Tudtam, hogy végül üres lesz a kocsifelhajtó, és egy legutolsó fotót is el kell készítenem – beszélgetés Deanna Dikemannal

Bár a Leaving and Waving egy mélyen személyes mű, van politikai üzenete is?

Nem nevezném politikai üzenetnek, de úgy vélem, benne foglaltatik a családi élet íve. Ott van a szüleim öregedése, a hazautazó lány odaadása, a kutya, aki megöregszik, majd eltűnik, a baba az autósülésben, aki felnő, és az autót vezető fiatalemberré válik. Közhely, de tényleg élvezni kell az együtt töltött időt, mert sosem tudhatjuk, mikor ér véget.

A legtöbb művének az amerikai külvárosok adják a környezetét. Van ennek a környezetnek (és társadalmi konnotációinak) megkülönböztetett jelentősége?

Az amerikai külvárosokat gyakran úgy ábrázolják mint megközelíthetetlen, privát életek és végtelen házsorok területei. Az volt a kihívásom magam felé – mint fotográfusnak – hogy ezt a hétköznapi közép-amerikai környezetet és ezeket az embereket úgy tudjam bemutatni, mint amelyek elég méltóak és érdekesek ahhoz, hogy megnézzék és értékeljék őket. Inspirál, hogy megpróbáljak képeket készíteni a hétköznapi családi időtöltés során, amikor semmi nyilvánvalóan különleges nem történik.

Mi a jelentősége a hosszú távú projekteknek az ön gyakorlatában? Van valamilyen módszere, amikor elkezd egy sorozatot?

Nem ezt a projektet tűztem ki célul. Csak akkor találtam rá, amikor átválogattam a negatívokkal teli dobozaimat. Ezek a „távozó fotók” annak a nagyobb projektnek a részei voltak, amelynek során a szüleimet fényképeztem, amikor Iowában tett látogatásaimkor időt töltöttem velük. Kertészkedésről, grillezésről, konyhai munkákról és hasonlókról készítettem fotókat. Nem éltem a szülővárosomban, mióta elmentem a főiskolára, így ezek a látogatások kiemelten fontosak voltak.
A sorozatot 1990-ben kezdtem, amikor eladták a gyerekkori házamat, és új házba költöztek a szüleim. Szomorúan vettem észre, hogy arról az otthonról nem készítettem képeket. Ekkor elhatároztam, hogy több fényképet készítek azokról a pillanatokról, amelyek számomra fontosak. A családi fotóimat eleinte nem művészeti projektnek szántam. Csupán emlékeknek készültek. Csak akkor kaptam bátorítást arra, hogy a családi fotóimat bemutassam a művészeti közegben, amikor másoknak is megmutattam őket. Néha nem vesszük észre, hogy mi van a birtokunkban. 2008-ban megkaptam az Egyesült Államok művészeti ösztöndíját, 50.000 dollárt. Úgy döntöttem, hogy a pénz egy részét egy könyv összeállítására fordítom. Amikor visszanéztem az összes képemet, megláttam a „távozó és integető” (leaving and waving) képek sorozatát. Nem is tudtam, hogy mennyi ilyen képet lőttem.
Készítettem egy rövid, saját kiadású könyvet „27 búcsú” címmel. Beneveztem egy pályázatra, és nyertem vele. Édesapám nem sokkal ezután meghalt. Ekkor már megértettem, hogy e „búcsúképek” egy történetet mesélnek el, ezért folytattam a sorozatot, amelyeken már csak anyám integet. Tudtam, hogy végül üres lesz a kocsifelhajtó, és egy legutolsó fotót is el kell készítenem.