Igazság, hazugság, propaganda – Válogatás Masha Wysocka Az igazság furcsább a képzeletnél című sorozatából

Masha Wysocka (1984–) Szovjetunióban született képzőművész, író és kutató. Számos európai országban élt már rövidebb-hosszabb ideig; jelenleg Barcelonát és Brüsszelt tekinti lakhelyének, és Cádiztól Vlagyivosztokig minden nyelvet és kultúrát sajátjának érez. Interdiszciplináris területeken alkot olyan tudományágak metszetében, mint a történelem, az irodalom, a szociológia, a politológia, a matematika és a természettudományok.
Wysocka első önálló kiállítása, A honosítás kertje (Jardín de naturalización) Tenerifén került megrendezésre La Orotava városának füvészkertjében (Jardín de Aclimatación), 2021 novemberében.

A Punkt megkereste a fotográfust, aki megírta nekünk, hogy az inspirációt mindig is a művészek egészen eklektikus köréből merítette, amelyben a legfontosabbak a következők voltak számára: Sophie Calle, Brassaï, Joan Fontcuberta, Roni Horn, Inge Morath, Christian Patterson, Taryn Simon.

Chris Marker A jövő emlékei című kiállítását a brüsszeli Bozaron 2018. szeptember 19. és 2019. január 6. közt négyszer láttam. Chris Marker valódi polihisztor volt. Leghíresebb műve, A kilátóterasz egy szinte kizárólag állóképekből összeállított tudományos-fantasztikus kisfilm. Az igazság furcsább a képzeletnél című projektem egyik fontos inspirációs forrása az ő Szibériai levelek című rövidfilmje volt.

Az igazság furcsább a képzeletnél az igazság, a hazugság és a propaganda fogalmainak hidegháború alatti alakulását járja körül. A projektben két különböző archív gyűjteménnyel dolgoztam a budapesti Blinken Nyílt Társadalom Archívumban.

Az egyik a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió gyűjteménye volt, amelyben helyszíni tudósításokat tanulmányoztam. Ezek olyan interjúkból álltak, amelyek egyrészt az ötvenes évek Magyarországáról jött emberekkel készültek, másrészt olyanokkal, akiknek betekintése volt akkoriban az ország életébe. A másik archív gyűjtemény nyolcvanas évekbeli privát fotókat tartalmaz, olyan képeket, amelyeket a magyar állami fotólabor, a Főfotó technikai vagy politikai okokból leselejtezett.

A szövegek és a fotók újrakombinálásával párbeszédet, feszültséget és zavart kívántam kelteni. A közönség a munka által arra kap felhívást, hogy megkérdőjelezze az archív anyagok státuszát, és kezdjen el „fogódzó nélkül gondolkodni” (Denken onhe Geländer, Hannah Arendt). Körkörös szerkezete révén a könyv egy nem lineáris narratívát támogat. A kötet két alapelemből áll össze: „szürrealista” szövegekből, amelyek a mindennapok kegyetlenségét elevenítik meg a magyar szocializmus hajnalán, valamint színes fotográfiákból, amelyek ugyanezen rendszer alkonya előtti fényjátékot idézik meg. A célom e kizökkentéssel az volt, hogy megtörjem az egyoldalú olvasatokat, kétségbe vonjam a fényképnek tulajdonított illusztratív funkciót, és felhívjam a figyelmet arra, hogy a kép és a szöveg közti kapcsolat mennyire fiktív és milyen távol áll az egyértelműségtől.