5kérdés – Kondor László

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Kondor László fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Magyar-amerikai fotográfusként globális jelentőségű események tanúja lehetettem a vietnámi háború során, ideértve az amerikai utcákon folyó, erőszakba torkolló háborúellenes tüntetéseket is. Richard J. Daley (1902–1976), az ikonikus chicagói polgármester mellett a hatalom működését is testközelből láttam. 1978 és 1996 között saját stúdiót üzemeltettem.

Az 1960-as évek Chicagójában a híres 20. századi fotográfusokról szóló könyvekből merítettem inspirációt a szabadúszó fotóriporteri munkámhoz. The World of Henri Cartier-Bresson, Robert Capa Images of War-ja és John Szarkowski könyve Irving Pennről: ez a három jelentette a legtöbbet számomra.

Henri Cartier-Bresson könyve megmutatta, milyen ereje van a fekete-fehér fotográfiának és a „döntő pillanatnak”. Sok-sok tekercs film és a kontaktmásolatok tanulmányozásával járó frusztráló önvizsgálat kellett ahhoz, hogy pontosan megértsem, mire gondolt. Chicago utcáin lassan megtanultam az ösztöneimre hagyatkozni, megvárni, hogy megjelenjen a Kép, és minden eseményt fokozatosan kibomló kis drámaként kezelni. Ez elvezetett az első díjhoz és kritikai sikerhez, a Fiúk amerikai zászlóval játszanak, Chicago 1968 című képpel, amelyet a LIFE magazin 1971-es, Amerika portréja című utazó kiállítására is beválogattak.

1969 és 1971 között az amerikai hadsereg harctéri fotográfusa voltam a vietnámi háborúban, ahol az inspirációt honfitársam, Robert Capa (1913–1954) öt háborúban készült komor tudósításai jelentették. Izgatott a kijelentése, hogy „ha nem elég jók a képeid, nem vagy elég közel”. Megtanultam közel lenni ehhez a népszerűtlen háborúhoz, és egy sor fotóriportot készítettem az amerikai katonák és a vietnámi emberek életéről.

Nagy hatással volt rám az angol sajtófotográfus, Larry Burrows (1926–1971), akivel a saigoni Continental Hotel Terrace-ban találkoztam és beszélgettem. A legbátrabb és legemberibb harctéri fotográfus volt, aki kilenc évet töltött Vietnámban a LIFE munkatársaként. Burrows munkája bizonyította számomra az „elég közeli” hozzáállás értelmét. Ez a legendás fotográfus a következő hasonlattal szolgált arról, miként kell megörökíteni a háborút: „Az arcokat kell... Egy háborúban olyanok az arcok, mint egy gumilabda, ami a nyomás hatására eltorzul, de visszanyeri az alakját, amikor nem szorongatják tovább. Ezt a nyomást kell megkeresni.” Ahogy Robert Capa, Larry Burrows is Vietnámban halt meg.

Chicagóba visszatérve politikai és portréfényképezéssel kezdtem el foglalkozni, amikor Richard J. Daley polgármester hivatalos fotográfusa lettem.  Irving Penn – aki évtizedekig az egyik legelismertebb portréfotográfus volt – lett a mentorom, akinek megbíztam a szemében. A világon mindenki felkereste Daley Chicagóját: királyok és királynők, művészek és az élet különböző területeiről ismert hírességek – az élet nagy lehetősége volt ez egy fotográfusnak. A fotóarchívum a University of Illinois Chicago Richard J. Daley Könyvtárába került.

A polgármester halála után stúdiót nyitottam Chicagóban, amit a digitális fényképezés térnyerésével zártam be. A portréimnak köszönhetően egy sor polgármesternek és a politikai elitnek lettem kedvenc fotográfusa. Az, ahogyan Irving Penn füstös, átható stílusát értelmeztem, lett az én jellegzetes modorom.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

1995-ben 49 nagyméretű fekete-fehér zselatinos nagyítást állítottam ki chicagói műtermemben, Vietnám 20 évvel később – Egy harctéri fotós emlékei címmel. A kiállítás komoly érzelmi hullámokat vetett, sok látogatót vonzott. Veteránok jöttek el családtagjaikkal, vietnámi menekültek, újságírók, fotográfusok és művészeti szakemberek. Úgy tűnik, kellő mennyiségű idő telt el ahhoz, hogy amerikaiak végre lassan megnézzék és értékeljék a munkákat.

A chicagói Nemzeti Veterán Művészeti Múzeum még abban az évben megvásárolt öt képet, később pedig a budapesti Hadtörténeti Múzeum is kiállította a fotókat 1998-ban, ahogy a Magyar Fotográfiai Múzeum is, 2018-ban.

A virginiai Richmondban található Virginiai Művészeti Múzeum (VMFA) a 2017-es Paris Photo kiállításon vásárolt meg hat képet gyűjteménye számára, amelyeket ki is állítanak a Magyarországon született amerikaiak: a magyar-amerikai fotográfiai örökség című tárlaton. A kiállításon több mint 150 fotó mutatja be 35 fényképész útját Magyarországról Berlinen, Párizson vagy Londonon át az Egyesült Államokba, ahol letelepedtek. A kiállítás 2023-ban nyílik meg a VMFA-ban, utána pedig amerikai és magyar múzeumokban is bemutatják. A finálé a budapesti Szépművészeti Múzeumban lesz.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Az első egyéni kiállításom 1988-ban volt, a chicagói Monique Galériában. A címe az volt, hogy Kondor László és a chicagóiak.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Terepen analóg kamerákat használtam, rendszerint Leicát, a műtermi portrékhoz pedig egy Hasselbladot. Amikor a digitális fényképezés dominánssá vált, úgy döntöttem, én nem dolgozom vele. Ekkor költöztem vissza Magyarországra 40 kiló nagyítással és negatívval. Ma nekem dolgozik az analóg archívumom.

Negatívra fényképezni azt jelenti, hogy laborálni is kell, és bár nem szerettem a sötétkamrát, csak így lehetett megvalósítani azokat az erős nyomatokat, amiket szerettem volna.  Mielőtt otthagytam a laboratóriumomat Chicagóban, kiválogattam a legfontosabb fekete-fehér képeimet, és készítettem belőlük három sorozat nagyítást, KODAK Elite Fine Art papírra, amiket aztán alá is írtam. Csak a színes negatívokat vittem máshová kidolgozásra.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Egy szerb színészről készült egy hatásos portré Chicagóban, pár hónappal azelőtt, hogy visszaköltöztem Magyarországra.