A művészet, a képzőművészet évszázadok, sőt évezredek óta közvetítő szerepet tölt be. Egyetemes szimbólumai egyszerre titkosak, misztikusak és nyitottak, értelmezhetőek földrajzilag távol eső kultúrák esetében. Nincs ez másként a kortárs művészetben sem, amelybe Wei Xiang tanultságát illetően kínaiként, de magyarországi tapasztalatokkal és részben a magyar művészeti színtérbe kapcsolódott be. Az európai és kínai gondolkodásnak a találkozása, egymáshoz való viszonya, egymásra hatása fontos felvetése Wei Xiang fotográfiáinak és festményeinek egyaránt.
Mint ahogy az alkotó életrajzából megtudjuk, festészetet tanult, méghozzá, ahogy ő nevezi olajfestészetet a kínai akadémián, amely egyértelműen jelzi az európai orientációt a hagyományos kínai technikával szemben. A manapság már Európában is klasszikusnak számító festészet bravúros technikai tudással, komponáló képességgel, precizitással ruházta fel Wei művészetét, a képalkotáshoz való viszonyát. A festészethez való sajátos, mindig vissza-visszatérő kapcsolatát mutatják a Foton Galériában kiállított képek is.
A kiindulás: fekete-fehér fotók, többnyire életképek a kínai „kisvárosok” vidéki forgatagából, dokumentaristák abban az értelemben, hogy kihasználva otthonosságát, olyan helyekre igyekszik behatolni a fotográfus, amely kevésbé érdekes a nagy narratíva szempontjából. A hétköznapokat, a hétköznapi embereket, szokásokat gyűjti, a hagyományos életforma megmaradását és továbbélését dokumentálja. Nem akar drámai lenni, egyszerűen megfigyel, archivál. A fekete-fehér technika egyszerre hagyománytisztelet és ragaszkodás az archívumokhoz, illetve objektív távolságtartás a megfigyelt és lefényképezett emberekkel, szituációkkal szemben.
Miközben elsajátította és következetesen használja a fotó médiumát, mégis visszaköszön és visszatér a festészeti gyakorlathoz. Nemcsak a fotók kompozíciójában használja az alapos képalkotási tudását, hanem a fotó manipulációjára is használja a festészetet, pontosabban a színeket. Ez a manipuláció tudatos művészi magatartás Wei Xiang alkotásaiban. Nem a Photoshop elfedő, „megszépítő”, tökéletesítő funkcióját használja ki a valóság megkerülésére, elleplezésére, hanem a fekete-fehér fotók átfestésével a lényeget emeli ki. Még akkor is állítható ez, amikor az ecset vagy a szórópisztoly praktikusan elhomályosít a kompozíción belül, ezzel emelve ki a fénykép lényegét, a lényeges szereplőt vagy gesztust. A festészet mint technika használata a lényeglátást segíti.
Rendkívül érdekes, amikor a tarka kínai piacon készített fekete-fehér képeit színezi újra a fotográfus-festő, nem (mindig) az eredeti színeket használva, hanem azokat a részleteket emelve ki az elképzelt színek segítségével, amelyek számára megragadóak, lényegesek ebből a világból. Erősen karakteres képek jönnek így létre a szűk utcák rejtett világáról, a csillogó felhőkarcolók mellett létező barátságos, meghitt helyekről, a kisközösségek összetartozásáról. Társasjátékozó egyszerű emberek, borbélyműhely ... csupa intim megnyilvánulása a zsúfolt, rohanó élet közepette fellelhető örömteli, kellemes pillanatokról. Wei Xiang kamerája olyan pillanatokat tud meglesni és megmutatni számunkra, amely ismeretlen vagy félig ismeretlen az európai vagy éppen most a magyar nézők számára. S míg a kamera az általánost mutatja meg, addig az ecsethasználat az alkotó egyediségét, egyéniségét emeli ki és hozza közel a nézőhöz.
Visszakanyarodva a technikai megközelítéshez: a fénykép megfestése már a fotográfia hajnalán megjelent az európai gyakorlatban a piktorializmus, a technikailag még fekete-fehérben előhívott fotók megfestése, abból a célból, hogy az ismertebb és elfogadottabb festészethez, elsősorban a portré és tájképfestészethez hasonlítsanak. De míg itt a hasonlóság, az élénkség, a valóság imitálása volt a szerepe a színhasználatnak, a kortársi gyakorlatban újra megjelenő „technika” egészen más szerepet szán a színezésnek. Egyrészről a kép egyediséget hangsúlyozza a szerialitással szemben, másrészről a művész álláspontjának kifejezésére szolgál.
Wei Xiang képei éppen azért érdekesek, mert megmutatják, hogy nemcsak a klasszikus európai festészeti technikát sajátította el, hanem azt tudatosan továbbgondolva illeszkedik bele a globalizálódott művészeti életbe, kihasználva azt a lehetőséget, hogy mind a két kultúrában biztosan és szilárdan áll.
