„Az utóbbi időben hamis fotogramok és fényképek is megjelentek” – Interjú Hattula Moholy-Naggyal

Milyen dokumentumokat gyűjtenek?

A legértékesebb dokumentumok természetesen az életében születtek, úgyhogy elsődleges forrásokat gyűjtünk, mint amilyenek a levelek (ezek számítanak a legnagyobb kincsnek), a folyóiratok, a kiállítási katalógusok, a fotók és a könyvek – szinte mindent, ami 1895 és 1946 között keletkezett. Alkalmam volt interjút készíteni olyanokkal is, akik személyesen ismerték Moholyt.

Mesélne egy kicsit az archeológuskarrierjéről?

Mindig érdekelt, hogy miért lettek olyanok a dolgok, amilyenek. Történelemből diplomáztam le, de aztán úgy gondoltam, mégsem lennék jó középiskolai történelemtanár. A mesterdiplomámat már antropológiából szereztem, és azt gondoltam, kurátor leszek egy múzeumban. Az első állásom azonban arról szólt, hogy egy Észak-Mexikóba indult archeológiai expedíció tábori laboratóriumát irányítsam. Az élmény hatására döntöttem úgy, hogy archeológus leszek. Mexikóban és Guatemalában végeztem ásatásokat. Jó pár éve itthon vagyok, a kutatások eredményeit írom le és publikálom.

Amikor tanítani kezdett a Bauhausban, Moholy-Nagy már foglalkozott fotográfiával. Honnan eredt a kapcsolata a kamerával és a fotográfiai technikákkal?

Van némi bizonytalanság azt illetően, mikor és hogy ismerkedett meg Moholy a fényképészettel. Most épp az a benyomásom, hogy egy profi fotósnak, Erzsébet (Erzsy vagy Ergy) Landaunak köszönhetően, akivel 1918 tájt barátkozott össze Budapesten. Első felesége, Lucia Moholy is hivatásos fényképész lett, ők pedig az 1920-as években együtt dolgoztak. Moholy nem maga hívta elő vagy nagyította a fényképeit, azt Lucia Moholy vagy cégek végezték el.

1927-ben Moholy-Nagy „szuperfotográfiaként” írta le a Fotoplastiknak nevezett fotómontázsait. Hogyan felelt meg a képek kisajátítása a képalkotás demokratizálásáról vallott elveinek?

Nem tudok teljes bizonyossággal felelni a kérdésre. Gondolom, a fotóplasztikákra lehet úgy tekinteni, mint amik Moholy demokratikus ethoszát szolgálják. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy egyike volt a kor számos olyan művészének, akik művészetként tekintettek a fotómontázsra, mint például Hannah Höch vagy Max Ernst.

Kikre emlékszik e hálózat tagjaiból, vagy kikről derült ki, hogy részei voltak?

Mindössze tizenhárom éves voltam, amikor Moholy meghalt. A húgom, Claudia és én nem vettünk részt abban, amit a szüleink csináltak, úgyhogy nincsenek személyes emlékeim. Emlékszem, hogy találkoztam Walter és Ise Gropiusszal, Herbert és Joella Bayerrel, Xanti Schawinskyval, Sigfried Giedionnal, Fernand Légerrel, Walter és Pussy Paepckéval, Kepes Györggyel és Juliet Kepessel, valamint Hilla von Rebay-jal. Később, felnőttkoromban, amikor Zürichben laktam, találkoztam Lucia Moholyval, Johannes Ittennel, Max Billel, Ellen Frankkal és Jack Pritcharddal. Tudom, hogy Moholy nagyon fontosnak tartotta a New York-i Museum of Modern Arttal való kapcsolatait. Miután otthagyta a Bauhaust, kulcsfigura lett Helene de Mandrot, aki nyaranta szalont vitt a férje kastélyában, a svájci La Sarrazban. Biztos, hogy elfelejtettem említeni fontos kapcsolatokat, mert ahogy anyám fogalmazott, Moholy lehetséges munkatársnak tekintett szinte mindenkit, akivel találkozott.

Sok alapítvány és hagyaték felhagyott a művek hitelesítésével, mert félnek a költséges jogi eljárásoktól. Ez az Alapítvány számára is problémát jelent? Hitelesít az Alapítvány műveket?

Eddig nem volt ebből gond, valószínűleg mert Moholy műveit még mindig kissé alulértékeli a műtárgypiac. Lehet ez probléma lesz később, annak ellenére is, hogy az ilyen perek általában az alperes javára dőlnek el. Az Alapítvány formálisan nem hitelesít műveket, de kiadunk véleményt szakértők állásfoglalása alapján. Nem számítunk fel díjat a véleményünkért, és arra ösztönözzük az embereket, hogy lépjenek velünk kapcsolatba, mielőtt vásárolnának valamit.

Tavaly együttműködött a Steidllel és Jeannine Fielder szerkesztővel a Moholy Album összeállításában, amely Moholy-Nagynak a húszas évek közepétől 1937-ig készült kontaktlapjaira koncentrál. Újonnan felbukkant művekről van szó? Mi az, amit megtudunk révükön?

Az 1970-es évek végén jutott el hozzám az, ami megmaradt az eredetileg legalább 270 kontaktmásolatot tartalmazó együttesből, körülbelül 200 negatív társaságában. Nagyon sajnálatos, hogy ennyi lap és negatív veszett el. Amint arra Jeannine Fiedler rájött, a kontaktlapok rengeteg információval szolgálnak Moholy európai fényképészetéről, sőt, személyes és szakmai életéről is. Kiderülnek a munkamódszerei, az, hogy milyen témák és hatások érdekelték, milyen kamerákat használt, kik készítették a nagyításokat, sok minden az utazásairól, a családjáról, a kollégáiról, a barátairól, stb. Gyakran készített állóképeket a témákról, amiket filmezett.