Menü

0103

Fotó: Boros Bence Bendegúz: Enteriőrkép a PaperLab Galériából, 2023. február

Tudtam, hogy végül üres lesz a kocsifelhajtó, és egy legutolsó fotót is el kell készítenem – beszélgetés Deanna Dikemannal

23 • 02 • 13Cserna Endre

Deanna Dikeman az iowai Sioux Cityben született, jelenleg Kansas Cityben él. Középnyugati családját és környezetét 1985 óta fényképezi, amikoris otthagyta vállalati állását, hogy kipróbáljon egy fotográfus-tanfolyamot. A PaperLab Galériában március ötödikéig ingyenesen látható Leaving and Waving című kiállítása kapcsán beszélgettünk vele pályafutásáról, a halál és a fotográfia kapcsolatáról és a képeiben jelen lévő humorról is.

Cs. E.

Mesélne a személyes és akadémiai hátteréről?

D. D.

Sioux Cityben nőttem fel, Iowa államban, az Egyesült Államokban. A családom elég átlagos volt: apám egy szójafeldolgozó üzemben dolgozott, anyám pedig sok éven át háztartásbeli volt. Később titkárnőként helyezkedett el, amikor középiskolás voltam. Egy húgom van, és sok nagynénivel, nagybácsival és unokatestvérrel együtt nőttem fel, akik mind a közelben laktak.

Cs. E.

Hogyan kezdődött a pályafutása és hogyan határozza meg magát művészként?

D. D.

Valószínűleg azért tanultam meg szeretni a fotózást, mert apámnál mindig volt kamera, és fényképeket készített a családunkról születésnapokon, ünnepeken és a nyaralásainkon is. Egyszer egy Kodak Brownie Bullet fényképezőgépet kaptam tőle. Emlékszem, hogy vele mentem be a helyi fotósboltba, hogy átvegyük az előhívott filmtekercseket. Az iskolában nem tanultam fotózni. Biológiát hallgattam, majd menedzsmentből szereztem diplomát. Ezután Kansas Citybe költöztem, ahol vállalati munkát kaptam. De mindig is szerettem a művészeti órákat és a fényképezést, és amint megengedhettem magamnak, vettem egy 35 mm-es Minoltát. Nem voltam boldog, hogy az üzleti világban dolgozom, de nem tudtam, mi mást tehetnék, így beiratkoztam egy fotótanfolyamra a Johnson County Community College-ban. Az első órán már teljesen magával ragadott a fényképezés. További órákat vettem, majd egy fotográfus asszisztenseként dolgoztam. Hamarosan elkezdtem kiállítani a munkáimat Kansas Cityben, és sokan bátorítottak a folytatásra.

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 7/1991

Cs. E.

Bár a Leaving and Waving egy mélyen személyes mű, van politikai üzenete is?

D. D.

Nem nevezném politikai üzenetnek, de úgy vélem, benne foglaltatik a családi élet íve. Ott van a szüleim öregedése, a hazautazó lány odaadása, a kutya, aki megöregszik, majd eltűnik, a baba az autósülésben, aki felnő, és az autót vezető fiatalemberré válik. Közhely, de tényleg élvezni kell az együtt töltött időt, mert sosem tudhatjuk, mikor ér véget.

Cs. E.

A legtöbb művének az amerikai külvárosok adják a környezetét. Van ennek a környezetnek (és társadalmi konnotációinak) megkülönböztetett jelentősége?

D. D.

Az amerikai külvárosokat gyakran úgy ábrázolják mint megközelíthetetlen, privát életek és végtelen házsorok területei. Az volt a kihívásom magam felé – mint fotográfusnak – hogy ezt a hétköznapi közép-amerikai környezetet és ezeket az embereket úgy tudjam bemutatni, mint amelyek elég méltóak és érdekesek ahhoz, hogy megnézzék és értékeljék őket. Inspirál, hogy megpróbáljak képeket készíteni a hétköznapi családi időtöltés során, amikor semmi nyilvánvalóan különleges nem történik.

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 6/1992

Cs. E.

Mi a jelentősége a hosszú távú projekteknek az ön gyakorlatában? Van valamilyen módszere, amikor elkezd egy sorozatot?

D. D.

Nem ezt a projektet tűztem ki célul. Csak akkor találtam rá, amikor átválogattam a negatívokkal teli dobozaimat. Ezek a „távozó fotók” annak a nagyobb projektnek a részei voltak, amelynek során a szüleimet fényképeztem, amikor Iowában tett látogatásaimkor időt töltöttem velük. Kertészkedésről, grillezésről, konyhai munkákról és hasonlókról készítettem fotókat. Nem éltem a szülővárosomban, mióta elmentem a főiskolára, így ezek a látogatások kiemelten fontosak voltak.
A sorozatot 1990-ben kezdtem, amikor eladták a gyerekkori házamat, és új házba költöztek a szüleim. Szomorúan vettem észre, hogy arról az otthonról nem készítettem képeket. Ekkor elhatároztam, hogy több fényképet készítek azokról a pillanatokról, amelyek számomra fontosak. A családi fotóimat eleinte nem művészeti projektnek szántam. Csupán emlékeknek készültek. Csak akkor kaptam bátorítást arra, hogy a családi fotóimat bemutassam a művészeti közegben, amikor másoknak is megmutattam őket. Néha nem vesszük észre, hogy mi van a birtokunkban. 2008-ban megkaptam az Egyesült Államok művészeti ösztöndíját, 50.000 dollárt. Úgy döntöttem, hogy a pénz egy részét egy könyv összeállítására fordítom. Amikor visszanéztem az összes képemet, megláttam a „távozó és integető” (leaving and waving) képek sorozatát. Nem is tudtam, hogy mennyi ilyen képet lőttem.
Készítettem egy rövid, saját kiadású könyvet „27 búcsú” címmel. Beneveztem egy pályázatra, és nyertem vele. Édesapám nem sokkal ezután meghalt. Ekkor már megértettem, hogy e „búcsúképek” egy történetet mesélnek el, ezért folytattam a sorozatot, amelyeken már csak anyám integet. Tudtam, hogy végül üres lesz a kocsifelhajtó, és egy legutolsó fotót is el kell készítenem.

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 12/1995

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 5/1996

Cs. E.

Mennyire igyekszik felépíteni vagy irányítani a képeit?

D. D.

Dokumentarista a stílusom. Nem rendezek dolgokat, és nem pózoltatom az embereket. Arra reagálok, amit magam előtt látok, és abból állítom össze a képeimet, ami ott van.

Cs. E.

Úgy gondolja, hogy használja a humort a munkáiban?

D. D.

Ó, igen, határozottan. Azt hiszem, a szüleimről készült fotókban gyakran van egy kis finom humor. Néha a szüleim egy-egy buta pózt mutatnak nekem, mint például a Leaving, 12/1995 című képen, ahol ketten ölelkeznek velem, amikor elmegyek.

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 8/2004

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 6/1997

0103

Fotó: © Deanna Dikeman: Leaving and Waving, 8/2007

Cs. E.

Mely művészek voltak önre a legnagyobb hatással?

D. D.

A korai fotóművészeti hatásaim nagy részét a tanáraimon keresztül megismert könyvekből kaptam. Emlékszem, amikor először láttam Stephen Shore Uncommon Places című könyvét. Érdekelt, hogy a palacsintás reggeli egy olyan fotó volt, amit ő készített, majd beletette egy könyvbe. Emmet Gowin képei a felesége családjáról nagy hatással voltak rám. Nicolas Nixont (The Brown Sisters), Larry Sultant (Pictures from Home) és Tina Barney-t (Friends and Relations) is kedvelem. Megtanultam, hogy a mindennapi életből is lehet érdekes fotókat készíteni. Számomra ez mindent megváltoztatott. Nem kellett szokatlan témákat keresnem, otthon is tudtam fotózni.

Cs. E.

Mit gondol a halál és a fotózás kapcsolatáról?

D. D.

Egy ember halála után csak az emlékeink maradnak meg, és a fényképek minden bizonnyal az emlékek közvetítői lehetnek. Amikor néztem, ahogy a szüleim a 90-es éveikben öregednek, egyre jobban erősödött bennem a vágy, hogy egy utolsó fotóval megőrizzem őket, miközben egyre jobban féltem attól, hogy az egyik szülőm meghal, mielőtt én visszatérhetnék. A fényképezés számomra a legjobb módja annak, hogy megbirkózzak a halál elkerülhetetlenségével.

Jegyzetek

DEANNA DIKEMAN: LEAVING AND WAVING
PaperLab Galéria, Mai Manó Ház
2023. január 24. – 2023. március 5.
Kurátor: Kereszty Anna