„Mindig is a képek belső tartalma érdekelt” – beszélgetés Barta Zsolt Péterrel

Fontos, hogy a 80-as évekbeli FFS-t említed, mint a felsőoktatást pótló képzőhelyet, s bizton állíthatjuk, hogy annak a generációnak a legfontosabb alkotói szinte mindegyike rendelkezett – ha csak érintőlegesen is – FFS érintettséggel. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az akkor sikeres generáció mára háttérbe szorult, pedig a mai magyar kortárs fotográfia területén nekik vezető szerepben kellene mára lenniük, vagy másképpen látod?

Igen, nagyon sokan megfordultak akkortájt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában rövidebb-hosszabb időt töltve ott, akik ma is fontos alkotói a hazai fotóművészetnek. Sajnos néhányan már meg is haltak az akkoriak közül. Mint az előzőekben is említettem, hogy valóban egyfajta centrális helyet jelentett és bizonyos fokú műhelymunkára adott lehetőséget, sőt a visszajelzések szempontjából sem volt rossz, mert a publikációs hiányok miatt nem nagyon voltak visszajelzések a munkáinkat illetően, illetve lehetőségként ott volt, hogy legalább egymás közt kitárgyalva – még ha csatázva is – megtehettük. A kérdés másik felét illetően azt gondolom, hogy talán az, hogy az akkori generáció mára háttérbe szorult, azt én nem tartom problémásnak, illetve ez egy természetes folyamat, hogy újabb generációk jönnek. Nyilván frissebb aktivitással, új formakeresésükkel természetszerűleg kerülnek előtérbe. Az, hogy az előző generációkból vezető szerepben nem nagyon láthattunk embereket, annak az lehet az egyik fő kiváltó oka, hogy ezt az egész generációt tulajdonképpen sújtotta az a fajta ellenállás, hogy ők semmilyen funkciót nem akartak vállalni, mert maga a funkcionárius feladatkör eleve rossz szájízt jelentett a szocializmusban. A kollégákkal többször is beszélve erről megemlítettük, hogy ezek valóban hiányt szültek egy-egy kihagyott időszakban, ami meg is bosszulta magát és ezek a generációk kihullottak tulajdonképpen a fotográfiai közéletnek erről az irányítói területéről.

Ez talán kihagyott lehetőség is volt, ugyanakkor nagyon fontos lenne a Te generációdnak az, hogy még inkább felszínre kerüljenek az akkori és a mostani munkák, s ezzel együtt a megbecsülésük is emelkedjen. Ezen persze segítenek a galériák, bár hiszel ebben egy ilyen forráshiányos társadalmi közegben? Lehet innen tartós nemzetközi rangot kivívni?

Valóban nemrég írtam, hogy a mi generációnk (a mostani hatvanasok) egy „elveszett generáció”. Valójában mi fiatalon nem tudtuk kifutni magunkat, mert nagyon kevés anyagi eszközökkel rendelkeztünk. Ez azt eredményezte, hogy a lelkesedésen túl kevesebb mű született meg, mint amennyinek kellett volna. A fotográfusok számára a 80-as években nem voltak ösztöndíjak, például a fiatalokat segítő Pécsi József Ösztöndíj is 1991-től volt, míg a fiatal képzőművészeknek már régóta működött a Derkovits Ösztöndíj. Manapság azonban jónéhány ösztöndíj segíti a fiatalok és a középnemzedék munkásságának kifejlődését (Pécsi József ösztöndíj 3 évre, a Magyar Művészeti Akadémia szintén 3 éves ösztöndíja, a Capa Központ ösztöndíja), sőt az oktatási idő alatt indulást is (Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíja). Ezek nagyban segítik elő, hogy nemzetközi szinten próbáljanak alkotni és ez ma már nem is gond. Mindezek hiánya a mi generációnknak jelentős hátrányból indulást jelentett, és ez meg is látszik például publikációs területen. A jelen fiatal alkotói törekszenek rá, hogy mihamarabb könyvekben, kiadványokban jelentessék meg munkáikat, míg az én generációm (és a közvetlenül előttem járó) jónéhány jelentékeny alkotójának mai napig sincs akár egy kismonográfiája se, így életművek lappanganak félhomályban. Ebben valóban sok feladat hárul a galériákra, mert gyorsabban tudnak visszanyúlni és rehabilitálni olyanokat, akiknek helye kell legyen a hazai fotóművészet történetében. A tartós nemzetközi ranghoz pedig szerintem nem elég a tehetség, sokszor ott kell lenni, vagy képviselettel (galéria, magángyűjtő) rendelkezni abban a nemzetközi térben, ahol helyet próbál szerezni egy-egy hazai alkotó. Elmondható, hogy a támogatások nélküli 80-as években számunkra gyakran a nem hivatalos egyéni „partizán akciók” jelentették a vasfüggönyön túlra vezető utat, és csak a 80-as évek végén, a 90-es évektől kezdve vált szabaddá az út. A nemzetközi megmérettetés és a műveim érvényesítése számomra is fontossá vált, és talán nem túlzok, hogy ebben úttörő szerepet vállaltam, és rajtam keresztül Kerekes Gábor is bekerült a nemzetközi vérkeringésbe. A fiatalabbaknak ma már pár fokkal könnyebb pozícionálni magukat például Dezső Tamás, Magyar Ádám, Puklus Péter, mert geopolitikailag – azaz határok nélkül – és infokommunikációs hálózatokon keresztül (is) tudják érvényesíteni műveiket. Ráadásul ők azok, akik egyéni művészeti teljesítményt nyújtanak, így joggal szereplői a külföldi szcénának.

Életműved eddigi részében – ahogy a kiállításodon lévő képekből is tükröződik – a test hangsúlyos szerepet kapott. Természetesen ez csak egy szelete a művészeti tevékenységednek, de mit gondolsz, a következőkben merre tart ennek témának a kibontása az alkotói folyamatodban?

Szabálytalanul dolgozom és nem zárom magam egyetlen koncepcióba, hagyatkozom az inspirációkra, ezért van az, hogy emberi testeket, növényeket, állatokat, tárgyakat, jelenségeket fölváltva fényképezek. Szívesen nyúlok bármilyen fototechnikai eszközhöz, mert mindig is a képek belső tartalma érdekelt, hogy mivel készült, azt nem tartom lényegesnek, de a mű végső megjelenési formájára nagy gondot fordítok. Később rendezem a kiválasztott munkákat az 1990-ben megkezdett CodeX nagy egysége alá, manapság csak ezt folytatom. A mostani visszatekintő kiállításnak azért lett a test a fő motívuma, mert ez az, ami összeköti a kezdeti időket (1980-tól) a jelennel, és máig végigvonul a művészeti tevékenységemen, azaz körülbelül 40 évemen át. Az előző évben a jelenségek témakörébe került 25 új munka, mellette újra fölfedeztem a kis polaroidok kamarajellegű világát, amiből frissen bemutattunk néhányat a mostani kiállításon. Zenei hasonlattal élve azt szoktam mondani, hogy ha a nagy síkfilmes képeket szimfóniának neveznénk, akkor a kötött formátumú kis polaroidok a kamaradarabok. Legutóbb viszont éppen analóg nagyfilmre növényi fotókat készítettem Karl Blossfeldt emlékére, mert kicsit már elfeledve a munkásságát, és a műveit újranézve rá kellett jönnöm, tudatosítanom kellett, hogy látensen inspirált és megragadt a belső imaginárius múzeumomban. Sőt, látom, hogy olyanokra is erős hatást gyakoroltak növényképei, akik nem képi művészetet műveltek, mint például az általam nagyon tisztelt Makovecz Imre építőművészre. Tavaly januártól pedig (mivel vásároltam egy művészeti nyomatokra képes printert), elkezdtem földolgozni az eddig csak digitálisan szunnyadó fotóimat és hosszas válogatás után, már most, 50 soha nem látott kész nyomatom keletkezett. Folyamatosan dolgozom az új munkákon és szedem elő a régieket, a kezdeti időkből származókat is, hogy rendszerezzem műveimet, mert egyre többször jut eszembe, hogy mi marad utánam.