Lefelé és befelé bámulás – Kontha Dora „shoegaze” képei a TOBE Galériában

A shoegaze elnevezésű zenei irányzat a dream pop és a noise pop leágazásaként, az alternatív rock egyik alműfajaként jelent meg a nyolcvanas évek végén az Egyesült Királyságban és Írországban. Hangzásvilágát az újpszichedélia éteri, atmoszférikus, zajos és folyamatosan torzuló szónikus terei, a háttérből néha előtűnő romantikus vokálfoszlányok, a széteffektezett, visszhangzó gitárok, bólogatásra alkalmas monoton ritmusok és töredékes, dekadens és melankolikus dalszövegek összeolvadása, sőt a hangszerek/sávok különválasztásának lehetetlensége jellemezték. Az elnyújtott, repetitív dalok hallgatása egy introspektív, „álmodozó” befogadói élményt eredményeztek. Elnevezését a zenekarok előadásmódjáról, a punk vagy a hard rock aktív és konfrontatív jelenlétével teljes mértékben ellentétes, szinte mozdulatlan, közönyös, lehajtott fejű, „cipőbámuló” színpadi attitűdjéről kapta. Mindez remekül megfigyelhető a My Bloody Valentine nevű, ír-angol zenekar 1989-es londoni koncertfelvételén, akik pár évvel később adták ki Loveless című, azóta klasszikus és a huszadik század végi rockzene egyik legfontosabbjaként nyilvántartott albumukat.
A shoegaze tündöklését a kilencvenes évek élénkebb kiállású és a Thatcher-korszakot éppen kiheverő munkásosztálybeli fiatalságot jobban megszólító és annak problémáit átélhető módon tematizáló britpop törte meg, illetve a tengerentúlon megjelenő grunge is új – energikusabb és dühösebb direktívát adott az alternatív gitárzenéknek. Ennek ellenére a shoegaze hatásai a könnyűzenében, a metálban és a kísérleti elektronikus zenei műfajokban a mai napig rendre felbukkannak.

Kontha Dora TOBE Galériában megrendezett kiállításának nem csupán címe – Soulscapes/Lélekképek – vetít előre egy, a shoegaze műfaji hitvallásához nagyon hasonló, belső tájakban elmerülő, önelemző és romantikus, introspektív anyagot. A tárlat gerincét adó azonos című sorozat és az azt kiegészítő Wish you the best képei is rokon hozzáállások mentén létrehozott munkák. A „lélekképek” vagy „-tájak” alkotásai a nosztalgia és a roncsolás eszközeivel élnek: a Polaroid-képekbe fecskendezett vegyszerek^[1] hosszú idő alatt roncsolják a fényképek felületeit. Ilyen módon lezáratlan folyamatként kerülnek bemutatásra, másfelől a képek feloldódásának egyes állomásai le- vagy megégett bőrként hártyásodnak és megváltozott színükkel keltenek hanyatló és önmegszüntető látszatot. Csak ezen szétmálló, elmosódó, „éppen felejtésbe merülő” minőségek mögött tűnnek fel alig felismerhetően az önarcképek, csillámló tájak és más elabsztrahálódott, felismerhetetlen, de emocionálisan túltöltött részletek.

A Wish you the best képpárjai nem a kémia, hanem az elásás, így a természetes roncsolás, a rothadás és a szerves anyagok általi bevonódás során létrejött nonfiguratív munkák. Bár a befecskendezés is egy elég radikális gesztus, a föld alá temetés a címben szereplő megszólítással együtt egy némiképp horrorisztikus felhangot is kölcsönöz a képeknek, azok egyszerre tudnak valamiféle gyöngédséget, bensőségességet árasztani magukból, miközben a szélsőséges továbblépést, sőt a probléma megszakítását irányozzák. Az instant fényképészeti technikák filterré degradálónak és esztétikus elkorhadásuk hauntológikus^[2] benyomásokat kelt. Felmerül a kérdés a befogadóban, hogy az eltűnő „emlékek” egyáltalán léteztek-e vagy csak a szentimentális én igyekszik értelmet adni az egyébként esetleges, véletlenszerű, logikátlan és kiismerhetetlen emberi kötelékeknek, későbbi szétfoszlásuknak.

Visszatérve a popzenei párhuzamhoz: Kontha Dora kiállítási anyaga a shoegaze lemezekhez hasonlóan egy összemosódó, menthetetlenül önvizsgáló, zajosan és kiábrándultan díszített már-már látomásos, pszichedelikus atmoszférát hoz létre. Az roncsoló analóg „effektek” mögül csak néhol tűnik fel pillanatokra maga az elrévült alkotó, nemigen foglalkozva a befogadókkal, miközben a lassanként változó, hullámzó textúrák minden zavarosság és kiégés ellenére albumborító sűrűségű alkotásokban öltenek testet. Hangvétele – a popzene jelentős hányadával egyetemben – letagadhatatlanul párkapcsolati vagy „kapunyitási pánik” konfliktusokat, traumákat artikulál majdnem émelyítő módon felerősítve. Esetenként durván, másszor érzékien.  A felejtés a kortárs fotográfia igen elcsépelt témafelvetése, érdeklődése, ennek ellenére Kontha Dora munkája – meglátásom szerint – nem is egy kifejezetten intellektuális vagy lélektani hozzáállással jött létre, hanem egy „poppos” fényképészeti praxis, amely igyekszik a közönség értelmével szemben annak érzéseire, bele- és átélőképességére hatni. A Koppenhágában élő fotográfusnő kizárólag befelé és lefelé figyel.^[3]