"A függőség bárkivel megtörténhet” – Fotók az amerikai opioidválság rideg valóságáról

2020-ban az USA-ban óránként átlagosan 9 fő, összesen 81000 férfi, nő és gyermek halt meg kábítószer-túladagolás miatt. Az Associated Press szerint az Amerikai Egyesült Államokban körülbelül 5,7 millió 11 év alatti gyermek él olyan családban, ahol legalább az egyik szülő szenvedélybetegségben szenved. A kábítószer elleni háború kudarcot vallott: fentanil, heroin, K2, kristálymeth, kokain és más drogok szinte minden városban kaphatók. A kábítószerrel összefüggő erőszak számos környéket veszélyeztet, beleértve a Courtlandt Avenue-t is, ahol a Bronx Documentary Center (BDC) található.

Mint ahogy az az új múzeumi trendeken is megfigyelhető, napjainkban a kulturális intézmények egyik legfontosabb feladata a társadalmi felelősségvállalás, és a perifériára szorult közösségek bemutatása, elfogadtatása. A BDC kurátorai – Michael Kamber és Cynthia Rivera – is azt remélik, hogy a James Nachtwey, Jeffrey Stockbridge és Mark E. Trent munkáit felvonultató The Human Cost: America’s Drug Plague (Emberéletekben mérve: Az amerikai drogjárvány) című kiállítás eredményes vitákhoz vezet majd egy megoldhatatlannak tűnő problémáról.

Az opioidválság az amerikai történelem jelenleg legsúlyosabb függőségi betegségtípusa, mely az 1990-es években akkor kezdődött, amikor az amerikai társadalom jelentős hányada szenvedett valamilyen krónikus fájdalomtól. Az orvosoknak és a gyógyszergyáraknak köszönhetően ennek eredménye végül az opioidos fájdalomcsillapítók tömeges elterjedése lett. A kábítószer-túladagolásokban évente rengetegen halnak meg, és az USA várható élettartama két éve folyamatosan csökken.

Épp a napokban jutott megállapodásra a világhírű gyógyszercég, a Johnson & Johnson, akik 230 millió dollárt fizetnek a New York állam ügyészségével kötött megállapodása alapján, miután megállapították, hogy a vállalat is hozzájárult a opioidkrízis eszkalálódásához. A megállapodás nyomán befizetett összeget New York állam prevencióra, kezelésekre és különböző oktatási programokra fordítja majd. A történetnek azonban van egy kulcsfontosságú része, amelyet a statisztikák nem tudnak kimutatni.

Az évtizedek óta folyamatosan változó drogellenes stratégiák után még mindig ugyanazok a megválaszolatlan kérdések várnak ránk. Hogyan lehet megállítani a túladagolást, hogyan lehet visszatartani a fiatalokat a függőségtől, hogyan lehet megállítani a kábítószerrel összefüggő erőszakot, és hogyan lehet humanitárius kezelést nyújtani a segítségre szorulóknak? A The Human Cost: America’s Drug Plague című kiállítás ezekre a kérdésekre is reflektál, miközben bemutatja az amerikai kábítószerpiac áldozatait.

2017-ben James Nachtwey – korunk egyik legnagyobb háború(ellene)s fotóriportere – a TIME magazin fényképészeti részlegének igazgatóhelyettesével, Paul Moakley-val utazott New Hampshire, Ohio, Boston és San Francisco külvárosaiba, hogy a később Opioid Diaries (Opioid naplók) címet kapott sorozatában egy éven keresztül dokumentálja az amerikai opioidválságot. Erről így nyilatkozott Nachtwey:

„Mint a legtöbb ember, én is hallottam az opioidválságról. Különösen nehéz volt feldolgoznom a 2016-os statisztikát. Akkor majdnem annyi haláleset történt kábítószer-túladagolás miatt, mint Amerika legutóbbi háborúiban együttvéve. (...) De fogalmam sem volt, hogy ez miként néz ki a valóságban. Az egyetlen módja annak, hogy valódi értelmet nyerjen a hivatásom – mondtam a szerkesztőimnek – az az, hogy egyesével lássuk és megmutassuk, hogy mi történik ezekkel az emberekkel. (...) Az elmúlt 35 év során a fotóriporterként végzett munkám más országokba vitt, hogy a háborúkat, a felkeléseket, a természeti katasztrófákat és a globális egészségügyi válságokat dokumentáljam. Azonban saját hazám meglátogatásakor felfedeztem egy nemzeti rémálmot. (...) De ezek az emberek rendes állampolgárok, szomszédaink, családtagjaink. Nem hiszem, hogy találkoztam olyan droghasználóval, akit rossz embernek tartanék. Senki sem akar függő lenni.”

Az elmúlt öt évben Jeffrey Stockbridge bensőséges portrékat készített Kensington jelenlegi lakosairól („túlélők”). De az itt talált történetek nem csak Philadelphiáról szólnak: Stockbridge fényképei és interjúi az elkeseredettség, a kilátástalanság és a megtört álmok oldalát mutatják be, amelyek az egész országban Amerika szenvedélybetegeit sújtják.

Az Avenue-n tett sétán keresztül bepillantást nyerhetünk abba, hogy milyen életben maradni Kensingtonban.

„Fotómunkám középpontjában a portrék készítése áll. (...) Modelljeim és én közösen kezdtünk bele ebbe az együttműködésbe. Hangfelvételek, naplóbejegyzések és videók révén azon dolgozunk, hogy kiemeljük azoknak a hangját, akik már átélték és megtapasztalták a függőséggel járó nehézségeket. Ez a munka nem lenne lehetséges bizalmuk és útmutatásuk nélkül. Az általam lefényképezettek az állapotuk bensőséges részleteinek megosztásával az addikciót még emberibbé teszik, és kétségbe vonják azt a stigmát, hogy minden droghasználó erkölcstelen. Ahogy arra az opioidválság megtanított minket, a függőség bárkivel megtörténhet."

Mark E. Trent, a kiállítás harmadik alkotója Allie történetét mutatja be. Az egész egy térdsérüléssel kezdődött, amire vényköteles opiátot írt fel az orvos, amely a baráti társaságon és a közösségükön keresztül lassan kerítette hatalmába őket.
Ma Allie hat éve tiszta. Peakay a józanság felé törekszik orvosi segítséggel. Barbie túladagolás miatt halt meg az ágyában, szeretője, Kim mellett. Jessie pedig azt mondja, hogy „minden jól megy”. A fotográfus így írt Despair, Love and Loss (Kétségbeesés, szerelem és veszteség) című sorozatáról:

„Egyikünk sem tudta, mi történik, vagy hogy mennyire pusztító ez. Egyre több túladagolást és öngyilkosságot tapasztaltunk közösségünkben. Ám az információk szűkösek voltak, és a kábítószerrel való visszaéléssel járó megbélyegzés elfedte a korai haláleseteket, mígnem annyira elterjedt lett, hogy a pillhead szót kezdték használni a kábítószer-fogyasztók leírására. Ez már jóval azelőtt megérintett szinte mindenkit Nyugat-Virginiában és az egész országban. Barátok segítségével elmentem interjút készíteni kisstílű dílerekkel, szenvedélybetegekkel és a helyi bűnüldöző szervekkel, hogy minden aspektusát megismerjem a folyamatnak. Soha nem csináltam még ilyet. Ez a sorozat akkor kezdett igazán formát ölteni, amikor softballt játszottam egy régi barátommal, Allie-vel. Elmondtam neki, hogy mit akarok csinálni, ő pedig azt mondta: Tarts velem, és megmutatom, mi folyik itt."