(Az a büntetés, hogy nincs vége) – Nagy Zopán fotográfiáinak margójára

Egyszerre ír és egyszerre fényképez. Ír úgy is, hogy papír helyett fényképet használ, vagy élő bőrfelületet rajzol tele betűivel. Szabad átjárása van, és nem csak eme művészeti eszközök között szabad: egyik kelléke a szabad asszociáció is. Breton szerint az automatikus írás a „gondolat valódi fotográfiája”. Mint József Attila a Szabad-ötletek jegyzékében, Zopán improvizációs, terapeutikus játékkal hozza létre a fotográfia segítségével mondhatni térbe kerülő költeményeit.

„Nem csak a képpel, papírral, negatívval van kapcsolatom, hanem a testtel.” – mondja. A felszínre kerülő szavak szaglani kezdenek, a költészet változik háromdimenzióssá Zopán test-munkáiban. 

Szaglásszunk kicsit a fotográfiában testet öltő művészet körül. A legelső fotográfiák korában a köztudatban az élt, hogy a fotográfia objektív, a fényképész pedig írnok, nem költő. Az emberek persze nagyon gyorsan rájöttek, hogy a fénykép képtelen objektív képet festeni. Hogy a fénykép a születése pillanatában nem csak annak bizonyítéka, hogy mi áll ott, hanem annak is, amit az egyén lát. A fénykép nem csak rögzíti, hanem értékeli is a valóságot. Önmagunkat képbe fogalmazni önzetlen öncenzúra nélkül lehetetlen: saját értékítéletünk panoptikumává válunk.

Nadar a Baudelaire-t, Hugót, Berliozt, vagy Delacroix-t és más híres barátait ábrázoló portréfelvételeiről azt mondta: „arról készítem a legjobb portrét, akit a legjobban ismerek”. Avedon ezzel ellentétben úgy nyilatkozik, hogy legjobb portréi azokról az emberekről készültek, akikkel akkor találkozott először, amikor lefényképezte őket. A kérdésem, vajon mi történik a fenti alkotókkal önarcképkészítés közben? Mi a helyzet, ha az ember éppen abban a pillanatban találkozik először egyik önmagával?

A festészethez hasonló módon a fotográfia is képtelen elfogadni a valóságot olyannak, amilyen önmagában. A művészet minden formája valamiféle kiváltságos viszonyba akar kerülni a valósággal, de a fotózás esetében – pontosan azért, mert leglényege a realizmus –, ez kiváltképp indokolt. Amikor lefényképez valamit a fényképezőgép, azzal leleplez és feltár egy újdonságot. Egy, a természetes látás számára felfoghatatlan rendszert.¹

Zopán piktorialista önarcképei pontosak, hitelesek, önazonosak. Számára szövevény, merő misztikum a saját énjeivel való birkózása. Festői, ködös, súlyosan rétegelt, áthatolhatatlan erdőket járunk be általuk. Zopán esetében a misztikum a realizmus. A költő egyik énjével a másikra, majd a sokadikra tekint, és az az idő, ami eltelik az exponáló én és az előhívott, megtestesült énképek között, már újabb ének játékától hangos. Ez az időeltolódás is fenntartja a végtelen folyamatot. Egyszerre válik jelenné és múlttá az így születő énkép-test, majd válik kiindulópontjává egy újabb, javítani vágyó önreflexiónak.