Egy örök álmodozó vallomása – így emlékszik René Burri özvegye a legendás svájci fotográfusra

René Burri kitűnt a többi Magnum fotográfus közül. Nem csupán az építészet vagy az emberek, hanem a lélegző városok és a falak között élők történeteinek komplexitása mozgatta. Bejárta az egész világot, fényképei mint a kulturális antropológia esztétikus leletei maradtak velünk, amelyek tökéletes egyensúlyt képeznek az intuitív spontaneitás és a mérnöki strukturáltság között. A Budapest FotóFesztivál keretében megrendezett kiállítása kapcsán özvegyét, Clotilde Blanc Burrit kérdeztük az egykori Magnum-tag látásmódjáról, művészetét mozgásban tartó életfelfogásáról és a nevét viselő alapítvány sorsáról.

SZ.L.

Ha visszatekint az egész életműre, mely sorozatokat vagy projekteket tartja Ön a legjobbnak, még akkor is, ha ezeket a nagyközönség kevésbé ismeri?

C.B.B.

René Mexikóban készült képeit különösen szeretem. Abban az országban egész egyszerűen minden olyan intenzív: a színek, a hangok, az illatok és persze az emberek. René ezt az élettel teli lüktetést nagyon szépen visszaadta. Ugyanakkor ott vannak a piramisokról készült sorozatai is, amelyek neki különösen sokat jelentettek. Imádta az építészetet, és ezekben a „háromszögekben” – ahogy ő mondaná – újra felfedezte a tiszta építészetet. Éveken át foglalkoztatták ezek a rejtélyes építmények, és mindenhol ezt a formát vélte felfedezni: háztetőkben, kertekben, szobrokban. Megszállottja lett a témának, majd velem együtt készítette el az Imaginary Pyramids (Képzeletbeli piramisok) című könyvét. Emiatt ez szintén emlékezetes projekt marad a számomra.

SZ.L.

Az archívum bizonyára számos dokumentumot, negatívot és nyomatot tartalmaz. Hogyan hagyta hátra Burri a projektjeit? Szükség volt egy rendszer kialakítására, amely összefogja az egész életművet vagy mindig is átláthatóan dolgozott?

C.B.B.

René, ha nem éppen terepen fényképezett, akkor otthon nézte át újra és újra a negatívokat és nagyításokat. Így új megvilágításban láthatta a saját munkáját, és igen kritikusan is állt önmagához. Utolsó éveiben is sokat foglalkozott az életművének rendszerezésével, összefoglalásával. Ettől fogva az alapítványnak már könnyebb dolga volt.

SZ.L.

Milyen tervei vannak az alapítvánnyal kapcsolatban és hogyan szeretnék a jövő generációi számára hozzáférhetővé tenni Burri munkáit?

C.B.B.

René archívumának digitalizációját nemrégiben fejeztük be, ez nagy előrelépés volt a munkásságának életben tartása szempontjából. Az alapítvány rendszeresen fogad kutatni vágyó diákokat a svájci Lausanne-ben lévő központban. Így azoknak, akiket érdekel az életútja, vagy inspirációt merítenének a sajátos látásmódjából, időről időre gyakornoki pozíciókat kínálunk. Szerencsére René képeivel egykori Magnum-tagként számos csoportos kiállításon találkozhatunk, így nem mi vagyunk az egyedüliek, akik kiállításokat szerveznek és bemutatják a művészetét.

SZ.L.

Van olyan személyes történet vagy emlék, amely különösen jól mutatja René Burri személyiségét, látásmódját vagy munkastílusát, és amelyet szívesen megosztana?

C.B.B.

René örök álmodozó volt, akit a művészet számos formája elbűvölt. Szabadidejében akvarellel festett, kertészkedett és kollázsokat készített, és mindenben megtalálta a szépet; az alkotás iránti vágya pedig kiapadhatatlannak bizonyult, csakúgy, mint a kíváncsisága. Erről eszembe jut egy gyerekkori története, amit mesélt. Svájcban, hegyek között nőtt fel, és kisfiúként nagyon piszkálta a fantáziáját, hogy mi lehet a szobája ablakába előtt tornyosuló hegy másik oldalán, mi az, amit kitakar ez a hatalmas kőszikla. Egyszer felmászott rá egy barátjával, és azt látta, hogy a hegy mögött még több hegy húzódik – ez pedig csak még kíváncsibbá tette. Ez a történet szerintem sokat elárul a személyiségéről.

SZ.L.

Burri számos, az egész világ által ismert ikont fényképezett, de milyen volt a hétköznapokban? Milyen gondolatok foglalkoztatták, mit fényképezett szívesen, amikor nem dolgozott?

C.B.B.

Leginkább a barátait. Állandóan úton volt, és az utazás során rengeteg emberrel találkozott. Ezek a találkozások sokszor nagy és hangos vacsorákba és összejövetelekbe torkolltak. René szerette megörökíteni ezeket a pillanatokat is, de mindig bizalmasan kezelte őket, és inkább a személyes albumának tartogatta, mint a nagyvilágnak.

SZ.L.

Burri ikonikus képei – például Che Guevara-portréja vagy a modern városokat bemutató sorozatai – egyszerre dokumentarista és erősen komponált képek. Hogyan dolgozott a gyakorlatban: inkább intuitív módon fényképezett vagy tudatosan építette fel ezeket a kompozíciókat?

C.B.B.

Akárhová ment, a kamerája ott lógott a nyakában, a tekintete pedig folyamatosan éber volt. Számtalanszor előfordult, hogy sétáltunk, majd egyszer csak megtorpant, és lőtt egy képet. Örökké nyitott szemmel járt, így észrevette a helyzet adta lehetőségeket, és ezekből készített kompozíciót. Így nem tudnám azt mondani, hogy egyik vagy másik lett volna külön igaz rá. A természetéből fakadóan egyszerre volt jelen benne az intuíció és a strukturáltság.

SZ.L.

René Burri hosszú ideig a Magnum Photos tagja volt. Az Ön tapasztalata szerint mennyiben határozta meg a Magnum közössége a gondolkodását és fotográfiai irányát?

C.B.B.

Abban az időben a nyomtatott sajtó a virágkorát élte, így azt is mondhatnám, hogy René jókor volt jó helyen. Ő ezt egy fantasztikus lehetőségnek élte meg, és hálás volt a Magnumnak, hogy olyan sokfelé járhatott szerte a világban. Az ügynökség közreműködésével születtek meg a filmjei is, így teret adtak az elképzeléseinek. Ugyanakkor abban különbözött a többi fotográfustól, főként az emberábrázolásai miatt, ahogyan a városokban, utcákon bemutatta az ott élőket: a képeinek volt egy közösségi fókusza. Mindig hitt egy jobb, egyenlőbb társadalomban, ezért is érdekelte annyira a politika. De nem úgy, mint egy paparazzit, aki a szenzációt hajhássza, hanem úgy, mint aki a döntő pillanat helyett, a történelem és a benne élő emberek valóságát akarja megragadni.

Egy örök álmodozó vallomása – így emlékszik René Burri özvegye a legendás svájci fotográfusra

Következő

Mit nézzünk májusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

10 éves a Hangar, a brüsszeli kortárs fotográfia központja

„Nem szükséges rendet teremteni a káoszból. Maga a káosz az, ami érdekes” – William Klein dinamikus diszharmóniája

Sült krumpli, fagyi, vaku – Martin Parr és a The Last Resort negyven éve

Fresh Meat 2026 – Látlelet a fiatal hazai kortárs fotográfiáról