5kérdés – Gáti György

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Gáti György fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Azért nehéz a válasz erre, mert a legnagyobb nevektől egészen a nézőként, zsűritagként, vagy portfólió-reviewerként általam megismert legfiatalabbakig, jónéhányan mutattak számomra újat és érdekeset fotográfiailag.

Kitartóan megérintenek Berekméri Zoltán, Pécsi József, Man Ray, Imogen Cunningham, Jacques Henri Lartigue, Berenice Abbott, Sebastião Salgado, Munkácsi Márton, Edward Weston munkái, és sokat nézem Jan Saudek, Michael Kenna, Joan Fontcuberta, Katerina Belkina anyagait. Nehéz abbahagyni a felsorolást és igazságtalan is.

Befolyásolás kapcsán Lucien Hervét írom ide minden kétség nélkül, akinek munkái és személye egyaránt nagy hatással vannak rám. Amikor egyszer erről szabadkozva beszéltem Jutkának, Hervé özvegyének, úgy reagált, hogy Hervé válasza erre bizonyosan az lenne, hogy „Törpék vagyunk, és egymás vállára állva leszünk óriások."

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

A Family of Man című fotóalbum volt talán legtöbbet a kezemben, de könyvkészítésileg a saját – ÉRZÉK című – fotóalbumom is meghatározó, hiszen közelről, lépésről lépésre láthattam, hogy egy remek tervező (Bárd Johanna) által miként válnak a képeim egy azok értékét megőrző, ugyanakkor egységében más szintre érlelő új anyaggá, emellett könyvészetileg is bámulatos Sandro Miller Malkovich Sessions című műve.

Kiállítások közül Colmarban az Isenheimi oltár, a bécsi Kunsthistorische Museumban a Parmigianino és az európai manierizmus című kiállítás volt számomra kiemelkedő fontosságú.

De felejthetetlen a svájci Weil am Rhein-beli Vitra Design Museum Ingo Maurer Light – Reaching for the Moon című tárlata is, mert Lucien Hervé ott mesélt nekem a fényhez, a Paul Kleehez, Le Corbusierhez, Gropiushoz való viszonyáról. A fotográfiai kiállítások közül a Pompidou Központ 2003-as Lartigue: L'Album D'Une Vie című tárlata ​volt alapvető élmény.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Talán sablonválasznak hangzik, de szinte minden egyéni kiállításom a magam számára olyan, mintha első lenne. Az elsők közül négy „legelsőt" említenék:

1980-ban, még meg sem száradt a tinta a fényképész szakmunkás-bizonyítványomon, a Taurus Művelődési Központ már kiállítást szervezett nekem, amelyre ​húsz – akkor hatalmasnak tűnő – 30x40 cm-es, fekete-fehér képemet nagyítottam le. De ezt inkább tekintem amolyan első megmutatkozási lehetőségként, mint igazi kiállításnak. ​​Ezidőtájt Habik Csaba – nemrég elhunyt fotográfus barátommal – jó néhányszor beszöktünk éjjel a Lapkiadó Vállalat laboratóriumába és készítettük pályázatokra, kiállításokra a jókora nagyításokat – pirkadatig...​

Az első, valóban tudatos munkával kiállításnak készülő anyagom FIATALFA / YOUNGTREE címmel, 21 évvel később, 2001-ben a Nero M5 Alfa Romeo-szalonjában került falra. Fiat és Alfa Romeo autók részletei alkották a tárlat anyagát. Azt hiszem ekkor váltam fotóriporterből autonóm fotográfussá.

2010-ben valósult meg az ÉRZÉK – Képek egy Antroposzférából című, 64 képből álló kiállításom a Budapest Galéria, Budapest kiállítótermében a Szabadsajtó úton. Azokon a napokon a Gellért-hegy útbaejtésével jártam haza, mert onnan is jól látható volt a galéria Erzsébet híd felé nyíló frontján a kivilágított molinó – egy képemmel. A rendezvényt, ahol Falusi Mariann énekelt, Baki Péter és Fáy Miklós nyitották meg.

Ezután hét évvel, 2017-ben került megrendezésre a Nekem Való Világ, az azóta engem képviselő, és képeimnek gyakran otthont adó Faur Zsófi Galéria termeiben. A falakon 80x120 és 130x200 cm-es nyomatok voltak láthatóak, a pincében hatalmas monitorokon multimédia-anyagaim mentek – végtelenítve, a művek zenéit magam szereztem, és játszottam föl. A kiállítás katalógusába Ferenczy Bálint írt szöveget, a tárlatot Deák Kristóf, Oscar-díjas filmrendező nyitotta meg. 

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Mindkettőt. Az előbbit nagyszerű emlékek felidézésére, az utóbbit fotografálásra.

Tizennyolc éve – amíg haza nem jöttem Párizsból, az André Kertész-ösztöndíjas kintlétből – analóg eszközökkel fényképeztem. Az akkor készült egyhavi anyagot három hónapig digitalizáltam. De a fő érv a változtatás mellett inkább az volt, hogy a laboránsokkal történő felelősségmegosztás helyett, egy szinte végtelen lehetőségekkel bíró képmódosító-arzenál került a kezeinkbe, tetejébe a mindenkori részleges visszalépés, újrakészítés opcióival. Nem volt kérdés tehát, hogy onnantól digitális kamerával ​fotografálok.

Persze jó érzés, hogy a Nikon F2 váz​am​ negyedszázadnyi ​heves ​használat után itt pihen a fiókban. És ha egy régi Asahi Pentax Spotmatic-ot látok valahol, mindig kikönyörgöm, hogy hadd exponáljak egy 1/30-ot, mert annál a záridőnél csodálatos hangú csillapítása van a ​rendszernek.

De a​ képkészítés​ már kizárólag digitális kamerával történik.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Cory Henry – korunk legvirtuózabb gondolkodású és kezű billentyűse – úgy nyilatkozott   temérdek, sopánkodó zenész között, hogy a pandémia időt és lehetőséget ad az elmélyült gondolkodásra és olyasmik megtételére, amelyekre a rohanó hétköznapokon nem volt mód.

Nos én is megpróbálok eszerint működni, és tüzetesen átnézem a korábban letöltött kártyáim anyagait, és ezek a régi-új leletek​ foglalkoztatnak​. Ilyetén módon felfedezett fotó – egy Barcelona-meccsre menet – az Avenue Diagonalon lévő McDonald’s WC-jének félig matt ablakán keresztül exponált kép, most ezzel dolgozom. 

Azonban mégsem ez a ​leges-​legutóbbi fénykép, hanem a Létra – Trapani című. 2019 őszén lehetőségem volt egyhónapnyi vesepótló-kezelésen részt venni a szicíliai Trapani városában,​ pont​ ott, ahol a Tirrén- és Földközi tengerek találkoznak. A történelmi óváros körül is számtalan ​csuda épület áll, jó néhányuk nyitott padlással. A belső és külső felületek ​különös játéka készíttette velem ezt a képet, amely a Műcsarnokban nemrég 130x200 cm-es méretben volt kiállítva a Szalonon. Kepes András a megnyitóbeszédben így említette: 

„Gáti György optikai illúziót keltő létrája, ami úgy teszi próbára az agyunkat, mint Escher, vagy Orosz István geometriai paradoxonjai."