„Szerelmet mérni kitalált mértékegységekkel” – beszélgetés Krász Kíra Dorottyával

Mesélj a munkáidról, amik a diploma után következtek!

A Négyzetekbe illesztjük egymást, mivel a hely szűkös lesz, a napok pedig hosszúak, keresztnevén Tetrisz sorozat Angliában készült, amikor George Roasttal, a barátommal Covid-karanténba kellett vonulnunk ici-pici albérletembe. A következő hónapokban itt történt minden, a barátom még a diplomamunkáját is itt fotózta; hálószoba, nappali, stúdió és ebédlő is volt egyszerre. Szerencsére George elhozta a Game Boy-át, így naponta tetriszeztünk. Ennek eredménye az lett, hogy bárhová néztem, a formák a szemem előtt estek be a helyükre, s végül a szűkös lakás-szituációba is beleláttam, ahogy magunkat is csak tetriszezzük a szobában. Így amikor szabadabb lett az élet, elmentünk és egy parkban lefotóztuk egymást lehetséges tetrisz-pozíciókban, én kaptam egy nyomtatót, amit megjavítottam, és ezzel nyomtattuk ki a Tetrisz sorozat képeit. A kézzel rajzolt tetriszformákat beszkenneltem, digitálisan összeraktam és a karantén alatt összegyűjtött müzlis dobozokra és más újrahasznosított papírokra nyomtattam ki.

A legújabb sorozatod Az élő otthon, ezért kaptál Leica-díjat.

Most, hogy két éve egy mező mellett a természetben lakunk és a Zengőről a szél rögtön befúj az ablakon, elkezdtem a közvetlen környezetre is figyelni. Vannak a gyermekkoromból olyan fontos jelenléttel/jelentéssel bíró fák, melyeknek egész életemben figyelhettem a növekedését, és ezt sokszor dokumentáltam is. A Hangar Art Center (Brüsszel) nyílt felhívása egy jó alkalom volt, hogy ezeket összeszedjem az archívumomból. Belegondoltam abba, hogy mi az a perspektíva, ami nem tárul minden nap az ember szeme elé. Idővel azt vettem észre, hogy már nem kívülről szemlélem őket, hanem belülről, a kéreg, az odú, az állatok rejtekhelye, otthona tárul elém. Elképzeltem, hogy mi az, amit a körülötte lévőknek ad egy fa és ezért helyeztem beléjük szobákat, hogy emberi szemmel, kifordítva megmutassam, milyen lehet ez a belső összhang, párhuzamot vonva a saját otthonunk azonos funkciójával. A szobák kiválasztásához pedig olyan enteriőröket használtam, ahol a bútorok évszázadokra lettek tervezve, ezzel a faanyagot és az asztalos mesterek munkáját is megbecsültem.

Idén a Hangar a Leica-díjra ezt a sorozatot választotta, mert úgy gondolták, hogy „a kézművesség, amely a munkában megjelenik, hasonló részletekbe nyúlik, mint ahogyan egy Leica fényképezőgép össze van rakva”. Ennek persze nagyon örültem, de a díjátadón leginkább csak franciául nyilvánultak meg, így, hogy ténylegesen mit mondtak, azt nem tudhatom.

Az MMA ösztöndíjat mivel nyerted el?

Tavaly júniusban derült ki, hogy kiválasztottak az MMA hároméves ösztöndíjára. A Márványból Kő, A Nagyharsányi Szoborpark-ról készült sorozatom ötletét egy gyerekkori élmény inspirálta. Lovaskocsiról leugorva zúdultunk be alsós osztályommal a parkba, majd évekig nem tudtam beazonosítani, hol is volt az az álombeli tisztás, tele absztrakt szobrokkal. Emlékeimben olyan volt, mint egy játszótér felnőtteknek. Mivel én nagyon ragaszkodom bizonyos dolgokhoz és a benyomásaim sokszor igényelnek igazi törődést, az olyan helyek, mint ez, idővel nagyon fontossá válhatnak számomra. Tudom, hogy ha fotók formájában ezeket a tereket megörökíthetem, különböző technikákkal felújíthatom, átalakíthatom, lelkiismeretem sokkal kíméletesebb lesz hozzám. Amikor kiköltöztem Angliába, volt bennem egy apokaliptikus érzés két dologgal szemben. Mire hazaértem, az egyik eltűnt. Ezek a pécsi kertvárosi vasmászókák voltak, amiket imádtam és sajnos mire kiterveltem, hogy mit kezdek velük, eltűntek egytől egyig. A Szoborparkkal az utolsó friss élményem az ösztöndíjra való jelentkezés előtt az volt, hogy felhúztak az addig szabadon látogatható tér köré egy magas drótkerítést. Ez egészen érzékenyen érintett, megfosztva éreztem magam annak a lehetőségétől, hogy én oda bármikor ellátogathassak a projektem kivitelezése érdekében. Ekkor kezdtem kutatni a park történetét, és rájöttem, hogy rengeteg izgalmas lehetőség van benne. A célom, hogy segítsek a szobroknak megújulni, lendületet kapni, amire egyéb módon nem igazán van időkeret; sajnos az eső erodálja a márvány felületüket, de ez a szabadtéri alkotás része.