Portré és pillanatfelvételek készítése foglalkoztat. Az arcok, a különböző arckifejezések, a gesztusok és a test mozgásai ragadnak meg igazán, hiszen ezek egy-egy lelkiállapot vagy hangulat megidézése mellett egy-egy történetet is elmesélnek.
Mindehhez a táj pusztán háttérként szolgál, kiemeli mindazt, amit próbálok megörökíteni: egy tekintetet, egy anekdotát, egy pillanat komolyságát, annak súlyát; vagy azt, ahogy valakinek a legbensőbb lénye beszél hozzám.
Hiszem, hogy empátiával kell lennünk azok iránt, akik létének pillanatait meg kívánjuk örökíteni. Talán így érhető az is, kezdetben miért a lányaim kerültek a fényképezőgépem elé, miért pont ők inspiráltak. Ugyanakkor, persze, nem ez a legfontosabb, hiszen fotóimon megjelenhet egy hozzám közel álló személy, vagy akár egy, az utcán mellettem elsétáló idegen is.
A fekete-fehér fotó illik a leginkább az elképzeléseimhez. A feketéből fehérbe váltó végtelen tónusok finoman átható palettája nem vonja el figyelmemet a képkészítés során a megörökítendő személytől. A fekete-fehér kihozza, kiemeli az egy-egy arcból, tánclépésből vagy jelenetből áradó megfoghatatlan fényt. Számomra csak a fekete-fehér kép rendelkezik a megfoghatatlan megragadásának és ábrázolásának képességével. Pierre Soulages mondta egyszer az egyik teljes egészében fekete festményéről: „A fekete csak azért van, hogy visszatükrözze a fényt.”
