politikailag jobban exponálták magukat, például Erdély Miklós és köre. De ugyanolyan, egyenlő társként voltak jelen. Azt kell mondani, hogy nem mi foglalkoztunk a politikával, hanem a politika foglalkozott velünk, miközben erkölcsileg a politika alkalmatlan volt arra, hogy az igaz oldalon álljon. 

A politikai hivatal természetesen buta és lassú: az első évben egy csomó dicséret jelent meg rólunk, a második évben jött az első támadás, majd a negyedik évben, 1973-ban jutottunk el oda, hogy egy katonai osztag megrohamozta a kápolnát és véget vetett a tárlatoknak.

A. F. V.

Hogyan zajlott konkrétan a katonai roham?

H. L.

A kápolnát Galántai György bérelte személyesen, a tulajdonos balatonboglári katolikus egyházközösségtől. A szerződésben az állt, hogy a bérlet csak a bérlő által mondható fel. Most már tudjuk, hogy az első év végén a plébános kapott egy felszólítást a Somogy-megyei pártközponttól, hogy mondja fel a szerződést, de nem tette. A történtek az akkori hivatalos szokás szerint is abnormálisan zajlottak. Vasárnap délután a balatonboglári kápolnában éppen színi előadás volt, amikor motorzúgást hallottunk, két katonai teherautó érkezett. Az egyikről géppisztollyal felfegyverkezett katonák nyomultak a kápolnába és mindenkit hazaküldtek, mondván, hogy vége az előadásnak. Kinek van ilyenkor mersze bármilyen ellenállásra? Szépen kiment mindenki. Akkor derült ki, hogy mi az értelme a második teherautónak, azon ugyanis építőanyagot hoztak, és azon melegében befalazták a kápolna ajtaját. Volt, akinek a nadrágja maradt bent, volt, akinek a képei, a korábbi kiállítók el nem szállított művei. Az egész értelmetlen és abszurd, egy szürreális drámára illik, de ez történt. 

Ezután lehetett látni, hogy nincs mese, vége van ezeknek a boldog időknek: ebben a szituációban, ebben a hangulatú környezetben nem lehet azt folytatni, hogy én félrevonulok valahova és boldogan keresek egy festményrészletet egy képen. Konkrét szituációkra konkrét válaszokat kellett adni. Akkor született a Törvénytelen avantgárd című képem, ’71-ben. Később aztán találkoztam azzal, aki a szerzője volt ennek a cikknek, Horányi Barnával. A cikk eredeti címe „Törvénytelen úton néhány avantgárd”- és ahogy korábban sejtettük, ő is elmondta, hogy a cikk megrendelésre készült.

A. F. V.

Hogyan lehetett ezt lelkileg feldolgozni?

H. L.

Az én értelmezésemben az volt a boglári kiállítássorozat győzelme, hogy négy évig tartott a hatalmas gépezetnek eltakarítani a számára útban lévő dolgot. Négy évig. A végén rájöttek, hogy mondvacsinált joguk sincs arra, hogy ezt tegyék - csak az erőszak. Ez a szellem győzelme az erőszak fölött.

Ezután jött a válasz a művészek részéről. Például a lépcsőház akció, vagy ’73-ban a Jel és árnyék. A Jel és árnyék során Csutoros Sándorral és Molnár Jóskával dolgoztunk együtt. Csutoros Sanyi ördögi ügyességének köszönhetően a Hármashatárhegy színházi nézőtér alakú régi kőfejtőjének falát áthidalva kifeszítettünk egy kötelet, amire feltettünk egy fekete vásznat. Ez a jel. Az aréna olyan elhelyezkedésű, hogy a tengelye nagyjából keleti irányú. Az akciót május elején csináltuk, amikor a felkelő naptól a kőfal egyik oldalára vetül a jel árnyéka, és délutánra a másik oldalra kerül az árnyék. Minden vallásnak vagy filozófiának az egyik fontos kérdése, hogy ha van természeten túli lényege a világnak, abból vajon mi látszik a Földön. A keletiek azt mondják, hogy a jógiknak módja van közvetlenül is felismerni a jelet, de mindenféle egyházzal rendelkező vallás szerint is ami a Földön van, az csak homályos tükör által látható. Tulajdonképpen ennek az illusztrálása ez az akció. Az európai ember az árnyékot figyeli és megpróbál abból következtetni a lényegre, a keleti ember pedig közvetlenül a jelet figyeli.

A. F. V.

A kép helyettesíti a valóságot? Az egyik akciójának ez a címe.

H. L.

A fénykép alkalmas arra, hogy helyettesítse a valóságot. Ez egyre nyilvánvalóbb. A fénykép, az újság és az internet a valóság helyébe lép. Jobban manipulálja és irányítja az embereket, mint a valóság. Ez már természetes. A Föld című mű is arról szól, hogy tulajdonképpen ez, amiben élsz, már nem az igazi Föld, hiszen az felrobbant. Az A kép helyettesíti a valóságot című akcióban Beke László azzal szembesült, hogy nincs rá szükség, mert bár ő maga valóság, a fénykép átveszi a szerepét. 

0103

Fotó: Haris László: A kép helyettesíti a valóságot, Vernisszázs akció, 1979

0103

Fotó: Haris László: A kép helyettesíti a valóságot, Vernisszázs akció, 1979

0103

Fotó: Haris László: A kép helyettesíti a valóságot, Vernisszázs akció, 1979

0103

Fotó: Haris László: A kép helyettesíti a valóságot, Vernisszázs akció, 1979

0103

Fotó: Haris László: Balatonboglári emlékbélyeg, 1981

A. F. V.

Aki el tudja engedni ezt a valósághoz kapcsolódó előítéletet, az boldogabb?

H. L.

Erre az alapkérdésre próbálja ’73 óta szinte minden munkám ráterelni a figyelmet. Ha valamit lefényképezek, úgy tűnhet, mintha a valóság lenne, de az nem a valóság. A valóság az, ami az igaz. Az ember viszont hazudik. Sőt, csak az ember tud hazudni, más nem. 

Vegyük azt a híres képet Rákosi elvtársról az ötvenes évek elején, amelyen egy ringó búzamező közepén egy nagyon aranyos kislány szőke haját simogatja. MTI felvétel. A felvétel Rolleiflex-szel készült. Semmi manipuláció, úgy ahogy van, maga a valóság – gondolná az ember, ha nem tudná, hogy mi a fotográfia. Ugyanakkor az egész egy oltári hazugság, mindenestül.

A valóság és a jó, a valóság és az igazmondás nem függ közvetlenül össze. Ezért készítettem szándékosan olyan műveket, ahol nyilvánvalóan elválik egymástól a fotográfiai leképezés és az igazság. Van olyan kép is, ahol többször megjelenek, az önarckép panorámaképeimen. Ezek a felvételek panorámafejjel készült panorámaképek, egy-egy ilyen kép 30-40 felvételből áll, melyek természetesen nem egy időben készülnek. És ezt a hátrányt, hogy egy ilyen felvétel nem egy időben készül, okosan fel lehet használni egyfajta koncepció alapján annak érdekében, hogy megszólaljon a kép.

0103

Fotó: Haris László: A kovács, 2010

A. F. V.

A Vizsolyi Bibliáról is készített panorámaképet.

H. L.

Igen, ez egy hat képből álló sorozat, melyek közül az első a panorámakép, a többi pedig egy léptékváltásra hajaz, nagyon fontos részleteket emel ki a Bibliából, ebben van a „tükör által homályosan” részlet is. De itt a panorámakészítés technikája inkább arra utal, hogy tetszőlegesen ki lehet terjeszteni a látószöget. Vizsolyban, ahol őrzik a Biblia egyik példányát, a falon láthatók az eredeti gótikus festmények, és azért volt szükség erre a látószögre, hogy ezek is jelen legyenek. 

0103

Fotó: Haris László: Vizsolyi Biblia, 2009

A. F. V.

Bán András Részletekben az egész című könyvében olvasható a Demeter Istvántól származó gondolat: „A remekmű eleve szakrális.” Ha a valóság és az igazság nem függ közvetlenül össze, László igazságot képviselő munkái – azaz mindegyik – szakrális?

H. L.

A remekmű tartalmaz a nagy igazságból valamit. Attól remekmű. Ami nem hamisítja meg a valóságot, hanem valódi igazságot közvetít, az szakrális.

0103

Fotó: Haris László: Állatkerti önarckép, 2010

0103

Fotó: Haris László: Egy jota, 2009

A. F. V.

Lászlónak fontos szerepe van a mai magyar kortárs fotográfia közéleti vonulatában. Sokszor a szakma egészének nevében jár el.

H. L.

Ez egy kötelesség. Sokat köszönhetek a fotográfiának és a fotót művelőknek. Azt is látom teljesen tisztán, hogy Magyarországon különösen nincs helyén a fotográfia presztízse. Amit tudok, megteszek, annak érdekében, hogy helyére kerüljön a megbecsülése. Nem a közvetlen teljesítmény következménye ez a súlyos elmaradás, ami ma a fotográfiában van, hanem a gyakorlatilag kilencven éve elszúrt menedzsmentnek. Ha egy szakértőt megkérnek, hogy sorolja fel a világ 20 legjelentősebb fotóművészét, ebből legalább 4-5 magyart fog mondani. 

Jelentős fejlődés, hogy elkezdtek főiskolán, egyetemen fotográfiát tanítani, és ami a rendszerváltás óta történik, az pozitív irányba megy, csak borzasztó lassan. A Magyar Művészeti Akadémia alakulásától kezdve a megválasztott tisztségviselők közé tartozom. Amikor 2011-ben megválasztottak, mondtam, hogy fantasztikus élmény, hogy más művészeti ágakból megválasztottak engem, de arra fogom használni a tisztséget, hogy emeljem a fotográfia presztízsét. 

Ha ismét szakértőket kérdezünk arról, hogy mondják el a világ 20 legfontosabb képzőművészét, valószínűleg egyetlen magyar sem lesz a listán. Ehhez képest a ’49-ben alapított Kossuth-díj, az ország legrangosabb művészeti elismerésének első 50 éve úgy telt el, hogy a fotóművészeti teljesítményéért senki sem kapott elismerést, mindamellett, hogy körülbelül 70 képzőművész pedig igen. Én abszolút nem vagyok a képzőművészet ellen, de ez a 70-0 arány nem tartalmaz semmit az igazságból, az biztos. 

Pár évvel később az Akadémia létrehozta a Nemzet Művésze-díjat, így a korábbiakkal ellentétben végre minden művészeti ág képviselve van, így a fotóművészet is. 70 művész részesülhet ebben a megtiszteltetésben, s ebből mindössze 2 adható fotóművészek részére.

0103

Fotó: Haris László: De jó nékünk itt laknunk nálad, 2012

A. F. V.

Mi a legsürgetőbb a fotográfia intézményrendszerében?

H. L.

Abba kellene hagyni a megkülönböztetéseket. Egyszerűen több figyelmet és több lehetőséget kell adni a fotográfia számára, mint amennyi van. Semmi más megoldás nincs. A másik pedig az, hogy azért a művészet és a fotográfia között mégis van különbség. A szakmához nagyon sok szegmens tartozik, miközben a művészetbe ennyi minden nem fér bele. És éppen a kevés lehetőség miatt nagyon komoly emberek sértődnek meg feleslegesen. Legalább 10-15 Kossuth-díjat kellene fotográfusoknak, fotóművészeknek kiosztani rövid időn belül, hogy valamiféle ellensúly jöjjön létre. 

0103

Fotó: Haris László: Önarckép a Fotófaluban, 2013