„Minél többet megismersz a világból, annál többet látsz” – interjú Martinkó Márkkal

A MyMuseum Gallery és a Három Holló Duna Orfeum ad helyet Piti Marcellel közös, Gaia című kiállításnak. Hogyan készült az itt látható Ritual című munkád?

A MyMuseum Gallery tulajdonosa, Török Tünde, mint kurátor illesztett minket egymás mellé ebben a kiállításban. Piti Marcell anyagai az Apaföld és a Maga ura is a városi közegből rurális környezetbe vonuló ember és a megművelt természeti környezet viszonyát dolgozza fel. A videóimban olyan természeti helyszínekkel foglalkozom, ahol az emberi kéz nyoma szintén erősen felfedezhető. Nem feltétlenül természetrombolásról, inkább természetformálásról van szó, például duzzasztógátak vagy vízelvezető csatornák látványairól. Az ilyen átalakított helyszínekről készült digitális felvételeket absztrahálom tovább, felismerhetetlen pixelhamazokká rohasztva a tájat. Ehhez egy speciálisan kialakított régi digitális fényképezőgépet használok, amelyben módosítottam a jelfeldolgozó processzor működését. A processzorból egy torzított kép, egy digitálisan torzított táj kerül ki, ezt látjuk a felvételeken. Ez a Ritual című sorozat – melynek részei eredetileg falra kivetített videoinstallációk – a galéria teréhez alkalmazkodva most képernyőn tekinthetők meg, némileg újravágva.

Milyen gondolat áll a Ritual mögött? Honnan jön a természethez való kötődésed?

Sokan úgy tartják, az emberiségnek volt egy paradicsomi állapota, amikor harmóniában élt a természettel. Harmónia helyett azonban szerintem inkább a félelem uralkodott bennünk. Ha belegondolunk, nekünk embereknek egyetlen esélyünk volt a túlélésre, vagy tovább megyek, a hatékony fajfenntartásra: ha minél gyorsabb ütemben és minél nagyobb mértékben választjuk le magunkat a természetről. Az ember a ragadozókhoz vagy a zsákmányállataihoz képest gyenge volt, ráadásul egyedül esetlen, esélytelen. Egyetlen dolog volt, amibe kapaszkodhattunk, a gondolkodásunk, az absztrakcióra való készségünk fejlesztése. Ennek segítségével építhettünk fel magunknak olyan környezetet, amiben másképp tudtunk fejlődni, mint a többi élőlény. Aztán ez a folyamat megszaladt. Ezzel a gondolattal, az emberek urbánus térnyerésével gyerekkorom óta foglalkozom.

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában fontos munkáid születtek.

2011-ben vettek fel a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába (FFS), ahol jó néhány közös projektet csináltunk később nagyon jó barátaimmá váló művészekkel. Az FFS tökéletes táptalajt biztosított a művészeti projektek kifejtésére és a közös gondolkodásra. Inspiráltuk egymást. Már az elején fejest ugorhattam a mélyvízbe, pont akkor indult két meghatározó workshop, az egyik a 80-as generáció Barta Edit vezetésével, a másik pedig a Pixelszag, Eperjesi Ágnes koordinálásával.

Ezalatt a majdnem egyéves workshop alatt készült el a City noise című munkám. Az alapötletem az volt, hogy szerettem volna „fényképet” előállítani mindenféle fényhatás nélkül. A fotótörténetben számos példával találkozhatunk, amelyek hasonló koncepcióból indulnak ki, a kérdések pedig a fotografikus kép mibenlétét kutatják. Mitől és meddig fotó a technikai médium által előállított kép? Az analóg technika helyett azonban itt is izgalmasabbnak bizonyult a digitális. A projekt alatt épített kamerával készültek a Ritual videói is pár évvel később.

Hogyan épült fel ez a kamera?

Egy mérnök barátommal feltérképeztük a digitális kamera belsejét és megtaláltuk azokat az adatlábakat, amelyek a képi információt továbbítják. Itt tudtunk rácsatlakozni a gépre és egy protézis segítségével feszültségjeleket küldeni a jelfeldolgozó processzorba. A projekt transzmediális jellegét erősítve városi zajokat választottam adatforrásként, amik alapvetően zavaró környezeti elemek. Ezeket transzformálta át a fényképezőgép esztétikus, meditatív jellegű képi állományokká, melyből megszületett a projekt. Maguk a képek speciális boxokban kerültek installálásra, egy-egy beépített lejátszó és fejhallgató segítségével visszahallgathatóak a zajok, melyekből készültek.

Mindezek után, klasszikusabb vonalon a Mesterséges zöld című sorozaton dolgoztál, de ez is feszegeti valamennyire a fotográfia határait.

Ez egy hosszabb távú projekt volt, 2012-től 2017-ig dolgoztam rajta. A sorozat képei városi terekben, épített környezetben születtek, egy elképzelt, disztópikus jövőbe helyezve a nézőt, amelyben a természeti környezet már csak nyomokban, design elemként jelenik meg a kiterjedt városokban. Először csak talált látványokkal foglalkoztam, némi extra világítással, általában éjszaka fényképeztem, de ahogy fejlődött a sorozat, úgy változtak a képek. Volt egy fordulópont, amikor ráerősítettem a megrendezett vonalra, elkezdtem én magam berendezni a talált helyszíneket a staged fotográfia eszközeivel. Végül olyan is volt, hogy a kép kedvéért készíttettem díszletelemeket. Fontosnak tartottam, hogy a sorozaton belül legyen egy vékony határmezsgye, ahol a néző elbizonytalanodik, hogy vajon amit lát, milyen mértékben manipulált. Ez a játék számomra érdekes médiumelméleti kérdéseket feszeget. 

A visszajelzésekből tudom, hogy volt olyan befogadó, aki valóban nem tudott különbséget tenni és valósnak vélt egy megrendezett szituációt, föld alatti indikátornövényeknek gondolta a magastörzsű borókáimat. Persze másféle pozícióban van egy vizuális művészetekkel rendszeresen foglalkozó befogadó és másban egy olyasvalaki, aki a hétköznapokban nem keresi a vizuális kultúrát.

Érdekes a látás, a látni tudás kérdése. Valójában ez is foglalkoztat. Annál pontosabban tudod dekódolni az eléd táruló látványt, minél pontosabb ismereteid vannak az adott témáról. A látástanulás halálig tart, de minél többet megismersz a világból, annál többet látsz, az ismereteid ráülnek a valóságérzékelésedre és sűrűbb szövetű lesz a mintafelismerő hálód. Az adott élethelyzetednek, hangulatodnak pedig abban van hatalmas szerepe, hogy mire fókuszálsz a körülötted lévő világban.

A videóidra nem a klasszikus filmes narratíva a jellemző, hová sorolnád őket?

Az én videóim kicsit közelebb állnak az állóképekhez, mert az időbeliséget zárójelbe rakják. Mind a Ritual, mind a Valóságsíkok videósorozat egy-egy beállításból felvett végteleníthető szituációt mutat be. A végeredmény valahol a hagyományos értelemben vett fotográfia és a hagyományos értelemben vett videó között helyezkedik el.

Igazából én sosem gondoltam azt, hogy a fotográfiában kellene ragadni. A videókamerára mindig lehetőségként tekintettem. Bevett munkamódszerem, hogy a komfortzónámon kívülre rugdosom magam egy-egy új projekt kezdetén. Mire összeáll az alapkoncepció a fejemben, rájövök, hogy megint a határterületemen mozgok, vagy azon kívül, vagy épp csak átlátok, de sejtem, hogy valahogy meg lehet csinálni.

Nagy hatással volt rám például Koronczi Endre, vagy ha külföldre kacsintunk akkor Carsten Nicolai vagy Ryoji Ikeda. Ők is intermediális installációkkal foglalkoznak és számtalan technikai lehetőséget aknáznak ki munkáikban. Én is azt gondolom, hogy bátran lehet nyúlni máshoz is: videóhoz, 3D nyomtatáshoz, fényinstallációhoz, bármihez. 

Minél több eszköz kerül az alkotói repertoárba, annál szabadabban fejleszthető egy projekt. Ilyen megfontolásból nyúltam vissza idén a Mesterséges zöld sorozathoz. Az eredeti koncepcióhoz hozzátettem még egy layert: új, talált helyekről készült fotográfiákba 3D renderelt, néha glitchelt (digitálisan torzított – a szerk.) növényzetet illesztek. Egyrészt, a sorozatnak ezen része hidat képez a Mesterséges zöld és a gondolatiságában hasonló, de formanyelvében eltérő Digitalizált növények között, másrészt új, izgalmas teret képez a valóságos és a virtuálisan előállított látványok között. Néhány így készült munka nemrég a Capa Központ Let’s Plant című kiállításán szerepelt.

A tudomány fejlődése táplálja a művészetet. De miért viseled a szíveden ennyire a természet és a növények sorsát? Milyen személyes vonzalom fűz hozzájuk?

Szerintem ez a gyerekkoromra vezethető vissza. A hősöm David Attenborough volt. Édesapám vízi ember, a szíve csücske a Duna. Voltak gyerekkoromban fontos, közös kenutúráink. Nagyapámmal együtt jártuk az erdőt, gombát és ibolyát gyűjtve. Éveken át építgettem egy rovargyűjteményt, igaz ma már nem úgy csinálnám, ahogy akkor. Nem szerepelnének a tervben gombostűk.

Az ember leválasztódása a természetről és az ebből mára bekövetkező, mindannyiunk által ismert aggasztó és súlyos hatások megindítanak Téged? Csak az ember választja le magát a természetről?

A kérdés azért is érdekes, mert a Mesterséges zöld sorozatot egy C. G. Jung idézet triggerelte be: „Csak az ember épít kertet”. Persze ha utánajárunk, ez nem így van, sőt az idézet is inkább egy belső kert építésére vonatkozik. Az állatvilágban számos olyan fajt találunk, akik kisebb-nagyobb mértékben átalakítják saját környezetüket. Például van olyan hangyafaj, amely gombatelepet létesít az amúgy is mérnöki csodának számító fészkében, vagy a lugasépítő madár párválasztása előtt felépít egy kertet a párosodásra kiválasztott nőstény számára, amellyel próbálja elkápráztatni őt. Azonban ezek kisléptékű beavatkozások. Az emberi beavatkozás teljesen más mértékben mérhető. 

Beléptünk egy új földtörténeti korba, az antropocénbe. És ez számomra is aggasztó. Érdekes kérdés, hogy a tudomány meg tudja-e menteni az emberi civilizációt. Olyan, mintha kergetnénk egy paradicsomi ábrándot, ami nemcsak, hogy soha nem volt, de valószínűleg nem is lesz. A tudomány konstruktív ígéretei mögött is általában gazdasági érdekek állnak és ez egy olyan kerék, amit nem hiszem, hogy vissza lehetne forgatni. Még lassítani is nehéz. Persze jó lenne valamiféle utópia felé lebegni, vagy kitaposni az utat. Egy vad sci-fiben biztosan egy jól felépített virtuális valóságba menekítenék az emberiség szerencsésebb hányadának tudatát.

Mostanában új témával foglalkozol?

2020 vége óta dolgozom egy projekten, ami a Beyond the cave címet kapta. Ebben a munkában – Platón barlanghasonlatából kiindulva – a barlanggal, mint allegorikus képpel foglalkozom. A valóság megismerhető szövetét itt a barlangfalak adják, a megszerezhető, egzakt tudás is ebből épül. Nem feltétlen a barlangban születik, de ebben a közegben interpretálódik. A képek különféle modelleket reprezentálnak. Ez a munka valójában egy egyszerű kérdést kíván feltenni: Megismerhető-e a világ egy belső rendszerből vizsgálva? Ennél a munkánál is hatványozottan fontos az installáció, most ennek a megvalósíthatóságán fogok dolgozni, illetve a fentebb említett Mesterséges zöld folytatásán.

Az art quarter budapestben nyílt ENTER_the_FUNKY_JUNGLE című kiállításon megint egy új médiumhoz nyúlsz.

A kiállításon szereplő munkák a virtuális és a valós tér viszonyával foglalkoznak. A We all have infinite rainbows inside című projektem az emberi test digitalizálódásával foglalkozik. Emberi bőrfelületeket digitalizáltam szándékosan hibásan egy nagyfelbontású lapszkenner segítségével. A bőrfelületen így digitális esztétikai jegyekkel tűzött szakadások jönnek létre. Olyan ez, mintha benézhetnénk az emberi bőr mögé, de ott hús helyett csak digitális szöveteket találunk. Az ezekből készített montázsok egy organikus anyagra, marhabőrre nyomtatva kerültek vissza a meatspace-be. A munka hármas egységét a családom, a baráti köröm és a saját bőrfelületeimből nyert képek alkotják.

Mondhatjuk, hogy fotográfusból képzőművész lettél?

Bővül az eszköztáram, ami történik az egyfajta folyamatos horizonttágítás. Ez azért érdekes, mert ha a horizontot, mint kört képzeljük magunk köré, akkor minél jobban növeljük a tudásunk sugarát, annál pontosabb felismerést kapunk arról, mennyi mindent nem tudunk még.