A következő hullámig megmaradó lábnyom – Szamódy Zsolt kiállítása a Magyar Fotográfiai Múzeumban

Az 1956-ban Budapesten született, 1984 óta Tatabányán, a szocializmus korszakának e magyarországi „csinált városában” élő és dolgozó Szamódy Zsolt az 1980-as években kezdett fotografálni. Mint a Punkt online fotográfiai magazin 5kérdés rovatának adott válaszaiból kiolvasható, pályája kezdetén e művész elsősorban szakkönyvekből, albumokból tájékozódott, illetve élsportoló, vívóversenyző majd edző lévén, a külföldi útjain beszerzett kiadványokból kapott inspirációkat. Szamódy Zsolt meghatározó jelentőségű, tankönyv-szintű szakirodalmi alapanyagként hivatkozott Dulovits Jenő Így fényképezek című albumára, és a nyugati utazásain megismert művészek, Robert Doisneau, Herbert List, Franco Fontana, Don McCullin és David Bailey munkáira, míg a magyar alkotók közül a kezdetektől Korniss Péter, majd később, látóköre kiszélesedésével Török László, Tóth György, Kerekes Gábor és Kunkovács László munkássága ragadta magával. Fontos tájékozódási pont volt számára a közelebbi környezet, az akkor még Komárom megyeként nevezett térség intenzív fotóművészeti közege: a városi Bányász Fotókör, illetve a Tatabánya Fotóműhely közreműködésével történt 1986-os megalakulása és működése, valamint az experimentális fotó kétévenként megrendezett országos seregszemléje, a Balla András és alkotótársai által szervezett Esztergomi Fotóbiennálé anyaga.¹

Szamódy Zsolt szakmai életrajzára pillantva a művészpálya szakaszait és állomásait jellemző, messzemenő következtetéseket fogalmazhatunk meg.² Az első kiállítási fellépéseire 1986-tól került sor, hogy aztán napjainkig sűrűn, évente több alkalommal is újabb és újabb kollekciókkal mutatkozzon be Komárom-Esztergom megye településein, Budapesten és vidéki, esetenként külföldi városokban. Munkásságát 1981 óta díjak és ösztöndíjak, pályázati elismerések sora kísérte és kíséri, s meglehetősen hosszú az alkotói tevékenységét kísérő szakirodalmi hivatkozások, kritikai reflexiók bibliográfiai tételeinek sora is. Mindemellett rendkívül aktív művészeti-közéleti tevékenység is nevéhez, személyéhez köthető: hosszú ideig, 2002-től 2015-ig a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökeként (s előtte és utána elnökségi tagjaként) tevékenykedett.

A művek mérlegelése nélkül az életrajz adataiból két fontos mozzanatra, a művészpályát és az alkotómunkát egymástól két önálló fejezetre bontó választóvonalra következtethetünk és emlékeztethetünk. Az egyik a történelmi-társadalmi változásokat hozó 1989–1990-es magyarországi, illetve kelet-európai rendszerváltás, amelynek domináns hatása, számos, az életművet befolyásoló következménye volt Szamódy Zsolt fotóművészi tevékenységében, míg a másik fordulat az alkotómódszert, a művek technikai megvalósítását érintette, illetve radikális módon befolyásolta: az analóg fényképezést felváltó digitális képkészítés metódusa. A rendszerváltás következtében bekövetkezett társadalmi változások Tatabányán, korábban Magyarország egyik legjelentősebb bányászvárosában fokozott súllyal és az élet minden területén érezhetők voltak. A szénkitermelés megszüntetésével, a nagyipari létesítmények bezárásával és bontásával a város arculata fokozatosan átalakult, és e folyamatok egy érzékeny fotóművész számára hallatlanul izgalmas képalkotási lehetőségeket nyitottak meg. Olyan felvételeket készíthetett, amelyeket korábban nem: a közeg átalakulásának, a korábban megváltoztathatatlannak ítélt látvány teljes megváltozásának képi krónikása, az ismeretlen területek feltárója lehetett. De nemcsak Szamódy Zsolt szűkebb alkotói színterén, hanem tágabb körben is megnyíltak a korábban zárt kapuk és határok: így kamerájával feltérképezhette a felépítése óta szigorúan zárt hadi építmény, a komáromi erődváros bástyáit és kazamatáit, majd egyre gyakrabban indulhatott kalandos, főként a tengerpartokat és tengereket célzó utazásokra, hogy aztán az új évezred első évtizede végén, második évtizedében a Távol-Keleten, Indiában és Kínában is dolgozhasson.

A technikai sokoldalúság, a különböző technikai megoldások variatív alkalmazása Szamódy Zsolt egyre terebélyesebb, egyre összetettebb fotográfusi életművével párosul a tatabányai művész három évtizedet átfogó képalkotó munkásságában, amelyben pontosan megjelölhetők az ágazati vonzódások, illetve a műfaji és a tematikai súly- és gócpontok. Így a pályakezdő alkotószakaszban a színes táj- és csendélet-kompozíciók, majd a tatabányai ipari emlékek létezésmódjait, pusztulását, a bányavidék fokozatosan eltűnő munka- és életképeit rögzítő szociofotók együttese, később a tatai Öreg-tó pszeudo-lényének nyomait kutató lírai konceptuális fotóetüd, s az ezredfordulót követően az Adria-eszményeinket és -emlékeinket átíró tenger- és tengerpart-képek nagyszabású tájkép sorozata, illetve a mikrojelenségekre koncentráló felvételek és a távoli, keleti, számunkra egzotikus vidékeket és városokat, civilizációkat, jelenségeket megörökítő riportfotók kollekciói illeszkednek a Szamódy-munkásságba. S mindezeken túl van még egy masszív, határozott koncepcióra épülő, az életművet mintegy emblematikusan jellemző, jelentőségteljes, nagyszabású képsorozat: a médiummá emelt-emelkedett, korszakokon átívelő történetet fókuszáló objektumot, a komáromi Monostori Erődöt megörökítő felvételek gyűjteménye, amely talán – újabb fejezetet nyitva – az építészeti fotó kategóriájába sorolható, több száz kompozíciót felölelő képegyüttes. Szamódy Zsolt a csaknem ötven évig itt állomásozó megszálló szovjet csapatok kivonulása után, 1991-ben járhatott első alkalommal Komárom városának e különös, hatalmas épületegyüttesében, hogy aztán a kilencvenes években többször rendszeresen, majd később, napjainkig egyszer-egyszer alkalomszerűen is visszatérjen ide, feltárni és megörökíteni, dokumentálni e falak, e föld alatti és föld feletti külső és belső terek az idő lassú szorításában zajló történetének vizuálisan észlelhető és közvetíthető jelenségvilágát. Költői invencióval akár úgy fogalmazhatnánk, hogy a kövek, a falak állandóságaiban regisztrálta, kutatta, s folyamatosan regisztrálja, kutatja a rezdülésszerű változásokat.

Időtlenség, pusztulás, elmúlás – e különös létállapot megfoghatatlan pillanatainak varázsát idézik és őrzik Szamódy Zsolt fotográfiái.