Larry Sultan munkáiból készült darabot mutatnak be a Broadway-n

Larry Sultan a kaliforniai San Fernando völgyben nőtt fel, amely helyszín számos projektjének inspirációs forrásává vált. Munkáiban a dokumentarista és a megrendezett fotográfiát ötvözte, a külvárosi családi élet (legfőképpen pszichológiai) élményét vizsgálta. Sultan legfontosabb könyve és azonos című kiállítása, a Pictures From Home 1992-ben egy majdnem évtizedesre nyúlt projektként jött létre, amelynek alanyai saját szülei voltak, és amely a fotográfia szerepét vizsgálta a családi viszonyok feltárásában és a személyes mitológiák megteremtésében.

Ugyanezt a külvárosi környezetet használva, 2004-es The Valley című kiadványa a felnőttfilm-ipart és a környék felső-középosztálybeli, pornófilmek díszleteként szolgáló családi házait mutatta meg emberséges, szolidáris formában. A 2010-es Steidl kiadónál megjelent Katherine Avenue című poszthumusz kiadvány és annak kísérő-kiállítása Larry Sultan három legismertebb sorozatát, a Pictures From Home-ot, a The Valley-t és a Homeland-et mutatta be párhuzamosan, újabb értelmezési lehetőségeket teremtve annak, hogy hogyan működnek az amerikai fotográfus képei a valóság és a fantázia, az otthonosság és a vágy érzetei között, ahogyan az otthoni környezetek hétköznapi tulajdonságai kiterjesztettebb és egyre komplexebb kulturális szimbólumokká válnak.

A február elejétől megtekinthető előadást Sharr White-t adaptálta színpadra és Bartlett Sher, Tony-díjas színházi alkotó rendezte, valamint a szereposztásban Danny Burstein alakítja a fiatal fotográfust, Nathan Lane az apát és egykori borotvaügynököt, Zoë Wanamaker pedig az anyát, aki később ingatlanügynök lesz. A produkció több mint két órán át tart, szünet nélkül. A most bemutatott darab alapjául szolgáló könyvben az alkotótól több belső monológot is olvashatunk, ezekből talán egy közelebb is vihet minket az előadás hangulatához. Így fogalmaz:

„A ház csendes. Ők már lefeküdtek, egyedül hagytak, és az időzítő éppen most kapcsolta le a nappali világítását. Olyan érzés, mintha a ház végre az oldalára fordult volna, hogy elaludjon.  Évekkel ezelőtt még anyám táskájában kutattam volna az egyik cigarettájáért, és rágyújtottam volna a sötétben. Varázslatos idő volt, amikor a ház az enyém volt.

Ma este azonban nyugtalan vagyok. Leülök az étkezőasztalhoz, kotorászom a hűtőben.  Mit is keresek?

Egész nap csak turkálok, kutatok a szobákban és a szekrényekben, belenézek a holmijukba, tanulmányozom őket. Hosszú sorokba rendezem az exponált filmtekercseket, számolom és számolom őket, mintha elvesztek volna. Huszonnyolc van belőlük.

Nehéz megmondani, mi késztet arra, hogy folytassam ezt a munkát.  Több köze van a szeretethez, mint a szociológiához, ahhoz, hogy inkább alanya vagyok a drámának, mintsem szemtanúja. És a munka furcsa és kusza folyamatában minden elmászik, a határok elmosódnak, a távolságtartásom elillan, a védettség arroganciája és illúziója megbicsaklik. Az éjszaka közepén döbbenten és gyötrődve ébredek. Ezek a szüleim. Ebből az egyszerű tényből következik minden.  Rájövök, hogy a filmtekercseken és a néhány jó képen, a projektem értelmével kapcsolatos zavarodottságomon túl a fényképezés szó szerinti értelmezésének vágya áll. Megállítani az időt. Azt akarom, hogy a szüleim örökké éljenek.”