Válogatás Bácsi Róbert László Hegyi-Karabah – Hiányzó generációk című sorozatából

Bácsi Róbert László 1978. november 27-én született Budapesten. A gimnáziumi tanulmányai ideje alatt kedvelte meg a fotográfiát és akkor döntötte el, hogy azzal szeretne foglalkozni. A gimnázium elvégése után a Práter utcai fényképész iskolában tanult két évig, majd a Magyar Hírlaphoz került gyakornoknak. A fényképész iskola elvégzése idején kétszer is nyert a pécsi országos fotópályázaton egy első és egy második díjat, és a szakma kiváló tanulója versenyén harmadik lett. Az iskola elvégzése után a Demax (ma Lab4Art) fotólaborban kezdett el dolgozni, ahol akkor már elismert fotográfusoknak, fotóművészeknek (többek között Korniss Péter, Benkő Imre, Tóth György) a kiállítási anyagait nagyította. Itt ismerkedett meg Hapák Péterrel is és ő ajánlotta fel, hogy legyen az asszisztense. Erről a korszakáról így írt a fotográfus:

2006-ban szentendrei művészekről készített portrésorozatával kapta meg az első Magyar Sajtófotó díját. 2007 szeptemberében elutazott Észak-Indiába, a Himalájába, hogy az ott élő tibeti buddhisták életét fényképezze. Az itt készített sorozataival André Kertész Nagydíjat, a portrésorozat első díját és Munkácsi Márton-díjat kapott a legjobb kollekcióért. Ebben az évben 2008-ban Junior Príma Díjjal tüntették ki. 2009-ben a Fővárosi Nagycirkusz életét fényképezte egy éven keresztül, ekkor kapta meg az először a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, és ezzel a sorozatával nyert egy második díjat is, az NPPA (National Photo Press Agency) amerikai fotópályázaton. Ezzel párhuzamosan elutazott Örményország és Azerbajdzsán közti autonóm területre, a Hegyi-Karabah tartományba, amelyet ezután hat éven át fényképezett. Erre a sorozatára 2010-ben második alkalommal is megkapta a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjat, majd harmadszorra 2011-ben a Magyarországon élő szerbek életének fényképezésére.

Bácsi Róbert László Hegyi-Karabah – Hiányzó generációk című sorozatában az évtizedek óta bizonytalan politikai helyzetben billegő, katonai konfliktusok színteréül is szolgáló kaukázusi területen élő emberek sorsát mutatja be a dokumentarista fotográfia eszközeivel.

A fotográfus így írt sorozatáról: 

Hegyi-Karabah Köztársaság, ez a korábban sokszínű etnikai összetételű, de ma túlnyomóan örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Függetlenségét a világ nem ismeri el, de jure ma is Azerbajdzsán része, amellyel hivatalosan háborúban áll.

Az ország helyzetének megértéséhez ismernünk kell az előzményeket. Bár a területet mindig is túlnyomórészt örmények lakták, 1921-ben Sztálin nyomására Azerbajdzsán része lett Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven ez a természeti erőforrásokban gazdag kis ország.

1991-ben nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincötezren haltak meg. Az azeriek vesztettek, Karabah az ellenőrzése alá vont azeriek-lakta területeket is, amelyek nem képezték a történelmi Hegyi-Karabah részét, ezzel borítékolva a későbbi konfliktusokat: a 2016-os „négynapos háború”, majd a 2020. szeptemberében az azeri hadsereg által az örmény katonai állások ellen indított offenzíva a megoldatlan területi és etnikai feszültség következménye volt. A hat héten át tartó harc mindkét oldalon jelentős emberáldozattal járt. A háborút az örmények elvesztették, a megtorlásoktól tartva több mint ötvenezer karabahi örmény menekült el az otthonából, főként  Örményországban keresve menedéket.

Jelen állás szerint Hegyi-Karabah újra egy „sziget”, történelmi területeinek jelentős részét és a határvidéket az azeriek vonták ellenőrzésük alá. Örményországgal az orosz békefenntartók által felügyelt Berdzor-korridoron keresztül van csak összeköttetése.

A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, ám azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közelhozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.

Örmények generációinak sorsát határozzák meg a háborúk, de még a száz évvel ezelőtti örmény genocídium (1915–1917) hatása is mind a mai napig tetten érhető. A meghatározó középgeneráció, amelynek a társadalom gerincét kellene alkotnia, folyamatosan hiányzik a társadalomból. A tavalyi harcokban részt vevő katonák egy része az első háborúban lett félárva, árva, mások pedig veterán apjukkal együtt vonultak be a hadseregbe.

Jerevánban található a Hősök Temetője (Yerablur), a 2020-as harcokban elesettek túlnyomó többsége 18-20 éves fiatal. Egy újabb generáció fiainak jelentős része halt meg tavaly, ez továbbra is fenntartja és tovább mélyíti az örmény és az azeri nép és országaik közti feszültséget. És, hogy ez mikor ér véget? A választ nem ismerjük…

A munka egy korábbi stádiumában az alkotó az Emberi Erőforrások Minisztériumának Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjasa volt.