5kérdés – Drozdik Orshi

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Drozdik Orshi Munkácsy-díjjal kitüntetett képzőművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Engem elsősorban a ’70-es évek performanszfotói érdekeltek, mivel én is performanszfotókat és appropriált fényképeket készítettem az 1974/75-ös tanév folyamán a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán. De Moholy-Nagy kísérletező fotói vagy a 20. század eleji avantgárd fotómontázsok, a jelentés elemzés és a szimbolikus jelentések mindenre kiterjedő birodalma, és annak a fotóban való bemutatása érintett meg. Az egyén és a társadalom, az intézmény viszonyát és a hatalmi struktúrákat feltáró fotóhasználat fontos volt számomra. A futurizmus, konstruktivizmus és a szürrealizmus művészetét megújító mozgalma, fotóhasználata és azok pszichológiai referenciái nagyon érdekeltek: a huszadik század eleji szekvenciális mozdulatrajzok és Muybridge-nak az arra emlékeztető szekvenciális mozdulatfotói. Vagy a film hatása az álló fotóra. A misztikus, a spiritualizmussal összekötött, az úgymond a szellemidézés és „a szellemek létezéséről való meggyőzés dokumentumai”, azok a fényképek, amelyek a korábban élő „a rokonok szellemét” idézték elő, amint fotó-technikailag a különböző időben és helyzetekben készült fényképeket, illetve azok negatívjait tették egymásra és együtt hívták elő, miáltal megzavarták a valóság dokumentálását és annak nézőjét is. A nézőét, aki elhitte, hogy a kép, a fotó a valóságot ábrázolja. A korai fotóműtermek kommerciális módszerei, a kihajtható ötös tükörben készült fotók, például Umberto Boccioni: Io, noi (Én, mi), 1908-as milánói fotója, amelyeket Duchamp és Picabia 1917-ben megismételt egy New York-i fotóműteremben, mint „ábrázolt résztvevők”, és „autentikus művészetként” kerültek bele a művészettörténetbe, miközben ezek a fotók valójában egy műtermi fotós „eladási trükkjeként” jöttek létre. Elkábítani a naiv nézőt, illetve csodálatra és vásárlásra ösztönözni. A tükrök segítségével a fénykép-portré különböző nézőpontokból mutatta be a fotóportré alanyát. Vagy, ahogy a műteremben a portré alany beöltözik a legszebb ruhájába és „legelőnyösebb arcát” mutatja. De ide sorolhatnám a politikailag cenzúrázott valóság és igazság képeit, amelyek közül „a Jaltai konferencia Sztálin nélkül” vagy más manipulált fotóhasználat volt fontos számomra. Azaz a fotó-ábrázolás, a valóság ábrázolásának relatív viszonya a valósághoz és a nézőhöz. A fénykép mint dokumentum és dokumentáció hamisítása, a történelem cenzúrázása, a történelemhamisítás, az ábrázoló fiktív és valóságos viszonya a „valóságos és a fiktív” ábrázolt képhez. A filmipar és a reklámipar glamour fotóival kevésbé foglalkoztam a hetvenes évek Budapestjén, de a vásárló, illetve „a néző" fotón keresztüli pszichológiai manipulálásának tettenérése viszont akkor is nagyon is érdekelt.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

A ’70-es években az Art in America folyóiratban megjelentek cikkek a konceptuális művészetről, amelyeket Birkás Ákos fordított le 1976-ban. Fotókiállítást akkor nemigen láttam, inkább fotóalbumokat. A képzőművészek kísérletező és avantgarde fotói érdekeltek, amelyeket különböző modern és avantgárd művészeti könyvekben láttam.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Mindkettőt használom, a digitálisat és az analóg fényképezőgépet is, de az utóbbi években, ahogy egész életemben is tettem, inkább festettem. Számomra a fénykép csak egy művészettechnikai eszköz a sok más közül. A rajzolás, a festészet hagyományos technikáit gyerekkorom óta szisztematikusan használtam. Fotózni csak főiskolai hallgatóként tanultam meg, illetve akkor kezdtem el a fotózás műfaját használni, és később is együtt használtam a performanszokkal, rajzaimmal, írásaimmal, szobraimmal, videóimmal, festményeimmel, installációimmal. Csaknem mindig más médiumokkal együtt állítottam ki konceptuálisan és szigorú szisztematikussággal felépített műsorozataimban. A fotó nem volt egy kizárólagos médiuma a művészetemnek.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

A posztindusztriális Amerikában az ipari épületek romjai érdekelnek, amelyek New Yorkban, Bronxban megmaradtak, és beépültek a mindennapi életbe. Ezekkel találkoztam a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének Amerikájában is, és ezeket látom újra és újra szemet szúróan a 2020-as évek New Yorkjában is, ahogy a tőzsdézett tőke maga mögött hagyta az ipari termelés helyszíneit, és már csak vasszerkezetes emlékként emelkednek a végtelenített városi tájképekben a város ipari romjai. Az Eiffel-torony korában épült fémvázas, „föld-fölötti" földalatti vasutak ma is használt útvonalai a New York-i közlekedésnek. A kikötőkben ott felejtett emelődaruk, fémvázas épületek, a posztindusztriális 19. és 20. századi eltakaratlan városrészek, a digitális jelen-valóság világának háttérképei számomra árulkodó képek. Gyakran ijesztőek. Valahogy emlékeket akarok megörökíteni úgy, ahogy A párduc című regényében az arisztokrácia romjainak állított személyes emléket az olasz Giuseppe Tomasi di Lampedusa. Ezek az emberiség történetének emlékképei saját személyes életem tükrében vagy a retinámon, a bőrömön. Vagy talán a tükörreflexes fényképezőgépem lencséjén.