5kérdés – Urbán Ádám

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Urbán Ádám Balogh Rudolf-díjas fotográfust kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Szüleim az alkalmazott művészet, illetve a sajtó határterületén tevékenykedtek: édesapám a magyar riport- és szociofotográfia egyik legismertebb, máig nagy hatású alakja, Balázs Béla-díjas fotográfus, Urbán Tamás, édesanyám, Szél Julianna tördelőszerkesztőként dolgozott, többek között a Nők Lapjánál, és művészeti vezető volt a Story és a Best Magazinnál. Nyilván édesapámat tekintem elsődleges példaképemnek, az ő fotói inspiráltak, határozták meg értékrendemet gyerekkorom óta. Az, hogy folyamatosan fotósokkal és újságírókkal voltam körülvéve és nagyon izgalmas történeteket hallottam tőlük, hamar megfogalmazta bennem, hogy én is ilyen izgalmas életet szeretnék élni. Gimnazista koromban Záray Péter műtermében kezdtem el dolgozni, ahol asszisztensként tanultam meg a reklámfotózás és a világítástechnika alapjait. Hamar magával ragadott a fényképeken keresztül történő önkifejezés. Alkotóként és alkalmazott művészként igyekeztem a saját utamat járni, ezért fotóriporterként ismertté vált édesapámtól eltérően én a reklámfotózást választottam elsődleges szakterületemnek.

Régóta a Kossuth-díjas Korniss Péter és az André Kertész-nagydíjas Déri Miklós fotográfus asszisztense, és mondhatom barátja vagyok, akiknek több jelentős munkájánál is segédkeztem. Mostanság talán nekik köszönhetem, hogy a reklámfotózás mellett a társadalomábrázolás és dokumentarista fotósorozatok felé fordultam. Itt említeném meg még Burger Barna barátomat, aki a pályám kezdetén volt iránymutató a fotográfus gondolkodásom kialakulásánál, miszerint az egyszerű és közérthető, ám önálló gondolatokat kifejező, valódi tartalmak híve lettem. Ezek megjelenítése érdekében – meglévő minták követése helyett – eredetiségre törekszem, vagyis szívesen kockáztatok.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Gyermekkoromban rengeteg fotóalbum vett körül. Akkoriban még nem volt internet, azok a fotósok, akik szerettek volna átfogó képet kapni a világ aktuális fotográfiai trendjeiről, csak fotóalbumokon vagy a havonta megjelenő fotómagazinokon keresztül tehették ezt meg. Édesapám több külföldi magazin előfizetője volt, és gyűjtötte a külföldi fotóalbumokat is, így gyermekként nemcsak a Hahota magazint lapozgattam, hanem ezeket a kiadványokat. Később folytattam édesapám gyűjtőszenvedélyét, és már a ’90-es évek közepén elkezdtem fotóalbumokat vásárolni. A külföldi utazásaimról mindig hoztam haza albumokat. Az elsőt egy londoni utazásom alkalmával vásároltam: Jürgen Teller fotóalbuma 1996-ban jelent meg, amiben híres emberekről készített privát képeket a lakásukban, illetve műteremben. Jürgen Teller egy kortárs német fotós, aki nemcsak a divatfotóiról, hanem a autonóm munkáiról is ismert. Képein a hírességek életmódját a szépség társadalmi konstrukcióin keresztül vizsgálja. Rendszeresen fotózza alanyait elszigetelt környezetben, direkt vakuval túlexponált fénnyel. Azért gyakorolt rám nagy hatást ez az album, mert a kor fotográfiai elvárásainak teljesen ellentmondó, meghökkentő stílusa volt, és nagyon tetszett a közvetlen megközelítése.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Kovalovszky Dániel fotós kollegámnál olvastam, hogy a gimnáziumban volt az első kiállítása, ekkor jutott eszembe, hogy én is ott állítottam ki először a képeimet. Az osztálytársaimat fotóztam le óra előtti házifeladat másolás és a dolgozatírás alatt, puskázás közben. (Volt is botrány belőle.)

Amit még kiemelnék az az édesapámmal közösen, a Nyugati téri aluljáróban, 2000-ben megrendezett Ne kábíts! kiállítás, ahol édesapám drogelvonón fotózott képeivel szemben, nekem eufórikus állapotban bulizó fiatalokról készült fotóim voltak kiállítva. Ezeket a “partyfotókat” az 1990-es évek közepén barátaimmal megalapított Freee Magazinba fényképeztem, amely az elektronikus tánczene első magyarországi magazinja volt, és a maga nemében hiánypótlónak számított, szubkultúra-teremtő erővel bírt. A kiállítás megdöbbentő erejét fokozta az a tizenhat koporsó is – a kábítószer 2000-es év magyarországi áldozatai emlékére –, amelyek a fotók szomszédságában feküdtek némán, egy-egy szál gyertya kíséretében. A sokkoló látvány talán az arra járókat még időben figyelmeztette a kábítószerhasználat megannyi veszélyére.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Digitális fényképezőgépet. Fél éve újra tervbe vettem az analógtechnika használatát, vettem ugyanis egy Mamiya 7 típusú fényképezőgépet. Megpróbálom vele a látásmódomat egy kicsit letisztítani, magamat is lelassítani.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Az elmúlt fél évben egy fotóalbum szerkesztésével foglalkoztam Bácsi Róbert barátom segítségével, ami már megjelent a Nemzeti Cirkuszművészeti Központ gondozásában. Az elmúlt tizenkét év anyagát szerkesztettük kilenc fejezetbe, amik a cirkusz különböző társadalmi üzeneteiről szólnak. A cirkuszi sorozatot folytatom, de mellette több projektet is csinálok párhuzamosan. Az egyik ilyen az NKA ösztöndíjas sorozatom, melyben állatkerteketet, nagyobb botanikus kerteket és pálmaházakat keresek fel a fényképezőgépemmel.
Régebben az állatkertek, pálmaházak az egzotikus állatok, növények bemutatását szolgálták, azonban ma már gyakran a kihalásban lévő fajok megmentésének színhelyei.
Sokszor nem gondolkozunk a felelősségről, amely terhel minket. Ahelyett, hogy józan ésszel mentenénk, ami még menthető, változatlan gyorsasággal pusztítjuk a növényzetet és az állatfajokat. Ez a folyamat számomra egy figyelmeztetés, hogy felelőtlenségünk olyan szintjére érkeztünk, ahol már csak egyet lehet tenni. Menteni. Sokan sajnos nem számolnak a jövővel és a jövőben élőkkel. Fotográfusként ebben a szomorú helyzetben szeretném megörökíteni az állat- és növénykertek életét, életterét. Azokat a helyszíneket, melyek jelenleg eme élőlények túlélésének és fennmaradásának zálogai.