Köztes pozíció a valóság és a művészet között – Boros Ella, egy kolozsvári patikusfeleség képei

S mi mást lehetne még mondani? Meghatározni a fotós személyét, a készítés helyét, idejét – ha lehet? De hozzátesznek ezek az adatok bármit is a képhez? És a kép hozzátesz-e bármit ahhoz, amit az adott személyről, helyről, időről gondolunk?

Ezekkel a kérdésekkel bajlódik mindenki, aki arra adja a fejét, hogy családi fotógyűjteményeket tegyen közzé. Módosíthatja-e a fotó (s általában a vizuális forrás) a történelmi-szociológiai tudást? S megfordítva, e tudásokkal felvértezve másképp nézzük-e a fotót? A családi képek igazán jól érzik magukat a maguk szűkebb környezetében, az érzelmek és emlékek között. Más kontextusba átemelve nem válnak csupán dekorációvá vagy illusztrációvá?

Egyszóval egy tágas nappaliban vagyunk. Ami tudható: a kép készítője és főszereplője Boros Ella, jómódú kolozsvári patikusfeleség. A fénykép nem sokkal 1934 után készült, és a szándék: a tekintélyes polgárcsalád új lakhelyének bemutatása, berendezkedés egy mértéktartóan modernista villában.

Dr. Hintz Györgyné Boros Ella (1885–1975) férje a patinás, 1573-ban már létezett Fő téri patika tulajdonosa. A nagy múltú Hintz család 1863 óta vezeti a gyógyszertárat. A feleség, Ella (azaz Boros Gabriella) családja is tisztes köznemesi-egyházi felmenőket sorolhat, apja tudós teológus, unitárius püspök. Ella „úrilány” neveltetést kap, de tanítónői diplomát is szerez, ügyes a bőrművességben, teniszezik, fotózik, autót vezet. Ella választásait a női szerep változásai határozzák meg. Eleget tesz a családanya szerepkörnek, neveltetéséből adódóan tartózkodó, ugyanakkor a modern élettől sem zárkózik el, feladatokat talál a házon kívül, nevezetesen az unitárius nőszövetség munkájában.

A család három gyermekükkel eleinte a patika emeletén lakik, majd a már említett Erzsébet úti villába költöznek. Az 1980-as évekre a család elvándorol, főleg Németországba. 1989 után visszaigénylik s rendbe hozzák a kolozsvári főtéri épületet (amely ma gyógyszertörténeti múzeumként működik). Az egyik unokánál maradt fenn az amatőr fotós Boros Ella 1500 felvétele albumokba rendezve: nagyobbrészt gyermekeiről, otthonáról. Képeit maga nagyította sötétkamrájában, néhány képe kiállításon is, nyomtatásban is szerepel, tagja volt a jókedvű Tessar Teke Társaságnak.

Ella fotóit a kolozsvári Sapientia Egyetem Média Tanszékén alapított Erdélyi Audiovizuális Archívumban digitalizálták, most másfélszázat közreadtak a Blos-Jáni Melinda által szerkesztett Belső képek című kötetben (és kiállításon).

A könyv sorozatot ígér: az előzmény a hasonló tipográfiával megjelent Látható Kolozsvár című album (2018) a szintén műkedvelő Orbán Lajos (1897–1972) fotóival. A két háború közti felvételeket a hol bőrgyári alkalmazottként, hol a „Kováts P. Fiai” fotós szaküzletben eladóként dolgozó fiatalember készítette, aki sokféle kedvtelésnek hódolt, így a Tessar Teke Társaságnak is alapítója és szervezője volt. Fényképezőgépeit 1944-ben elkobozták, de képei szerencsére fennmaradtak. A Látható Kolozsvár című kötet bemutatja a vidéket járó amatőrt éppúgy, mint a témákkal-beállításokkal kísérletező fotográfust. De Orbán Lajos legjelentősebb munkáival a város életéről számol be. A Látható Kolozsvár könyvben két nagyobb terjedelmű tanulmány kapott helyet, a szerkesztő Blos-Jáni Melindáé és Újvári Dorottyáé, akik a fotótörténet és a vizuális antropológia módszereivel értelmezik a közreadott képanyagot.

Boros Ella képeivel foglalkozva ugyanígy a képi korpusz többirányú tudós megközelítését kezdeményezte a szerkesztő a Belső képek című könyvben: Gaal György a családtörténettel, Bokor Zsuzsa a társadalomtörténeti összefüggésekkel, Újvári Dorottya a családi fényképalbumokkal, Mira Marincaş a képanyag digitalizálásával, míg a szerkesztő a vizuális antropológiai értelmezéssel foglalkozik. Ami a többnézetűségből kirajzolódik: Kolozsvár egyik meghatározó családjának sorsa, egy kreatív polgárasszony fotográfiai lehetőségei, a két háború közti erdélyi magyar értelmiség mozgástere, lehetőségei, kezdeményezései, céljai, értékei.

A családi fotókat feldolgozó könyvek kezdettől ezekkel a problémákkal néznek szembe. Egy fiatal kanadai egyetemi oktató 1977-ben publikálta a Time in a frame című könyvet, amely a fotográfia szerepét vizsgálta a XIX. század látásmódjában. Alan Thomast, a szerzőt, aki angol nyelvet és kultúrát tanított, az motiválta, hogy hogyan tudná élménnyé tenni hallgatói számára a távoli, tankönyvporosságú viktoriánus kort. A kötet egyik fejezetében angol és amerikai családi albumokat vett kézbe. Jól választott: csupa olyan albumot, amit a család – jellegzetesen egy nőtagja – állított össze, így nem csak képeket tanulmányozhatott, hanem markánsan megfogalmazott narratívákat. A lapozgatás vizuális narratíváját azután egybeolvasta egyéb forrásokkal, történelmi kézikönyvekkel, újságcikkekkel, naplókkal, levelezésekkel, hogy kibontakozzanak egy távoli kor hétköznapjai, szokásai, értékei, képzetei. „Ezeket az albumokat nézegetve olyan érzésünk támad, mintha egy író jegyzetfüzetét olvasgatnánk. A Viktória-kori fényképalbumok félúton vannak az élet és a kor irodalma között, mint ahogy a fénykép is gyakran köztes pozíciót foglal el a valóság és a művészet között.” Bár akkor még nem „találták föl”, Alan Thomas lényegében a mikrotörténetírás módszereivel vizsgálódott, illetve szinte idő előtt „herstory”-t, női szempontú történetet írt. Ugyanakkor megpróbálta szavakba önteni a képek érzékiségét, költőiségét is. De túl korán jött ez a könyv, idézettségi indexe nulla.

Azóta lényegében minden történész szerszámosládájában ott vannak azok az eszközök és elméletek, amellyel egy ilyen különleges forrást, egy család fotóalbumát beemelhetnék a történetírásba. Mégis, kevés olyan könyv születik, amelyik nem csak illusztrációnak használja a korábbi korok privát képeit a történészi narratívákhoz, hanem amelyik törekedne a fotók által értelmezni a történeteket és a történetek révén a fotókat. Történészként a fotókkal bíbelődni fáradtságos munka. Az esendő és véletlenül előkerülő fényképek csak közelnézetben mutatják a kamera előtti világot, csak konkrét személyeket örökítenek meg kiválasztott pillanatokban. Igazán azon elemzések ragadják meg a figyelmünket, amelyek a leképzés realizmusán túl a narratívára, a poézisre, a szimbólumokra is érzékenyek.

A Boros Ella elmondta történet csak töredékesen rekonstruálható: albumainak nagyobb részét a gondos családi kezek folytatták, újrarendezték. De még a töredékből is felsejlik az a figyelem, ahogyan mindennapi életük szerveződik. Ami leginkább megérint a nézőt: az elragadtatás, ahogyan végigköveti véglegesnek szánt családi otthonuk felépülését és formálódását. Ella minden részletre figyel az új házban: a kényelemre éppúgy, mint az értékek megjelenítésére. A családtörténetet a festmények és fényképek mondják el a falakon, az identitásról a szőttesek és úrihímzések szólnak. „Őt idézem, a magyar értékeket megőrző, megtartó, megszentelő Petőfit. A szónak ebben a legnemesebb értelmében konzervatívnak kellene lennie ma Erdélyben minden magyar embernek.” Boros Ella másképp gondolja: eltökélten magyar, de modern is, amennyire lehetséges.

Újabb kép: egy fiatalember (azonosíthatóan legifjabb Hintz György) fekszik a kertben a padon. A kamera a talpai felől fotózza merész perspektívával. Az optikai torzítás szokatlanságát a heverésző fiatalember nevetése oldja: játék ez, amire a fotó nagyon alkalmas – akár a harmincas évek avantgárd törekvéseinek ismerete nélkül is. Ez a képi izgalom általában nem jellemző Ella felvételeire, de bizonyítja a fotó különös karakterét: tájékozottság, művészeti gyakorlat nélkül is bármikor, bármi eredeti megtörténhet a kamera révén.

Ella fotográfiái általában vagy az eseményekre figyelnek, megörökítenek egy arcot, csoportot, vagy az alkalomra, vagy ellágyulnak egy játszadozó gyermek mozdulatait követve. A képek nem a stílusegység jegyében sorolódnak: a fotós néha figyelmet fordít a formák, tónusok finom elrendezésének, máskor meg csak a kép funkciója számít, ekkor és itt ez történt. A populáris fotográfia előző korszakában a képkészítés pontszerű, alkalmakhoz kötött volt, így a személyiség megrajzolásán túl elsősorban a csoport, a közösség rendjét jelenítette meg számunkra. Amikor a polgárember a saját kezébe vette a kamerát, életének vizuális „lefedettsége” változott: az alkalmin túl az érzékenyebb krónikások a hétköznapokat is észreveszik. „A történelmi narratívák nemcsak elmúlt események és folyamatok modelljei, hanem metaforikus kijelentések is, melyek hasonlósági kapcsolatot sejtetnek az ilyen események, folyamatok és a történettípusok között, melyeket hagyományosan arra használunk, hogy életünk eseményeit kulturálisan szentesített jelentésekkel ruházzuk fel. Tisztán formai oldalról nézve a történelmi narratíva nemcsak a benne közölt események reprodukciója, hanem szimbólumok komplex rendszere, amely irányt mutat nekünk, hogy megtaláljuk az események szerkezetének az irodalmi hagyományban rejlő ikonját.”

Jó érzés felfedezni, hogy a Blos-Jáni Melinda által kezdeményezte Erdélyi Audiovizuális Archívum a gyűjtés mellett épp ezt a történészi pontosságú és költészetre érzékeny összetett megközelítést tűzte célul.