„Egy nyugat-európai zsűritag nem érti a Levi’s farmer szimbólumát” – interjú Legát Franciskával

Bemutatnád a munkamódszeredet, illetve a fotográfiához fűződő viszonyodat, érdeklődéseidet azoknak, akik eddig nem ismerték a munkáidat?

Konkrétan csak a Pokoli Éden című sorozatomról beszélnék. Úgy érzem, hogy ebben találtam meg saját magamat, a saját stílusomat. Tavaly kezdtem bele a munkába, amelyben a szüleim történetein keresztül foglalkoztam a múlttal és a Kádár-korszakkal. Rengeteget meséltek nekem a szocializmusról, az azokban az években szerzett tapasztalataikról. Ebben nekem az volt a legérdekesebb, hogy mindkettőjük teljesen eltérő élményekről számolt be. Édesanyámnak nagyon idilli gyermekkora volt Salgótarjánban, boldog majálisokkal és más felhőtlen emlékekkel. Ezzel szemben édesapám a budapesti underground kultúrában mozgott, volt, hogy konfliktusba került a rendőrséggel, sok barátja disszidált – ezek egészen eltérő tapasztalatok és egy teljesen más hangulatait, aspektusait érzékeltetik a kornak. Ezzel a kettősséggel szerettem volna a sorozatban foglalkozni, a múlt feldolgozásával, a hetvenes-nyolcvanas évekkel kifejezetten a szüleim szemszögén keresztül, illetve azzal, hogy mindez milyen hatással van a jelenünkre. A MOME alapképzése alatt nagyon sok stílussal kísérleteztem, ez ugye adott is volt a félévek különböző feladatai miatt. A BA utolsó évében jöttem rá arra, hogy a képeimben szeretem az irónia vagy a groteszk humor eszközeit alkalmazni. Leginkább úgy tudnám meghatározni, hogy ez valamiféle dokufikció, átmenet a megrendezett képek és a dokumentarizmus között. A munkamódszerem egyszerű: a szüleim mesélnek történeteket nekem, ez a kiindulópont, az ezekben megjelenő érzéseket áteresztem a magam „szűrőjén”, majd ezekből készítek képeket.

A címválasztás, ez a nagyon erősen ellentétes, ambivalens fogalompár a te felfogásodat tükrözi a korral kapcsolatban?

Nagyon nem szeretek címet találni a munkáimnak, ez megy a legnehezebben… Kiértékelés előtt már csak az volt hátra, hogy adjak egy címet a sorozatnak. Nehezen döntöttem. Édesapámnak annak idején volt egy underground zenekara, a Kézi-Chopin, nekik volt egy Pokoli éden című számuk. Illetve az is inspirált, hogy a szakdolgozatomat szintén erről a korszakról írtam, többek között a Pokoli aranykor című kiállítás és könyv befolyásolt.  

A hetvenes-nyolcvanas évek ellenkultúrájának esztétikái mintha viszont kevésbé jelennének meg a képeiden, gondolok itt például a korabeli punkra vagy a neoavantgárdra.

Közvetett módon mégis hatnak rá. A sorozat egyik részében (ami még folyamatban van), az édesapám történeteivel, az ő személyével foglalkozom. Azokban a képekben többet érezni ezekből, a saját megéléseim háttérbe szorulnak néha, jobban megjelenik a kor „nihilje”. A kor rendezőinek, Xantus Jánosnak vagy Müller Péternek a filmjei azok, amelyek képileg konkrétabban vissza is köszönnek. Az Ex-kódex kvarclámpás jelenete például inspirált.

Ez az időszak éppen nagyon felkapott, kibeszélésre kerül a szocializmus vége, viszont A besúgó című sorozat vagy az Eltörölni Frankot című film is olyan kritikákat kapott, amelyek szerint az alkotók a saját világnézetük vagy aktuálpolitikai megosztottságok szerint torzítják a múltat, annak felfogását és következményeit. Mindezt ráadásul úgy, hogy nem is élték meg ezeket az éveket, csak közvetett módon tudnak hozzá kapcsolódni. Mit gondolsz erről a problémáról?

Ez az időszak nem lett rendesen feldolgozva. Én a szüleim miatt foglalkozom vele, mert az ő történetük rám erősen hatással van. Az említett alkotásokat én is nemrég láttam, nagyon érdekesnek találtam a két teljesen eltérő feldolgozását a kornak. Az előző generációk szorongását muszáj valahogy megfognia a következő generációknak is. Nekünk viszont nem feladatunk mindent szóról szóra visszaadni, sokkal inkább feladatunk a tabukat valamiféleképpen feloldani. Amikor Hollandiában éltem, a kortársaimon nem éreztem ezeket a „terheket”, sokkal gondtalanabb a felfogásuk a világról. Az ő múltjukat nem határozza meg a magyar „kollektív szenvedés”, amely mélyebben gyökeredzik, mint a jelen politikai helyzet. A Pokoli édenben megjelenő motívumok az én személyes felfogásomat tükrözik, de szerintem ezeket sokan tudják dekódolni rajtam kívül is.

Az elmúlt tíz évben nagyon divatosak lettek a posztszovjet témák a kortárs fotóban. Nyugat-európai szemmel ez a sorozat szerinted mennyire érthető?

Nem foglalkoztam azzal, hogy ez a témakör éppen felkapott-e. Több magyar és külföldi alkotót is követtem, akik ezzel a témával foglalkoznak, kelet-közép-európaiként tudtam ezekkel a munkákkal azonosulni, de ezen túl nem figyeltem kifejezetten, hogy a kelet-európaiság milyen módon vált trendivé nyugati kiállításokon és vásárokon. Az én legerősebb tapasztalatom ezzel kapcsolatban az volt, amikor a most ősszel megrendezésre kerülő Breda Photo kapcsán a MOMÉ-n konzultáltam egy belga zsűritaggal. Meglepett, mennyire tetszettek neki a képek, de főleg az, hogy teljesen más aspektusokat emelt ki, mint a magyar tanáraim. Az itthon „direktnek” ható motívumokat, a konkrétabb szimbólumokat sokkal jobban fogadta és értette. A végső prezentációm során például a lakótelepen lógó farmernadrággal nem tudtak mit kezdeni egyáltalán. Egy nyugat-európai zsűritag nem érti a Levi’s farmer szimbólumát, hogy az mit jelentett a rendszerváltás előtt, hogyan (nem) lehetett beszerezni, miközben ezek az utalások nekünk teljesen érthetők. 

Mit vársz a Paris Photótól? Hogyan viszonyulsz ehhez a lehetőséghez?