Watkins történetében ott visszhangzik Vivian Maier élettörténete – Interjú Anne Morinnal, a diChroma photography igazgatójával

Hogyan kezdte a karrierjét? Milyen volt a viszonya a fotográfiával a pályája elején?

A nagyapám fotográfus volt, művész, aki rajongott a művészetért, és azt hiszem, hogy tőle örököltem a művészetek iránti szenvedélyem. A francia Szépművészeti Iskolában végeztem a tanulmányaimat, majd az 1990-es végén kezdett el érdekelni a fotográfia, így beiratkoztam az Arles-i Állami Fotóiskolába, ahol három évig tanultam. Hamar rájöttem, hogy a helyem nem a fényképezőgép mögött lesz, és nem is előtte, mert sokkal szívesebben nézegetem a mások által készített képeket, és tanulmányozom a fotográfusok életművét. Így végül művészettörténész és független kurátor lettem, ahogy a sors rendelte.

Miképp jött létre és milyen célkitűzésekkel a diChroma photography?

Néhány évig az Arles-i Fotófesztiválon dolgoztam, majd a madridi PhotoEspaña fesztiválon, azután 2004-ben elhatároztam, hogy saját céget alapítok, és létrehoztam a diChroma photography nevű ügynökséget, amely egy kulturális programszervezéssel foglalkozó vállalkozás. Itt szabadon valósíthatok meg kiállítási projekteket, olyanokat, amelyek a saját érzékenységemet és meggyőződésemet tükrözik. A kezdetektől együttműködtünk intézményekkel és azokkal, akik kész kiállításokat adtak kölcsön, majd végül elértük, hogy az utolsó darabig mi hozzuk létre a kiállításainkat, ahogy például a Vivian Maier, a Margaret Watkins, a Pentti Sammallahti, a Berenice Abbott, vagy a Sandro Miller műveit bemutató kiállításokat is. Szándékaink szerint azokat a női fotográfusok munkásságát szeretnénk reflektorfénybe állítani, akiket mintha elfeledett volna az utókor, és akik maguk is hamar hanyatlani kezdtek, mert elveszítették a lelki egyensúlyukat.

Érzékelte valaha úgy, hogy a Kelet- és Nyugat-Európai intézmények és közönségek másképpen közelítik meg a fotográfia médiumát?

Ha megvizsgáljuk a nagy fotográfusok archívumáról szóló szövegeket, a történészek, főleg az amerikaiak, az életművet rendszerint a médium történetének kontextusában próbálják meg rendszerezni. Az európai művészettörténészeknek mintha szélesebb lenne a látókörük. Az ő elemzéseik távlatba helyezik a műveket, és olyan területekkel keresik a kapcsolódást, mint az irodalom, a film, a filozófia stb. A megközelítések sokfélesége gazdagabbá teszi a műveket is, és azt hiszem, ez nagyon eredeti és helyes szemléletmód, hiszen minden mindennel kapcsolatban van. Főleg Watkins életművét elemezve érthetjük meg ezt, képein ugyanis gazdag és komplex kapcsolatok hálózatát fedezhetjük fel a holland és északi festőkkel, Rilke költészetével, Weber elméletével, a többi médiummal, ami végső soron az egész világra nyitottá teszi az életművet. 

A Mai Manó Ház Margaret Watkins: Fekete fény című kiállításának megnyitóján egy igen megérintő, személyes történetet mesélt el a Watkins-életművel kapcsolatban. 

Virginia Woolf A saját szoba című könyvében egészen hasonló dolgokat ír: azt mondja, hogy a nők egymásnak adják át a stafétabotot. Az egyik halad előre a maga korában, majd meg is haladja, átugorja az elé emelt akadályokat. Majd átadja a stafétabotot egy következő nőnek, aki még messzebbre jut, hogy ismét átadja a stafétabotot egy következőnek, így kapcsolódnak egymáshoz, haladnak előre a történelemben, és minden alkalommal egyre több területet hódítanak meg. 

2018 júniusában eljutottam Watkins szülővárosába, a kanadai Hamiltonba, az itt található Művészeti Galériába. Itt nyitottuk meg Vivan Maier kiállítását. Egy hölgy, Mary O’Connor odalépett hozzám a megnyitó estéjén és megemlítette Margaret Watkins nevét, és elmondta, hogy Watkins története nagyon hasonlít Maier sorsára, és azt is, hogy Watkins életműve valahol Glasgow-ban kallódik, pedig megérdemelné, hogy megismerje a világ. Azon az estén Vivian Maier átadta a stafétabotot Margaret Watkinsnak. A Mai Manó Házban a Watkins kiállítás megnyitóján egy hölgy megint odajött hozzám és Máté Olgáról mesélt. Lehet, hogy Watkins így adta át a stafétabotot Máté Olgának?