5kérdés – Fabricius Anna

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Fabricius Anna Pécsi József- és Derkovits Gyula-ösztöndíjas multimédia művészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Engem a fotózás kezdete óta a megkonstruáltság izgatott. Tehát kezdetben nagyon meg akartam tanulni világítani, és a kétéves Práter utcai iskola alatt oktatómtól, Benda Ivántól leginkább a műteremben felépített, bevilágított szituációkat igyekeztem magamévá tenni. A világításon keresztül szerettem volna mindent kontrollálni. Érdekes, hogy ez mára mennyire megváltozott, nagyon ritkán használok lámpákat, a tiszta, természetes fény érdekel. 

Emlékszem, az Iparművészeti Egyetem alatt (ma MOME) az első két évben ember nélküli szituációkat hoztam létre. Aztán tanárom lett Szatmári Gergely, – akit méltán mondhatok irányadómnak és mesteremnek – aki rögtön azzal fogadott, hogy az emberi jelenlétnél, az emberi tekintetnél nincs erőteljesebb a fotográfiában. Sokat kísértem fotózásokra, igyekeztem megtanulni tőle, hogy a kreált szituációkból hogyan lehet a legtöbbet és a legspontánabb állapotot előállítani. A Conventional sorozata a képkészítéshez fűződő viszonyomat hihetetlenül megalapozta és még mindig viszonyítási pontként tudok rátekinteni.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Hú, ez a kérdés nagyon gyorsan felidézte azokat az éveket, amikor a MEO működött. A kétezres évek elején nyílt Újpesten az egykori Táncsis Bőrgyárból átalakított kortárs művészeti intézmény, melynek terei és a kiállítások minősége meghatározóak voltak. 2002-ben Andreas Serrano kiállítása „Az idő és a gonosz helye” egy másfajta minőséget mutatott meg, mint amit eddig láttam.
Egyrészt hatalmas botrány volt a kiállítási plakátból, melyet Tarlós István azonnal leszedetett az egész városból (meztelen idős nőt ábrázolt). Ekkor láttam először, hogy egy fotó milyen indulatokat képes kiváltani. Másrészt Serrano emberábrázolásai nyíltak, provokatívak és teátrálisak. Soha nem lehet elfelejteni az emberi vizeletben elmerült, isteni fényeket árasztó keresztet például, ez a merészség, a vagányság nagyon tetszett akkoriban.

Ha könyvről kell beszéljek, Helmut Newton PolaWoman című albuma mind a mai napig kitüntetett helyet foglal el a könyvespolcon. Katalizátorként hatottak polaroid tesztképei, melyeken a kézírás, a dátum és személyes megjegyzései egészítették ki a modellek félig megkonstruált testtartásait, gesztusait.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

A Hasselbladom megrögzött használója vagyok, de például az Alany, állítmány, nem mellékes nevek című anyagom minden egyes darabja telefonnal készült. Legutóbbi önálló kiállításom, a Száz szó és hét dolog anyaga pedig vegyes technikát használ. Ha modellekkel dolgozom, akkor kizárólag középformátumra dolgozok, a kiállításon megjelent vegyes technikás kisebb tájképek pedig telefonnal készültek. Most két anyagon dolgozom, mindkettő 6x6-ra készül. Én egyszer belenéztem a Hasselbladba, és azóta nekem az a teljes értékű látvány, ha emberábrázolásról van szó.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Nyáron részt veszek egy nemzetközi workshopon, ami a Szent György-hegyen kerül megrendezésre, oda mentem pár napja tesztképeket készíteni. Mivel még várok a hívásra, most a telefonnal készített képet fogjátok látni, ami persze köszönő viszonyban sincs a majdani eredetivel.