Disney-szerelmek helyett húsbavágó, valós történetek – A fotográfia és intimitás kapcsolata a Love Songs kiállításon

A magyar nyelv kiváltságosnak tekinthető abban az értelemben, hogy nyelvi szinten különbséget tud tenni szeretet és szerelem között, míg az angolszász love sokkal tágabb értelemben öleli fel azt a széles érzelmi skálát, amit jelöl. Az azonban mindenképp közös, hogy egy diverz, nehezen megfogható jelenséget takarnak ezek a fogalmak. A Maison Européenne de la Photographie (MEP) termeiben megrendezett Love Songs című kiállításban is központi kérdésként szerepel, hogy hogyan lehetséges a kommunikáció a (romantikus) szerelemről és szeretetről, mind a szerelmet megélők között, mind az ezt az érzést megélők és a külső szemlélők között. Hogyan lehetséges a legintimebb, legszubjektívebb pillanatok közvetítése? Kinek mit jelent a szerelem? Hol vannak a határai magának az érzésnek és a megoszthatóságnak? Hol húzódik a határ az intimitás, a tabu és a társadalmi elvárások között? Létezik-e, létrehozható-e egy közös nyelv ezt illetően?

A Love Songs című kiállítás egyértelműen a fotó médiumát emeli ki, mint a szerelem közös nyelvét. A szavak helyett a képiség beszél, vagyis inkább énekel a tárlaton, enyhe képzavart és hangzavart okozva a nézőben, ami nem lő mellé, hiszen a szerelem érzésében is sokszor előfordul a felkavaró, rendszer nélküli, kakofón hangulat. A Love Songs kiállításcím erősen játszik a szinesztéziával, amit a kurátori munka is továbbvisz.

A kiállítás két szinten látható a MEP termeiben, az alsó az „A” oldal, a felső a „B”, ami tudatosan a magnókazetta vagy akár egy hanglemez két lejátszási oldalát idézi meg. Ez a megközelítésmód érdekes, már-már anakronisztikus azoknak a generációknak a szempontjából nézve, akiknek teljesen kimaradt a zenehallgatás ezen módja, ezért a kapcsolódás is nehezebb lehet. A hanghordozók „A” és „B” oldalára való utalás a szerelem klasszikus, történetileg erősen egy korszakot jelölő ajándékát tematizálja; az egyénileg felvett és összeállított kazettamixeket, amit érzéseit kifejezve egyik szerelmes készített a másiknak. Jelen kiállításon a szerelmi vallomások sokszínűségét tekintheti meg a néző más-más korban, korosztályban és kultúrákban, különböző személyes, dokumentarista alapokon nyugvó történeteken keresztül.

Az „A” szint 1950 és 1990 közötti fotósorozatokat, a „B” pedig 1980-tól napjainkig húzódva mutat kortárs, a szerelemmel foglalkozó képeket. A tárlat egyértelműen a romantikus szerelemre fókuszál, a szeretet egy leszűkített, intenzíven megélt módozatával. Helyszűke miatt jelen írásban egyes munkák kiemelésére és vakuszerű felvillantására van csak lehetőség, azonban érdemes egyben olvasni a kiállított műveket, hogy kirajzolódjon az a változatos kép a szerelemről, amit fontos fejben tartanunk a témával kapcsolatban, túlmutatva a szerelem romanticizálásán, esszencializálásán, de meghagyva a titokzatosságot, valamint a jó és rossz értelemben vett borzongató érzéseket is.

Az „A” oldalon megjelenik Nobuyashi Araki világhírű Sentimental Journey című munkája, ami a Mai Manó Házban is kiállításra került 2019-ben, és amelyben feleségével töltött nászútját fotózta végig az alkotó. René Groebli 1952-es The Eye of Love című sorozata tematikusan egybevág Arakiéval, hiszen ő is feleségével, Ritával töltött nászútját örökítette meg, ami kiváló alap két különböző szerelem, hasonló körülmények között bemutatott összehasonlítására. Az „A” oldalon továbbá bemutatásra kerül Emmet Gowin Edith című sorozata, Hervé Guibert Thierry, Alix Cléo Roubaud Untitled, Larry Clark Tulsa, és Nan Goldin The Ballad of Sexual Dependency című munkái, melyek mind-mind ikonikus „képi balladái” a szerelemnek.

A „B” oldalon kortárs alkotások tekinthetők meg, nem csak egyéni művészektől, de alkotópárosoktól is. A „B” oldal kiállított munkái között szerepel JH Engström & Margot Wallard Foreign Affair, RongRong&inri Personal letters, Sally Mann Proud Flesh, Collier Schorr Angel Z, Lin Zhipeng (aka n°223) Photographed colors of Love, Hideka Tonomura Mama Love, és Leigh Ledare Double Bind sorozatai is.

Rendkívül fontos megjegyezni, hogy sokféle szeretet és szerelem létezik annak ellenére, hogy ezt illetően is körülvesznek minket erősen bebetonozott és meghatározó társadalmi normák és elvárások, amik ugyanakkor kultúránként eltérhetnek. Európai viszonylatban ez a társadalmi norma általában egy heteronormatív keretben értelmezi a szerelmet, ami erős, heves, soha nem érzett érzelmekre épül, magában foglalva azt az elvárást is, hogy az a „jó” szerelem és kapcsolat, ami erre épül, és ami ebből a – sokszor hamis és nehezen fenntartható – érzésből táplálkozik, ahogy ezt például Eva Illouz szociológus is boncolgatja a Why Love Hurts? című munkájában. Elég pusztán gyermekkori meséinkre gondolnunk, vagy a hollywoodi filmiparra, ahol még mindig a klasszikus nemi szerepek, a megmentendő, meghódítandó nő és a meghódító, fehér lovon érkező férfi archetípusa a domináns. Ugyanakkor rendkívül fontos és elkerülhetetlen hangsúlyozni, hogy a szerelem mélyen meghatározó, klasszikus képei és elvárásai mindig is, és egyre inkább pellengérre vannak állítva különböző terepeken, így a művészeti mezőben is. Ez a Love Songs kiállításon is egyértelműen megjelenik, ahol nem a Disney-szerelmek visszatükröződését kapja a látogató, hanem húsbavágó, valós történeteket, a maguk komplexitásában, eltérő perspektívákból bemutatva azt a komplex érzelmet, amit szerelemnek nevezünk.

A kiállítás a szubjektív, személyes vonatkozást hangsúlyozza, ugyanakkor ott van benne a társadalmi vonatkozás és reflexió is. Felteszi a kérdést, hogy mit tekintünk a társadalmi normának a szerelmet illetően, mi a teendő az ideálokkal? Mivel főként sorozatokat láthatunk, a fotó pillanatot rögzítő mivoltján túllépve, egy adott szerelmi kapcsolatot a folyamatában is vizsgálhatunk, hiszen a képeken a kapcsolatok és résztvevők reflexiós körei is megjelennek, olyan felismeréseket és határokat is bemutatva, mint például a harmadik személy jelenléte egy addig kétszereplős kapcsolatnak hitt felállásban, vagy a bántalmazó hatalmi viszonyok kirajzolódása korábbi tapasztalatokból (Hideka Tonoruma), illetve a másik testének konkrét fizikai határai (Sally Mann). A kiállítás szép arányokat mutat azt illetően is, hogy az állandó, kényszeres reflexiós körök és metamegbeszélések mellett, az érzés sodrásának is teret kell hagyni egy kapcsolatban és akár egy kiállításban is.