Zűrállomás, ezt a címet adta Molnár Zoltán fotográfus a Budapestet szisztematikusan évtizedek óta dokumentáló mikrosorozatainak, amelyeken a város makro- és mikrokozmoszának sajátos világait olvassa egymásra az alkotó. A fragmentumok kisvilága állandóan változó összefüggésében áll össze egy-egy városi szubkultúra, történelmi-gazdasági szempontok által is meghatározott sajátos-különös atmoszférájává.
Molnár Zoltánt menthetetlenül az emberek, az emberi sorsok érdeklik a város ürügyén is róluk mesél. Akkor is erről beszél, ha a városról, jelen esetben Budapestről beszél. Hogyan definiálható a város? Területi, jogi, politikai, gazdasági fogalmak hálózataként? Épületek egymást eltipró, egymásra növő rétegeiként? Mindez jelen van a fényképész Budapest-fotóesszéjében, de inkább a háttérbe húzódik, meglapul, keretet ad, hangulatot erősít, mert a fotográfus számára a várost mégiscsak az emberek, az emberi közösségek – mára a modern metropoliszok burjánzó világában – már megtépázott, ritkás hálója adja. A fotográfust minden érdekli, ami emberi, és minden, ami itt történik körülöttünk. Lencséje demokratikus: mindenre és mindenkire figyel és kíváncsi. A szubkultúrák világa éppúgy megragadja figyelmét, mint a hétköznapi emberek intimitásában kiszolgáltatott pillanatai. Szerinte mindennek mértéke az ember, az esendő, a szegény, a vergődő, a csellengő is. A klasszikus esztétikától eltávolodva a csúfság mértéke is az ember lesz fotográfiáin. Egy szociográfus pontosságával és egy művész érzékenységével méri fel azokat a budapesti mikroklímákat, amelyek egyszerre sajátosan lokális élethelyzeteket mutatnak be úgy, hogy érzékeljük a bennük feltárulkozó sorsok globális problémákat rejtenek. Így illeszkedik be Budapest, a metropolisz, e szépség és szörnyeteg a világ folyamataiba, forgatagába. A fényképész akkor is elkötelezett szeretettel viseltetik városa iránt, amikor lepusztultságát, emberi kiszolgáltatottságát mutatja be. A látványos, csillogó, csalogató turistafotók világára kifejezetten rájátszik, ellene megy, amikor fekete-fehér képeket készít, a médium sajátosságait kihasználva az objektivitás érdekében. Molnár Zoltán olyan közel megy az emberekhez, hogy az szinte fáj, érezzük az objektív hideg keménységét az arcokon, a testeken, a lelkekben.
Fotográfiái a közelmúlttól a közeljövőig világítják át Budapest ismert és ismeretlen helyszíneit. Elidőzik annak hatalmas vagy leginkább fájdalmasan parányi kiszolgáltatott figuráin. Apró gesztusok, csendes élethazugságok és észrevétlen tragédiák tárulnak fel a fotográfus objektívjén, sőt inkább könyörtelenül átvilágító, a lencsevégre kapott emberek legbensőbb gondolatáig, indulatáig hatoló röntgenszemén keresztül. Be-benéz elfelejtett helyek, elfelejtett szívek mélyére. Józsefváros rendetlen, romos udvaraira, a Keleti pályaudvar kietlen csarnokában a kényszerű vagy választott, várt utazásra indulók szokásait kémlelve. Aluljárók, elfeledett gyártelepek roncsai között lézengőket fotografál. Közparkokban olcsó szórakozást remélő, önmagukat elengedő, pihenő emberek. Kedveskedő összebújás és idegenség vibrál az egymást követő fotókon, mert minden passzivitásában, lomha vagy kényszeredett várakozásában ott van a lüktetés, a város zaja, pörgése, amely évszázadok óta folyamatosan felforgatja lakói életét, élni, túlélni hagyja és segíti a város közösségét.
