„Megtanultam, hogy azt használjam, ami körülöttem van” – beszélgetés Ole Marius Joergensen norvég fotóművésszel

Az 1976-ban született Ole Marius Joergensen képzőművészeti beállítottsággal dolgozó fotográfus az Oslo melletti Asker kisvárosában él és dolgozik. A nyolcvanas évek Norvégiájának vidéki miliőjében felnőve lenyűgözték Steven Spielberg és Stephen King amerikai külvárosokban játszódó fantasztikus történetei, melyek – később ezen túlmenően – inspirálták is saját történetmesélő képeinek létrehozásában. A humor és a szürrealizmus elemeinek felhasználásával Joergensen olyan történetfoszlányokat mutat be, amelyek lehetővé teszik a befogadó számára, hogy saját narratívát és végkifejletet költsön a moziszerű látványok köré.

Cs. E.

Mindig is fotográfus szerettél volna lenni, vagy ez az érdeklődés csak később alakult ki benned?

O. M. J.

Visszatekintve, mindig is a kreatív oldalon álltam. Mindig is megvolt bennem az igény, hogy rajzoljak vagy alkossak valamit. Gyerekkoromban már játszottam a fényképezőgéppel, de ennél persze nem töltött be még akkor fontosabb szerepet az életemben a fotografálás. A zene tinédzserként vált fontos elemmé az életemben. Csak akkor nyílt ki a szemem a művészet, majd különösen a filmkészítés felé, amikor láttam a Twin Peaks-t. Szóval azt mondanám, hogy a filmművészet vitt el a fotográfiáig: ez 2002 körül történt.

Cs. E.

Mesélnél az olvasóknak a szakmai hátteredről?

O. M. J.

Két évig tanultam filmkészítést, de végül abbahagytam. Norvégiában a kilencvenes évek végén borzalmas volt a filmes szcéna, és nem nagyon inspirált, hogy abban a környezetben dolgozzak. Túlságosan féltem az Egyesült Államokba költözni és megpróbálni ott érvényesülni, még akkor is, ha ez volt a legnagyobb álmom. 2002-ben kezdtem egy fotósiskolát itt Norvégiában, és ekkor jöttem rá, hogy a képzőművészet az igazi közeg számomra. Azóta is ezzel próbálkozom.

Cs. E.

Hogyan tértél át az alkotói praxisodban a megrendezett, filmes hangulatú képekre, amelyekről mostanában a leginkább ismert vagy?

O. M. J.

Nem hiszem, hogy valaha is váltottam volna. Mindig is így volt ez a fotográfiai fejlődéstörténetemet tekintve. Minden elképzelésem olyan volt, mint egy film jelenetei. Emlékszem, volt egy kiállításom Londonban 2010-ben, ahol egy hölgy odajött hozzám, és azt mondta, hogy a képeim hasonlítanak az amerikai fotográfus, Gregory Crewdson munkáira. Soha nem hallottam azelőtt róla, és csak egy évvel később láttam a munkáit, és egyből beleszerettem. És megértettem, hogy mire gondolt a londoni hölgy, de ez azt is mutatja, hogy a filmes képek már akkor is az én hangom voltak, amikor még nem is ismertem őt. Hiszed vagy sem.

Cs. E.

A weboldaladon Steven Spielberget, Alfred Hitchcockot és David Lynchet is korai hatásként említed. Mit éreztél, mit láttál az amerikai moziban? Miben rezonált veled ez a világ?

O. M. J.

A nyolcvanas években Norvégiában felnövő gyerekként az amerikai filmek nagy dolognak számítottak. Csak egy tévécsatornánk volt. Visszatekintve, amit ezek a hollywoodi filmek jelentettek, az a kalandok, az élénk színek, a gyönyörű jelenetek és a nagyszerű történetmesélés volt. David Lynch megmutatott nekem valamit, amit Hollywood nem tudott – hogy a televízió művészeti forma is lehet, nem csak szórakoztatás. Tényleg világossá tette számomra, hogy a film és a zene a legerősebb kombináció, és én ennek a részese akartam lenni. Emellett ezek a filmek azt is megmutatták nekem, hogy nagyszerű jelenetek vannak tökéletes fényekkel, és a fényt azóta is nagyon szeretem. Hitchcock később jött az életembe.

Cs. E.

A fotográfia egy realista és mechanikus médium, amely az „élethű” ábrázoláson alapul. A munkáid többnyire a saját grandiózus látomásaidról és történeteidről szólnak. Meg tudsz említeni egy pillanatot, amikor rájöttél, hogy a fotografikus alkotás ilyen nagy léptékben is lehetséges?

O. M. J.

Számomra két olyan esemény van, ami mindent megváltoztatott. Az első az volt, amikor az első komoly galériám, a norvégiai Galleri Ramfjord igent mondott a munkáim kiállítására, és amikor volt merszem elutazni Los Angelesbe, részt venni egy fotóművészeti vásáron 2013-ban. Nagyon jó dolog volt számomra, hogy Norvégián kívül is megpróbáltam érvényesülni. Norvégia kicsi ország, ahol nehéz érvényesülni. Szeretem azt hinni, hogy ha itt sikerül, akkor bárhol sikerülhet.

Cs. E.

Bár világszerte egyre népszerűbbé válik, a norvég kultúra még mindig egy kicsit vakfolt a magyar közönség számára. (Kivéve talán a krimiket és a black metált, hogy kissé sztereotipikus legyek.) A vidéki Norvégiából való származásod fontos része a művészi megközelítésednek? Mit gondolsz a skandinávnak címkézett művészetről?

O. M. J.

Megtanultam, hogy azt használjam, ami körülöttem van, ne próbáljak olyasvalaki lenni, aki nem vagyok. Norvég vagyok, így ez bizonyos szempontból színesíti a munkáimat, de más dolgok is. Az én esetemben az amerikai mozi a legfőbb hatás, így aztán létrejön a képeimen egyfajta norvég-amerikai filmfúzió. A skandináv mint olyan, elég bonyolultan megfejthető kifejezés. Ha kívülről vizsgáljuk, homogénnek tűnhet, de ha benne élsz – mármint Skandináviában –, rájössz, hogy ennek a kategóriának nem sok értelme van igazából. Széttöredezett időket élünk, ezért nem sokat gondolok a skandináv identitásról vagy annak fontosságáról. Talán egyformák vagyunk kicsit, de ugyanakkor nem vagyunk azok.

Cs. E.

Mit gondolsz a fotográfia mint médium jelenlegi helyzetéről?

O. M. J.

Úgy gondolom, hogy sok tehetség van odakint. De mivel az interneten belül élünk, ezek mind egyszerre mutatkoznak meg. Ez nagyon szomorú, mert belefulladsz a képekbe. Ez olyan, mint a pénz, minél több van, annál kevesebbet ad. Azt is gondolom, hogy túlságosan a médium határainak feszegetésére koncentrálnak, és kevésbé a klasszikus szépségre. De ezt talán csak én gondolom így.

Cs. E.

Mesélnél nekünk a hamarosan megjelenő könyvedről, az Obscure Sphere-ről?

O. M. J.

Ez a könyv a véletlen műve. A norvég Lumina Galéria és a francia Hemeria könyvkiadó egyszerre kezdtek el érdeklődni a munkáim iránt, így úgy döntöttünk, hogy egyesítjük erőinket. 2013-tól máig szerepelnek majd benne munkáim, nagyon büszke vagyok rá, nagyon profi kivitelezésű limitált példányszámú kiadvány. Szeretem az olyan dolgokat, amelyek nem tömeggyártásban készülnek.

Cs. E.

Miért döntöttél a crowdfunding mellett?

O. M. J.

A francia kiadó, amely a könyvet készíti, mindig crowdfundinggal indítja be a projektjeit, hogy fedezzék a nyomdai költségeket. Szerintem ez egy nagyon okos módja a könyvkészítésnek. Remélem, hogy elég támogatást tudunk összegyűjteni az én könyvemhez is. Tudom, hogy sok embernek gazdaságilag most nagyon nehéz időszak következik. Különösen itt nyugaton. Talán nem egy fotókönyv támogatása most a prioritásuk, de minden összeg számít.

„Megtanultam, hogy azt használjam, ami körülöttem van” – beszélgetés Ole Marius Joergensen norvég fotóművésszel

Következő

„A fotográfián keresztül vontam be magam az életbe” – Beszélgetés Nino Migliorival, az olasz fotográfia doyenjével

„Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán

„Együtt alkottunk egy harmadik szemet” – Beszélgetés Elsával és Johannával

Válogatás Komár Sabrina: „…de hát annyi jó dolog történt veled!” című sorozatából

5kérdés – Gáll András