Három év elhasznált palackjai – Szigethy Anna Halott természet című kiállítása

A magyar csendélet szavunk a német Stillebenből ered. A német és az angol változatok (still life) a holland stilleven tükörfordításai. Érdekes, de érthető módon nem a francia nature morte, azaz halott természet – melyet az orosz is átvett (natyurmort) – használatos a magyar nyelvben. Talán megállhatunk egy pillanatra annál, hogy a francia és holland meghatározás éppen a két ellentétes minőséget, az életet (csendélet) és halált (halott természet) hangsúlyozza. A nyelv értelmező és emlékező erejét figyelembe véve: a csendélet az élet kimerevített pillanatára, a nem mozgékonyra, a megragadhatóra, míg a halott természet a földi élet mulandóságára irányítja a figyelmet. A csendélet, mint műfaj egy olyan korszakban és földrajzi helyen válhatott hangsúlyossá, amely a polgárság gazdasági és társadalmi megerősödésével, a protestantizmus képtilalmával is összefüggött. A németalföldi csendéletek organikus és nemes anyagokból készült, míves, mesterséges tárgyai az elmúlásban egyesülnek: mesterséges és természetes egyaránt múlandó. Művészettörténeti közhely, hogy a pompázó, esztétikus anyag vagy gyümölcs, virág, melyekre éppen csak egy légy szállt, vagy a levél széle kezdett sárgulni, az ember mulandóságának kifejezője, a földi lét hívságára emlékeztet és hívja fel folytonosan a figyelmünket saját elkövetkezendő halálunkra. A csendéletfotó a piktorializmus időszakában az egyediségre való törekvéssel, a nemeseljárásokkal és a festészeti műfajok utánzásával az esztétizált, festői látásmódra törekedett. Az avantgárd fotó esetében a látvány geometrikus jellege és a konstruktív képszerkezet okán találtak rá – például Rodcsenko – a csendélet műfajában rejlő kompozíciós lehetőségekre.

A 20. század derekán a fogyasztás, a felhalmozás irányította a figyelmet a tömegtermelésre, banális tárgyakra a képzőművészetben. A pop art a fogyasztáson alapuló társadalmi struktúrák megvilágításának céljával, például Warhol Campbell-konzervjeivel a gyors fogyasztáson alapuló terméket állítja középpontba – de nem a csendéletfestészet vagy -fotó ikonográfiájára, hanem a reklámvilág esztétikájára alapozva. A képzőművészet azonban nem csupán reprezentálja a fogyasztást, hanem maga is termékké válik, ahogyan erre Terry Smith utalt 2003-ban: a termelés átalakította a művészet fogalmát, a kép árucikké vált.

A mesterséges és természetes dichotómiája érvénytelenségének következtében, a temporalitásában megragadott elmúlás immár a tartós anyagú (nehezen lebomló), de értéktelen tárgyak (szemét) használatával, a New British Scuplture-höz sorolt Tony Cragg nyolcvanas évekbeli művészetében csúcsosodott ki. Cragg hangsúlyosan táplálkozik az arte povera hulladékanyagokat használó alkotásaiból is. Ami a Klauzál13-ban kiállított anyaghoz a legközelebb áll, az az 1998-as, Cumulus című, homokfúvott üvegtárgyakból (vázákból, üvegekből, poharakból) álló assamblage. A különböző méretű és formájú tárgyat a homokfúvott felület teszi egységessé, a több szinten egymásra helyezett üvegek a felhalmozódást érzékeltetik (az akkumulációt jól ismerjük Arman művészetéből is). Cragg Az öt flakon polcon című munkájában (több készült belőle az 1980-as évek elején) az öt darab festetlen, különböző színű és formájú műanyagflakont archeológiai leletté változtatja és mutatja be az értéktelen, szemétnek számító tárgyakat, melyek, formai különbözésük és eltérő színeik okán ráadásul designelemeknek tűnnek. Prezentálásuk módjának köszönhetően (kevés van belőlük, nem takarják ki egymást, van helyük, stb) a tömegtárgyak egyedivé válnak, sőt mi több, antropomorf jelleggel ruházódnak fel, kiállításukkal a tárgyi átlényegülésre, hétköznapi szemétből kiállítási tárggyá, műtárggyá való átváltozásra mutatnak rá.

Míg Cragg tárgyai főként az objektművészet műfaji referenciáit tartalmazzák (ti. a ready made, a pop art és a szobor mibenlétére való utalásokat), addig Szigethy Anna a csendélet és a csendéletfotó műfaji utalásaival is dolgozik. A beállítás, megvilágítás, nézőpont, monokróm jelleg a csendéletek nagymesterének, Giorgio Morandinak az 1940-es években készült képeit juttatják eszembe. Szigethy Anna fotói azonban – Cragghez viszonyítva – a tárgyak reprezentációi. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Tate-ben Craggnek is van egy műanyagflakonokat ábrázoló aquatinta-sorozata.) A Halott természet sorozat a maradandót–mulandót több szempontból gondoltatja végig: az ábrázolt tárgy általában romlandó, elhervadó, anyagiságában elmúló – itt ellentétben áll a használati tárgy maradandóságával, azzal, hogy nehezen bomlik le, szemét-mivoltában marad fent a legtovább.

A Halott természetnek tulajdonképpen két nagyobb csoportját különíthetjük el: az elsőben Szigethy Anna csendéletszerűen semleges környezetben fotózza szürke festékkel egységesített palackjait, melyekhez vagy természetes dolgokat (gyümölcsöt, zöldséget), vagy papírkitöltő anyagot, még a műanyagkorszak beköszönte előtt (nagymamáink-dédmamáink korában) használatos tárolóedényeket, műanyaghálókat illeszt. E típushoz tartoznak a sorozat kiindulópontját jelentő, részletezett tárgyi környezetben elhelyezett műanyagpalackok fotói. A második csoport a városi térben mutatja meg a palackokból készített építményeket, szobrokat – Erwin Wurm egyperces szobrait felidézve. Szigethy Anna először 2000-ben, egy dél-franciaországi rezidenciaprogram alatt fotózott zsugorfóliázott ásványvizes PET-palackokat úgy, hogy azok nemes anyagnak tűnjenek, hiszen ezt sugallta a vizuális benyomás, amikor megpillantotta egy rendezvényre előkészített vizespalackokat. Ezek a fotók kerültek bele a 2013-ban Kiscelli Múzeumban megrendezett kiállításán egy, a várostörténeti kiállítás részét képező, kerámia- és porcelántárgyakat tartalmazó vitrinbe. Az eredeti tárgyak helyére a művész az említett csendéletfotókat helyezte. A betonszürke színnel való egységesítés Anna tárgyfókuszú, a mindennapi élet banális tárgyait használó és tematizáló projektjeiben is megjelent – például a FUGÁ-ban betonfestékkel lefestett, falra szerelt dohányzóasztalok formájában.

Értékes és értéktelen tárgyak összekapcsolása, gyűjtés, gyűjtögetés, kiüresedés és szeméttermelés, a leghétköznapibb tárgy esztétikájának vizsgálata, kortárs Vanitas-képek: mind a kortárs művészet kurrens problémáira utalnak. Ennek megfelelően a Halott természet fotósorozat – ugyan nem azt üzeni, hogy memento mori –, de mindenképpen magába foglalja a környezeti esztétika átalakulását, a posztindusztriális világ fogalmi és tapasztalati változásait.

Három év elhasznált palackjai – Szigethy Anna Halott természet című kiállítása

Következő

Egyedi perspektíva és társadalmi érzékenység – Susan Meiselas kapta a 2025-ös Sony World Photography Awards kiemelkedő elismerését

„Mindenki tud egy jó fotót készíteni” – Elárverezték Dorothy Bohm (1924–2023) gyűjteményét

Két magyar alkotó is szerepel a Szlovák Fotóhónap kiállítói között

,,Apámat festem (…), aki magyar származású művész és fotográfus” – Frida Kahlo édesapjának fotográfusi pályafutása

„Nincs filozófiám, fényképezőgépem van” – Saul Leiter képeit Spanyolországban mutatták be