„Hiszen másféle Természet az, amelyik a kamerához és más az, amelyik a szemhez szól; más mindenekelőtt annyiban, hogy az ember által tudatosan átszőtt tér helyébe egy tudattalanul átszőtt lép.” – írta Walter Benjamin 1931-ben A fényképezés rövid története című munkájában.2 Robitz képein is ez a mindenféle előzetes elméleti koncepciótól mentes, pusztán a fényképezőgép működési mechanizmusa révén – például az emberi szem működésétől idegen a kivágás lehetősége által – láttatható „másféle Természet” jelenik meg, és változtatja meg a személyes percepció során észlelt városi terekről kialakult képünket. A huszonegyedik századi nagyvárosi ember élettere hangsúlyozottan konstruáltként jelenik meg, melyet az ebbe a szigorú megszerkesztettségbe bele nem illő elemek, például vezetékek részletei vagy a természet által létrehozott apró hibák törnek meg. A képeken látszólag egy síkba sűrítve, szorosan egymás mellett láthatók a közeli és távoli dolgok, az album oldalait lapozgatva különféle, más-más időből és helyről származó töredékek jelennek meg egy egységbe foglalva addig a pontig, amíg a képaláírások nélkül meg sem állapíthatóvá válna, hogy az adott felvétel 2009-ben Németországban, 2012-ben Amerikában, vagy 2014-ben Japánban készült-e. A 176 oldalas, csupa álló formátumú képet tartalmazó keménytáblás album könyvterve egyszerűségével is „időtlen” hatást nyújt, mellőzi a mostanában népszerű tipográfiai trendeket és design-elemeket.
