5kérdés – Hajdú József

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Hajdú József fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Egy szerencsés véletlen folytán, előfelvételis sorkatonaként, a laktanya polgári alkalmazott fényképésze mellett segédkezhettem. Egy év elteltével egy stabil alapot jelentő technikai tudás birtokában távozhattam, pontosabban, szereltem le. Ekkor gondoltam arra először, hogy a fényképezés, a képkészítés hosszabb távon is érdekelne. A fotótörténettel való ismerkedést autodidakta módon végeztem.

A fővárosba költözve először a Budapesti Fotóklub (MADOME), majd a Magyar Fotóművészek Szövetsége könyvtárát látogattam szívesen. Ansel Adams volt az első nagy kedvenc a neves elődök közül. Fölényes technikai tudása, amely a kifejezést szolgálta, teljesen lenyűgözött, és kijelölte az utat a nagyfilmes fényképezés irányába. A Becher házaspár fotóival a svájci Camera folyóiratban találkoztam először. Következetes munkamódszerük és gyűjtőszenvedélyük tökéletes technikával párosult. Azonban a nagy felfedezést Josef Sudek jelentette, akinek képei azt mutatták meg, hogy nem kell a fél világot körbeutazni ahhoz, hogy egy nagyon erős, hiteles életmű létrejöjjön. A fotósok mellett a filmesek ugyanolyan erősen hatottak rám. A nyolcvanas évek filmklub-rendszerében a klasszikussá vált, de még alkotó filmrendezők életművét éppúgy végig lehetett nézni, mint az irányzatokat bemutató válogatásokat, pl. francia, cseh új hullám. Antonioni, Bergman és Jancsó Miklós fekete-fehér filmjeinek képi világa állt hozzám a legközelebb, de a Sztalker különös hangulatú képsoraira is emlékszem mind a mai napig, újranézés nélkül is.

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának 1987 és 1991 között voltam tagja, amikor Kerekes Gábor volt a művészeti vezető. Korai képeit, különösen a gyárakat, nagyon szerettem. Kísérletező, mindig újat kereső személyisége jót tett a stúdiónak, szerencsésnek érzem magam, hogy éppen ebben a ciklusban voltam ott. Az akkori tagok közül nagyon sokkal ma is tartom a kapcsolatot. Detvay Jenő 1994-ben indította a Bolt Fotógalériát feleségével, Hangyál Judittal. A havi rendszerességgel nyíló kiállítások találkozási pontként is szolgáltak, a korábbi stúdiósok pedig egymás után jelentkeztek egyéni kiállításokkal, mintha a stúdió folytatódott volna pár év hihagyással. Ezek a kiállítások és beszélgetések mind fontosak voltak számomra.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Egy prágai hétvégi sörtúra alkalmával vettem meg az első Josef Sudek albumot 1987 körül. Szerzője Zdenek Kirschner, s a Panorama sorozatban jelent meg öt évvel korábban, keresztmetszetét adva az életműnek. 1989-ben a Műcsarnokban volt egy Sudek-kiállítás, ott láttam először eredeti kópiákat, a kiállítás katalógusát azóta is őrzöm. Olvasmányaimból tudtam, hogy csak kontaktkópiákat készített: ha 18x24 cm-es képet szeretett volna készíteni, azt a 18x24-es kamerájával készítette, ha pedig 30x40 cm méretűt, ahhoz a 30x40-es kameráját használta. Minden méretre volt fényképezőgépe. A panorámaképekből készült albumot, amit egy régi, 10x30 cm-es filmet használó, forgó objektíves Kodak géppel készített, 1992-ben adták ki Praha panoramaticka címmel, szintén nagy becsben tartom.

Lucien Hervé Építészet és fénykép című könyve 1968-ban jelent meg az Architektúra sorozatban. Az adatok pontosítása végett újra kézbevettem a könyvet, s látom benne a könyvtár pecsétjét a leltári számmal: ZMKMF könyvtára: 14162. Azt hiszem, ezt elfelejtettem visszavinni. Hervé képei és a képekhez írt szövegei világosan láttatják az építészethez, épített környezethez való viszonyát, gondolkodását és képkészítési gyakorlatát.

Úgy tíz évvel ezelőtt hívta fel valaki a figyelmemet Hiroshi Sugimoto fotográfiáira. Nincs tőle albumon, nem láttam még kiállításon a képeit, de van egy jól áttekinthető honlapja képekkel és rövid, lényegretörő leírásokkal. Talán legismertebb sorozata mozibelsőkről készült. Saját elmondása szerint, felállította fényképezőgépét a terem végében a vászonnal szemben. Amikor sötét lett és indult a film, kinyitotta a fényképezőgép zárját és exponált a film végéig, így egy kockán rögzítette a mintegy kétórás filmet. A képek változatosságát a vászon formája és a tér építészeti kialakítása biztosítja, s a végeredmény zseniális.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

A művészeti projektek mellett leginkább épületfényképezéssel foglalkoztam, amikor elkezdődött az analógról digitálisra váltás. A riportereknél, a sajtóban dolgozó kollégáknál ez hamarabb bekövetkezett, hiszen egy 2-4 Mp-es, közepes méretű szenzorral már tudtak dolgozni. Az épületek fényképezésénél használt nagylátószögű és eltolható (tilt/shift) objektívek miatt nekem meg kellett várni a fullframe gépvázak megjelenését, amiből az első elérhető árú példány a Canon 5d volt. A 2007-ben megjelent, a Zeneakadémia épületét bemutató album volt az első olyan könyv, ami teljes egészében  digitális felvételeket tartalmazott. Az alkalmazotti munkák után a művészeti projektekben is a digitális technika vált meghatározóvá az utóbbi évtizedben. 2012-ben Erdélyi Mór egy napja címmel készítettem egy olyan anyagot, amelyben Erdélyi 100 évvel korábbi eredeti kópiái és a tableten megjelenő elektronikus részletkép ugyanazon digitális állományban került rögzítésre, utólagos manipuláció nélkül. Az a fényképezési módszer vagy megközelítés, amellyel dolgozom, a digitális korban is nagyon hasonló, mint az analógban volt, s ez a nagyfilmes fényképezés képkészítési gyakorlatából eredeztethető, független a képet rögzítő technikától.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Amikor Budapestre költöztem, jellemzően a külső kerületekben laktam, és az új környezetből az ipari épületek látványa tette rám a legnagyobb hatást. Nagy részük időben messze túl volt már fénykorán, és az ötvenes-hatvanas években épült csarnokok is idomultak századfordulós szomszédaikhoz. Egy gyárépület karbantartása, felújítása akkor nem volt szokás, szerencsére, mert nekem így tetszettek leginkább. A különböző korokban egymásra épülő műhelyek, épülettoldalékok formáját, anyaghasználatát szigorúan a funkció határozta meg. Vidéki születésűként gyakran vonatoztam két lakhelyem között, és a Budapestre érkezést a gyárépületek és kémények sora jelezte. Számtalanszor megcsodáltam a Maglódi út mentén sorakozó Kőbányai Sörgyár, Glóbusz Konzervgyár különleges, meseszerű épületeit, amik persze a sörgyártási technológia kiszolgálása miatt voltak olyanok, amilyenek. Mindez a látványt nem befolyásolta, ami állandóan változott évszaktól, napszaktól és időjárástól függően. Sok képek őrzök erről az emlékeimben, azonban mire eljutottam a fényképezésig, már nagyon más képekben gondolkodtam. A rendszerváltás után úgy éreztem, hogy az épületek nagy része rövid időn belül el fog tűnni, a sok tervezgetés után ideje volna már fényképezni. Az 1992 és 1997 között készült fotókból a Városháza Kiadónál 1998-ban jelent meg az Ipari táj című könyvem Gera Mihály bevezetőjével. Azóta eltelt egy negyedszázad, ami egy város életében is jelentős változásokat hoz, ezért úgy döntöttem, hogy újra végigjárom az általam jól ismert helyszíneket, és megpróbálom aktualizálni hozzájuk fűződő viszonyomat. A mellékelt fotó szeptember elején készült a Gubacsi úton.