„Nekem a fénykép a fekete-fehér volt” – Interjú E. Csorba Csillával

Két évvel a történelem-francia szakos diplomád átvétele után, de még a művészettörténet szakos tanulmányaid elején, 45 éve jelentkeztél először a Magyar Fotóművészek Szövetsége fotótörténeti ösztöndíjára. Miért volt akkor vonzó számodra egy olyan művészeti kifejezésformával foglalkoznod, melyet akkoriban a művészettörténeti szakmán belül nemigen fogadtak el egyenrangú művészeti ágként?

1977-ben még nem foglalkoztam a fotográfia/fotóművészet megítélésének kérdésével. Boldog voltam, hogy a múzeumi munkám meghozta számomra néhány ember kiemelt figyelmét. Hálás vagyok utóbb Láng József irodalomtörténésznek, hogy friss kezdőként megbízott az Ady fotóikonográfia összeállításával. Éppígy akkori főnökömnek, Somogyi Ágnesnek, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum Művészeti Tárában a fényképek rendezését, leltározását bízta rám. Ez logikus volt, történész diplomával rendelkeztem, de a művészettörténetet még csak tanultam. Ágnes széles látókörű gondolkodásában a fotó éppolyan figyelmet kapott, mint bármely más művészeti ág. Maga is foglalkozott írófényképekkel: Babits Mihály, Móricz Zsigmond portréiről írt tanulmányt, állított össze katalógust. Ady Endre portréi után kutattam a Fotóművészek Szövetsége gyűjteményében is, itt ismerkedtem meg Bilkei-Gorzó Magdolnával és férjével, Topor Zoltánnal, a Szövetség munkatársával. Az ő ötletük volt, hogy a Műcsarnok Székely Aladár kiállításán 1977 márciusában én mondjam a nyitóbeszédet. 25 éves voltam, s meg voltam hatódva. 

Innen egyenes út vezetett oda, hogy a fénykép, a gyűjtemények érdeklődésem előterébe kerüljenek, s megragadjam az adódó lehetőségeket, hogy minél több helyre, minél gazdagabb anyagot feltárva ismerjem meg a magyar fotótörténetet. Erre nyújtott lehetőséget – s nem utolsó sorban egy kis plusz pénzkeresetet – a Fotóművészek Szövetségének ösztöndíjprogramja. A művészettörténet szak elvégzése után mondta egyik neves irodalomtörténész kollégám, hogy most már valami komolyabbal is foglalkozhatnék. Igyekeztem ennek az elvárásnak is megfelelni, de a fotó iránti érdeklődésem később sem csökkent, inkább elmélyült. 

Mivel a hetvenes évek végén még gyerekcipőben járt a fotótörténetről való gondolkodás hazánkban, kik voltak azok a kollégák, akikkel kapcsolatot tudtál teremteni és megtermékenyítőleg hatottak a gondolkodásodra? A Szövetségben tapasztalható légkör milyen további ösztönzést jelentett számodra a kutatásaid során?

A hetvenes évek végén számomra az elsődleges inspirációt érdekes módon az a kortárs légkör, az a műhelymunka jelentette, amely a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz kötődött. Ez, a már említett Somogyi Ágnesen túl, nagyban a Fotólabort vezető Flesch Bálinton múlt. Az ő igényessége, jártassága a fényképezés, elsősorban a műtárgyfényképezés, állagmegóvás, a különböző archív technikák alkalmazása terén egy egészen új világot nyitott meg számomra. Másként nyúltam a gyűjtemény fényképeihez, amikor már láttam, hogy mennyi odafigyelést igényel egy minőségi papírkép előállítása, hol hibádzik a mélységélesség, s mikor volt hibás a laboráns, a kép előhívása során, stb. Az Asahi Pentax és a Duflex elnevezések örökre beégtek a tudatomba. Részben még itt élt, dolgozott Berekméri Zoltán, az ő képeinek látványa is nagyon inspiráló volt. Bálint körül megjelent a neoavantgárd fotóélet sok izgalmas szereplője, Szerencsés János, Kerekes Gábor, Jokesz Antal, az ő kiállításaik, szerepléseik a fotográfia újabb területét tárták fel számomra. (Az akkori évtizedek tapasztalatait Kovács Ida kolléganőmmel együtt gyűjtöttük, s dolgoztuk fel hosszú éveken át közösen.) A napi munkámhoz szükséges kutatásaimat sokban segítette Szakács Margit, aki akkor a Munkásmozgalmi Múzeum Fényképtárát vezette. Nagyon sokat lehetett tanulni tőle, s egy kicsit betekinteni abba a lenyűgöző hatalmas gyűjteménybe, amely utóbb a Nemzeti Múzeum tulajdona lett. Szilágyi Gábor fotótörténeti kutatásai, bibliográfiái, repertóriumai rendkívül nagy segítséget jelentettek, ő jegyezte a Műcsarnokban megrendezett, a magyar fotótörténetet bemutató Tény-Kép-kiállítást, amelynek hatalmas sikere volt. Ezt megelőzően Beke László rendezett Karlovits Károllyal közösen Székesfehérváron egy hallatlanul alapos, soha nem látott 19. századi fényképeket felvonultató kiállítást. Mindkettő nagyon sokat tett az én felkészülésemhez és a fotótörténet népszerűsítéséhez is. Tőry Klárával, Gera Mihállyal ez időben ismerkedtem meg, a kortárs fotósok közül többek között Bojár Sándor, Balla Demeter, Gink Károly, Molnár Edit, Koncz Zsuzsa, Vámos László, Vattay Elemér fotói mentek át kezeim között. A Szövetséggel való kapcsolat révén bejárhattam az országot, beszámolókat készíthettem a vidéki múzeumok fotógyűjteményeiről, írtam a Nyugat és a fényképezés kapcsolatáról.

Mindezekkel párhuzamosan a fotográfián belül egy szűkebb témakörrel is elkezdtél foglalkozni: a női fotográfusokkal. Honnan jött a gondolat, hogy ebből a szemszögből közelíts a fotótörténet felé?

Több szál vezetett el ehhez a kutatásomhoz. 1981-ben Kovács Idával és Flesch Bálinttal közösen rendeztük a Gépképírások című kiállítást, amely a Nyugat folyóirat nagyjainak fotóportréit mutatta be a PIM-ben. Ekkor fedeztem fel „magamnak” Máté Olgát, aki Székely Aladár és Rónai Dénes mellett szerepelt a tárlaton. 1987-ben Federica di Castro olasz művészettörténész, Lucia Moholy-Nagy inspirációja alapján azzal az akkor hihetetlennek tűnő ötlettel kereste fel a magyar partnert, Néray Katalint, hogy ő a két világháború között működő magyar fotósnők oeuvre-jéből válogatott képeket szeretne bemutatni Olaszországban. A kiállítás (Nel raggio dell' Utopia) előkészítésében és a katalógus munkálataiban közreműködtem, Tőry Klára, Beke László, Peternák Miklós mellett. Az 1990-es évek első felében Németországban éltem, módom volt könyvtárba járni, követtem a nyugati szakirodalmat. Markánsnak tűnt az a hiány, amely a magyar fotótörténetírást jellemezte a nők szerepének, jelentőségének megítélése kérdésében. Anyagot gyűjtöttem Párizsban, Németországban és itthon, s igyekeztem egy ívet leírni a 19. század végétől a 20. század közepéig: a műtermi fényképésznőktől a Bauhausban tanulókon át a szociofotó tehetséges alkotóiig. A Magyar fotográfusnők az Enciklopédia Kiadónál jelent meg 2000-ben. A kötettel árnyalni kívántam a bevett nézőpontot, s további kutatásra inspirálni másokat. Máté Olgáról annyi anyagom gyűlt össze, hogy sikerült egy monográfia keretében megjeleníteni az ő különös, tehetséges, regénybeillő sorsát és többször újrakezdő művészetét.

A fotótörténészi pályafutásod több jelentős kötetet eredményezett, s az irodalomtörténet területén is leginkább a fotográfia felől közelítettél témáidhoz. Hogy látod, mennyiben változott hazánkban a fotó elfogadottsága az 1980-as évektől napjainkig és ezeknek a folyamatoknak mi lett az eredménye napjainkra.

A 80-as évekhez képest őrült nagy változások történtek, ugyanakkor van egyfajta stagnálás is. A válaszom sokfelé ágazhatna el, megpróbálok néhány számomra fontos momentumot kiemelni. 

Megváltozott a technológia, hosszú ideig nem tudtam elképzelni, hogy a digitális kép legyőzheti, helyettesítheti az analóg fényképezést, a Photoshop pedig egyenesen elkeserített, pedig magam is tanúja voltam, amikor a 1980-as években egy-egy régi fényképet feljavítottunk, barnítottunk, kicsit manipuláltuk őket. Nekem a fénykép a fekete-fehér volt, máig jobban kedvelem, mint a színes felvételeket, ugyanakkor élvezem, ha unokámat telefonnal fényképezhetem, s fel sem merül, hogy fekete-fehérben szeretném látni, - de nem zárom ki, hogy majd e téren is lesz változás. Ma mindenki fényképez, a fotó tehát elfogadott médium, de a tömegáradat el is bizonytalanítja az értékéről, sorsáról, jövőjéről gondolkodót. Ma sokkal gyorsabban alakulnak a fotót érő impulzusok, mint a 20. század 80-as éveiben, - hogy hová tartunk, s hogy mi ma a fotográfia, nehezen tudnánk megfogalmazni, de legalább művészeti ágként való elismerésén már nem vitatkozunk. 

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) fotógyűjteményében dolgozva érdekes volt látni, ahogy a mikrotörténet, a mindennapi élet kutatása, a vizuális kultúrakutatás, az antropológia miként fordult az amatőr, családi képek felé, s ma már doktori disszertációk témája is lehet egy-egy korábban történeti segédanyagként kezelt képegyüttes. A 2000-es évekig fotótörténetből doktorálni elvetélt ötlet volt. 

Az elmúlt évtizedekben fénykép és irodalom kapcsolata új elméleti megközelítést kapott, a szöveg és kép kutatása, az irodalmi szövegben a fényképek leírása, fényképező írók szerepeltetése izgalmas szellemi kalandot jelent/ett, miközben PIM-es gyakorlatunkban az intermedialitás evidenciakánt szerepelt évtizedekkel ezelőtt is. 

Amikor a bekezdés elején stagnálást említettem, az intézményrendszerre, pontosabban a Fotómúzeum méltó épületben való elhelyezésének hiányára utaltam. Gera Mihály néhány évig küzdött a Váci utcai Fotóművészeti Galéria működtetésével, ma már kiváló magán galériák képviselik a magyar fotóművészeket, a Mai Manó Ház, a Capa Központ, a Ludwig Múzeum és más közgyűjtemények rangos hazai és nemzetközi kiállításokat rendeznek, de a magyar fotónak éppúgy, mint a magyar zenének, kell, hogy legyen egy méltó „háza”. Kecskemétet nagyon szeretjük, de mindenki tudja, hogy a 90-es évek óta a gyűjteményezésekkel „megtelt”, s infrastrukturálisan is hagy maga után kívánni valót. Mikor a Robert Capa képek hazatértek, biztos voltam abban , hogy az a rivaldafény, amit Capa és a vásárlás kapott, pozitívan kihat – többek között – a Fotográfiai Múzeum épületének sorsára is, nem így történt. 

A kérdésedben említett „folyamatok” több szempontból beértek – az oktatás terén, a könyvkiadás, kutatások vonatkozásában, és elsősorban a nemzetközi kapcsolatok erősödésében. A kortárs magyar fotóművészet is menedzselésre szorul, de kellene, hogy a magyar fotótörténet nagyjai is esztétikai minőségüknek megfelelően szerepeljenek nemzetközi kiállításokon, akár gyűjtők által látogatott aukciókon. Az elismertetést fel kellene építeni, tudom, hogy sokan dolgoznak ezen Colin Fordtól Nádas Péterig, Pőcze Attilától Andrea Nelsonig, de e téren még biztos lenne tennivaló, pl. egy válogatott munkákat, életműveket felmutató, nemzetközi piacra kerülő album.

Pár hónappal ezelőtt másodszor is a Magyar Fotótörténeti Társaság elnöke lettél. Miként látod a szervezet jövőjét, lehetőségeit és milyen célkitűzéseid vannak a személyes fotótörténeti kutatásaiddal kapcsolatban?

Ha képzeletben összeraknánk a Fotótörténeti Társaságban tagként szereplők elméleti és gyakorlati tudását – a magyar fotográfiatörténet szinte minden évtizedének, folyamatának, egyes alkotóinak találnánk „tudóját”, különösen, ha a közelmúltban elhunyt Albertini Béla, Munkácsy Gyula, Beke László szakmai munkásságát is hozzátesszük. Kérdés, hogy a társaság, mint szervezet, hogy tud gazdálkodni közösen ezzel a szellemi potenciállal? Feladataink között a szakmai tanácsadástól, az országos felmérésekig, konferenciákig, kötetek létrehozásáig sokfajta muzeológusi munkához közelítő célkitűzések jelentek meg. Közvetlen feladatként a honlap megújítását, élőbbé tételét, adatbázisaink összerendezését, újabb adatokkal feltöltését, új site-ok nyitását tervezzük. Jó lenne, ha angol nyelven is kommunikálna információkat a társaság. A fotótörténeti tanulmányokat közlő Évkönyv sorozatunkat folytatjuk, Fejős Zoltán szerkesztésében. A magyar gyűjtemények „leg”-jeiből kiállítási forgatókönyvet készítünk, s majd helyet keresünk ennek az izgalmas, egyelőre csak papíron összeálló tárlatnak. Célunk, hogy a Társaság bekerüljön az európai, hasonló célkitűzésekkel rendelkező társaságok hálózatába, s ezzel a tudományos és gyakorlati tapasztalatok cseréje, egyes alkotók felfedezése intenzívebbé váljon.  

Magam, úgy érzem, hogy részben elérkeztem az összegzés időszakához, szeretnék egy kötetet összeállítani, megjelentetni a régebbi és az újonnan keletkező, fotótörténettel foglalkozó tanulmányaimból. A nőfotográfusok életműveinek feltárását folytatom, s az anyaintézményem, a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdag fotógyűjteményének nem szokványos szempontok mentén történő bemutatását is tervezem.