A metafizikaitól az abszurdig és vissza – S. I. Witkiewicz fotográfiai munkássága

Stanisław Ignacy Witkiewicz (becenevén Witkacy) 1885-ben született Varsóban. Sokoldalú művészként vált ismertté, egyszerre volt író, drámaíró, költő, festő, fotográfus, filozófus, esztéta. Witkacy a kora előtt járt, látnok volt, egyúttal nagy tréfacsináló, pontos ítéletei és katasztrofikus jóslatai lehetővé tették, hogy az utókor felfedezze művészetét, gondolatait – kortársai közül csak néhányan értékelték, de köztük olyanok, mint Czesław Miłosz és Witold Gombrowicz. Azon lengyel művészek egyike, akinek életműve európai szinten is jelentős, és kiállta az idő próbáját. Az irodalmi és színházi munkássága iránt már az 1950-es években elkezdtek érdeklődni, ám fotográfiáinak különlegességét csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel.

A fotóművészet történetébe mint az avantgárd képviselője került be – egyesek szerint az egyedüli expresszionista fotóművész, mások dadaista attitűdjét vagy a szürrealizmushoz kapcsolódó pszichológiai érdeklődését emelik ki –, mindenesetre a fotótörténet „különleges”, „egyedi” jelenségeként tartják számon, aki először alkalmazta az úgynevezett close-up-ot portréfotók készítése során. Ahhoz, hogy felfedezhessük Witkacy fényképeinek eredetiségét, össze kell hasonlítanunk azokat a kortársaiéval. A lengyel fotográfiát a század legelejétől kezdve alapvetően a piktorialista esztétika uralta, amely az 1920-as és 1930-as években élte fénykorát – az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén különösen gyorsan terjedt az irányzat –, és főleg a festészettel (különösen a tájképfestészettel, amely a nemzeti egységesítési törekvések egyik fontos tényezője volt) kereste a kapcsolatot. Ezekben az évtizedekben piktorialista fotóklubok alakultak, fotóalbumokat adtak ki, folyóiratokban népszerűsítették a Nyugatról érkezett esztétikai elveket.
Bár Witkacy apja tájképfestő volt, és a család a Monarchia területén (Zakopanéban, ami akkoriban művészeti központnak számított) élt, az ő fotográfiai elképzeléseit nem a hivatalos művészeti kurzus formálta, így a piktorialista esztétikától teljességgel eltérő vizuális világot alakított ki magának. Witkacy az apja hatására kezdett el fényképezni – az idősebb Witkiewicz csak melléktevékenységként foglalkozott a fotográfiával, elsősorban a festészetéhez használta fel annak lehetőségeit –, de tapasztalatait és élményeit nagyban befolyásolta különleges neveltetése – gyerekkorában a szülei és magántanárok oktatták –, és az 1900-as évtized végén tett európai utazások.

Az 1908 és 1914 közötti évek kritikus korszakot jelentettek a művész életében – ekkor készült fotóportréinak többsége is. 1908-ban és 1911-ben Párizsban töltött néhány hónapot, ahol megismerkedett a kortárs, avantgárd festői irányzatokkal, amelynek hatására túllépett az apja által alkalmazott realizmus alapelvein, és még ebben az évben megfestette első expresszionista jellegű képeit, amely stílus az első világháború után teljesedett ki a festészetében. 1911-ben fejezte be első regényét – amely egy korábbi szakításának történetét próbálja meg feldolgozni –, 1913 januárjában eljegyezte Jadwiga Janczewskát, aki egy évvel később öngyilkos lett, ennek hatására Witkacy a híres antropológussal – és barátjával –, Bronisław Malinowskival Ausztráliába ment.
Witkacyt a fotográfia területén nem a művészi tökély vagy a tökéletes kép érdekelte – portréiban a filozófiai és pszichológiai érdeklődése mutatkozik meg, olyan problémák formájában, mint az emberi létező és a lét kifejezhetetlen tapasztalata közötti szakadék, az egyéni lét egyedülállósága az emberi létezők sokféleségében, és az ember mint olyan definíciójának kísérlete (és lehetetlensége). A sok kísérletezés végeredményben egyetlen célra irányult, arra, hogy felfedje az alany igazi „Én”-jét, azt kutatta, hogy mit mondhat az arc az ember belső lényéről. Nem véletlen, hogy a szemek nagy hangsúlyt kapnak a portrékon – a szem mint „a lélek tükre” az egyénben rejlő igazságot tárja fel. A szűk képkivágás nem csak a szemeket állítja középpontba, hanem eltávolítja mindazon elemeket – ruházat, tágabb környezet – amelyek bármiféle prekoncepciót felidézhetnének az alany szociális helyzetével kapcsolatban, így a társadalmi maszk mögött lévő valódi identitásba, az emberi pszichébe nyerhetünk bepillantást. Witkacy számára a fotográfia fontos eszköz volt, amely az emberi lélek mélységeinek felfedezésére tett kísérletként szolgált – ez a folyamat pedig kétségtelenül hatással volt a (többi) művészi tevékenységére is.

A többségében 1911 és 1913 között készített portrék mégsem egy tudatos, határozott esztétikai álláspont koherens csoportját alkotják. A különbségek szembetűnőek: egyes fotókon az arc az egész képet kitölti, és szimmetrikusan jelenik meg, máshol még szűkebb a vágás, és a szemek szabják meg a keretet, de van, ahol eltér a szimmetriától; a modell arca hol tűéles, hol életlen; hol egészen közelről, hol pedig távolabbról örökíti meg az alanyt; továbbá a képek különböző típusú papírokra készültek. Witkacy tehát egyik kompozíciós sémához sem ragaszkodott, a fókuszt inkonzisztens módon használta, és különböző technikai variációkat készített – mégis van, ami összeköti ezeket a portrékat: a modell természetes fénnyel van megvilágítva, úgy, hogy az többnyire oldalról essen rá, az ablakon keresztül megvilágítva a szemet, amely mindig látható, nyitott, gyakran a kép legaktívabb pontja. A portrék nem egyszeri pillanatfelvételek, sokszor tanulmányok készültek ugyanarról az emberről különböző szögekből és távolságokból (szemből, profilból, szűken megvágva); a képek mindegyike közeli családtagokról és barátokról készült – az apáról, az anyáról, Janczewskáról, Malinowskiról, Tadeusz Langierről (és persze önmagáról) –, amely így egyfelől a művész privát szférájába nyújt betekintést, másfelől feltételezhetjük, hogy a hozzá közel álló emberek inkább feltárták magukat a kamerája előtt, mintha idegeneket fotózott volna.

1914-ben, miután Malinowskival összeveszett, a háború hírére hazatért és részt vett a harcokban – az első világháború és az 1917-es forradalom élménye (amelyet Szentpéterváron élt át) újabb fordulópontot jelentettek a művész életében. Bár már a háború előtt is depresszió gyötörte, az 1910-es évek végére gondolkodásában, alkotásaiban végleg előtérbe került a pesszimizmus és katasztrofizmus. Ekkor alakította ki sajátos művészetfilozófiáját is. Witkacynál központi probléma a létezés misztériuma, amelyet elképzelései szerint csak és kizárólag a forma által lehet vizuálisan megjeleníteni. A fotográfiai képalkotásban eredendően benne rejlik a valóság reprezentációja – ellentétben az autonóm festménnyel, amely felszabadult a valóság leírásának feladata alól, és szimbolikus karaktere által feltárhatja a valóság lényegét és a Lét esszenciáját –, így az nem képes megfelelni a „Tiszta Forma” alapelveinek, nem válhat eredeti műalkotássá. Witkacy tehát a fotográfiát nem tekintette művészetnek – ettől függetlenül fontos komponens volt az életében és kreatív tevékenységében –, ám éppen az annak tulajdonított esztétikai korlátoknak köszönhető, hogy továbbra is bármiféle konvenciótól zavartalanul alkothatott – szabadon, egyéni módon, kísérletezve, privát használatra.

Witkiewiczet természetesen a fotó manipulációs lehetőségei is érdekelték, amely szintén mutatja kreativitását és kíváncsiságát a fotográfia használatát illetően, amely alapvetően egy érdekes játék volt számára. Az egyik korai, általában legkifejezőbbnek tartott portréját egy törött üvegnegatívról hívta elő – a képet általában a modern szubjektum töredezettségének szimbólumaként értelmezik, de az is lehetséges, hogy az üveg véletlenül tört el. Rövid ideig a piktorialistákra jellemző eszköztárat – kézi színezés, negatívok dörzsölése, guminyomat – is alkalmazta, de nem a festői hatás elérésének, hanem a különböző eljárásokkal és magával a képpel való kísérletezés érdekében. Később készített dupla expozíciós képeket, amelyekkel különböző effekteket próbált meg elérni vagy szellemszerű alakokat megjeleníteni, volt, hogy ugyanabból a képből több variációt csinált, és a véletlen is fontos szerepet játszott alkotásaiban.

Witkacy az 1920-as évek első felében felhagyott a festészettel – megalapította az S. I. Witkiewicz Portré Vállalatot és több ezer portrét rajzolt a következő évtizedben, amely legfőbb bevételi forrása lett, azonban ezt is a rá jellemző sötét humorral értékelte: „Száz złotyért teljes alakos portrét készítek rólad. A szegénységemnek és kreativitásomnak vége, ahogy az életemnek is”. Az irodalomban drámák helyett regényeket kezdett írni – bár a regényírást sem tekintette művészetnek. Fotográfiai kísérleteit, tanulmányait – amelyek által az emberi személyiség komplexitását próbálta feltárni – viszont a két világháború között is folytatta. Az 1930-as évek elejétől azonban újféle módon közelített a témához: különböző szerepeket játszott el a kamera előtt – többek között volt professzor, bandita, részeges, bolond, Napóleon, de számos képen a barátaival együtt szerepel –, a saját maga által létrehozott különleges pszichológiai laboratóriumban dokumentálta megsokszorozott identitását, így kereste saját sokoldalúságát, egyúttal próbálta megvédeni egyedi énjét, akár úgy is, hogy leköpik vagy kinevetik. Ezek a fényképek Witkacy által megrendezett – és eljátszott – beállások eredményei, amelyeken maszk mögé rejti saját érzékenységét. A képek felvetik a kérdést, hogy mit mond egy bizonyos, szándékosan és alkalmilag felvett maszk az arcról, és viszont, a kétdimenziós megfelelője a maszknak, a portré, mit mond a maszkról. Ennek az időszaknak a fényképei szorosan kapcsolódtak azokhoz a problémákhoz, amelyekkel íróként, teoretikusként, filozófusként foglalkozott. Ami összekötötte a sokféle művészi tevékenységét, az az individuum tömegtársadalom általi fenyegetettsége a huszadik században – egyfelől a tömeges intézmények, másfelől a metafizikai tapasztalatok iránti emberi szükséglet elsorvadása által. Witkacy kísérletezései 1939. szeptember 18-án értek véget, amikor is – a valóság elfogadhatatlanságára adott végső gesztusként – a bevonuló orosz csapatok hírére öngyilkos lett.