Menü

0103

Fotó: Arthur Evans: David Hemmings in “Blow Up” (directed by Michelangelo Antonioni) 1966, Private collection, Vienna © New Visions Film Distribution GmbH

55 éve került a mozikba Michelangelo Antonioni filmje, a Nagyítás

21 • 07 • 20Cserna Endre

Michelangelo Antonioni, a modern filmművészet talán legfontosabb művésze 1966-ban mutatta be Nagyítás című alkotását. Az olaszországi korszakát lezárandó és művészetének új kreatív irányt adó, Angliában forgatott művészet-lélektani mozi egy Julio Cortázar novella alapötletéből építkezik. A hatvanas évek „Swinging” Londonjának, azon belül is a mob-szubkultúra hangulatán átszűrve mutatja be az alkotás, kifejezetten a fotográfia médiumának viszontagságos kapcsolatát az egyén által érzékelt realitással. 

0103

Fotó: Arthur Evans: Veruschka von Lehndorff with David Hemmings in “Blow Up” (directed by Michelangelo Antonioni), 1966, Private collection, Vienna © New Visions Film Distribution GmbH

Kevés igazi fotográfiáról szóló filmet ismerünk (esetleg Hitchcock Hátsó ablaka vagy bizonyos szempontból Nolan Memento-ja juthat még eszünkbe – nem véletlenül szintén két krimi), de a fotográfia mediális sajátosságaival csak a Nagyításnak sikerült érdemben foglalkoznia. Kevés filmről mondható el, hogy az idő múlásával csak még aktuálisabbá vált: a kultúránkat széles körben, a filozófusokon és kultúraantropológusokon túl is izgatja a média és a technikai képkészítés által létrehozott „párhuzamos” valóságok mibenléte. A film központi eseményéről, a főszereplő által véletlenül megörökített gyilkosságról nem tudunk meg jóformán a filmben semmit, az érdeklődésünket Antonioni arra irányítja, miként befolyásolja a főszereplő értékrendjét, pszichéjét és képalkotói felfogását a bűntett felfedezése a médiumon keresztül. Hasonló eszközzel élt a rendező az 1960-ban készült, A kaland című filmjében, ahol egy nő – végül megoldatlanul maradó – eltűnése indítja be a pszichológiai folyamatok szövevényes cselekménysorozatát. A valóság és illúzió, az alkotó és alkotás viszonyának érzékletes bemutatása persze nem egy médiaelméleti vagy filozófiai allegória, csupán illusztráció. Ponyvásan eredeti történetben tárul fel előttünk, ahogy a fotográfus nem is feltétlen az események emberi vetülete, hanem kamerájának “önműködése” kapcsán ismeri fel, hogy nem ura teljes mértékben választott médiumának. A főszereplő addig sziklaszilárd ön- és világképe fragmentálódik. 

Ez a részekre bomlás, a kontextusok gyors változása, a jelenségek viszonylagossá válása a fotográfus történetében rímel arra, ahogyan Antonioni filmművészete is a neorealizmustól indulva, a pszichologizáló, az elidegenedés egzisztenciális problémáit kiveséző modernizmuson túl végül eljut a (pszeudo-műfaji) posztmodernig. Nem radikális változásról, hanem a kor szellemét követő fejlődésről van szó, az Antonioni-életmű addigi modernista „emlékezetét” is magában hordozza a Nagyítás. A filmben szereplő fotográfiai műfajok és művészeti referenciák szintén magukban hordozzák ezt az átmenetet. A korszak popkulturális hangulatát átadó, megélhetési divatfotó, az elkötelezett szocioriport és végül elkerülhetetlenül az absztrakció egyszerre vannak jelen a főhős, Thomas oeuvre-jében. A fényképészet mint a valóságot leghitelesebben megragadó médium a nagyítások révén elbukik az események megoldásában, a megélt valóság csak a médium által létrehozott képnek bizonyul.

0103

Fotó: Tazio Secchiaroli: David Hemmings and Veruschka von Lehndorff in “Blow-Up” (directed by Michelangelo Antonioni), 1966 © New Visions Film Distribution GmbH / Turner Entertainment Co. – A Warner Bros. Entertainment Company. All rights reserved.

Másfelől a fényképészet „emlékezetét” a film tudattalanja hordozza magában. Már Walter Benjamin is a fotográfiát jelöli meg a detektívtörténetek egyik előfeltételeként. (Miként a fotó által összetéveszthetetlenül beazonosítható egy személy.) Nem lehet véletlen, hogy az első krimiként jegyzett Edgar Allan Poe-novella A Morgue utcai kettős gyilkosság 1841-ben jelent meg, csupán két évvel Louis Daguerre, az első emberábrázoló Boulevard du Temple című fényképének elkészültét követően. Ebben a tekintetben már jobban érthető, hogy a film művészetét újragondoló, alkotóként megújuló Antonioni miért a fényképészetig ás le, hogy számot adjon médiuma, a film állásáról és ehhez a munkához miért pont a bűnügyi kereteket találja a legadekvátabbnak.