Úgy gondolok magamra kurátorként, mint egy fociedzőre – beszélgetés Felix Hoffmannal

Mesélne az akadémiai hátteréről?

Eredetileg szobrász szerettem volna lenni és Bécsben kezdtem el a tanulmányaimat. Ez a kilencvenes években volt, amikor a művészeti iskolákban nálunk három fő kategóriájú hallgató volt. Az első csoport főleg tradicionális fa- és kőszobrokat készített, a második kifejezetten vérrel és a saját testével dolgozott, a bécsi akcionizmus hagyományait követve, és a harmadik pedig csak koncepciókat írt. Ekkor én a kora húszas éveimben jártam és nem értettem ebből sokat. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy hogyan lehet mindezt felfogni, megérteni? Ezért kezdtem el művészettörténetet tanulni, majd 1997-ben átmentem Berlinbe, ahol már kifejezetten kulturális tanulmányokat folytattam. Talán a legérdekesebb dolog számomra olyan „hidak” építése volt, amelyek össze tudják kötni a kulturális gyakorlatainkat és jelenségeinket azzal a világgal, amit én általánosságban a „képek világának” (image world) szoktam nevezni. Mindennek a foganatja az lett, hogy a diplomamunkámat már a fotográfia és a halál kapcsolatáról írtam. Ez mindig is az egyik nagy témája volt a fotóelméletnek: Roland Barthes és Susan Sontag is már arról írtak, hogy az expozíció, amikor megnyomjuk a fényképezőgép gombját, elvág egy idővonalat. A médiumon belül történik meg egyfajta „halál”. Felfedeztem, hogy az 1850-es években már szokás volt – főleg katolikus közösségekben, és meglepő módon Bajorországban is, ahonnan én származom – halott embereket úgy fotózni, mintha élnének. Sok ilyen kép készült akkoriban. Amikor először találkoztam ezekkel a felvételekkel, azt hittem, hogy csak a szokásos vizitkártyák, de nem erről volt szó.

Ismeri a Post Mortem című magyar horrorfilmet? Eköré a gyakorlat köré épül a történet.

Nem találkoztam még vele, de ígéretesnek hangzik.

Hogyan alakult később a karrierje? Miként kezdődött a C/O Berlin története?

2000-ben kezdődött a C/O Berlin projektje. Az elején még nem volt kiállítóterünk, és igazán a semmiből, szinte pénz nélkül kezdtük el felépíteni az intézményt. Hét évig a Berlin Mitte negyedében található Postaépületben (Postfuhramt) volt a helyünk, de onnan távoznunk kellett 2013-ban. 2014-ben nyitottunk újra a Zoologischer Gartennél a régi Amerika Hausban, amely egy nagyon érdekes épület. Annak idején, 1958-ban az amerikaiak edukációs, „reedukációs” céllal hozták létre és a funkcióját tekintve a náci múlt beidegződéseit igyekeztek átírni az amerikai kultúra terjesztésével. Élveztem az épület felújításának feladatát és átstrukturálását. Azóta meghívtak Bécsbe, ahol most szintén egy hasonló kihívás előtt állok: egy fotográfiai intézményt hozunk létre. Még nincsen készen a hely, a vonatállomástól nem messze lesz a kiállítóterünk és 2024-ben tervezzük a fix működésünket megvalósítani. Ez lesz Ausztria első, kizárólag fotográfiának szentelt intézménye. Ausztriában is volt egy olyan elképzelés – mint Németországban a kilencvenes években (bár ez elhasalt) – miszerint a különböző közgyűjtemények legnívósabb részeit befogadja majd egy új Nemzeti Múzeum. Szerintem nem lehet egy helyre vinni az összes kiállítási anyagot. Mindig az a kérdés, mi az intézmények célja. Nem ismerem a Bécs és Budapest közötti fotográfiai kapcsolatokat, de mindenképpen a céljaim között szerepel, hogy nyissunk egy ilyen szerep irányába is.

A C/O Berlin milyen módon tudott bekapcsolódni a helyi művészeti szcénába a kezdetekkor?

Huszonkét éves távlatban kell visszatekintenem, de azt hiszem a kezdetekkor nem volt más hely, ahol kortárs fotográfiával foglalkoztak volna. Akkoriban a Fotográfiai Múzeum a Helmut Newton Alapítvánnyal egyesült, miközben más helyeken is nyíltak fotográfiai kiállítások. Ebben a helyzetben a kérdés az volt előttünk, hogy miért létezik a C/O Berlin és mi lehet a szerepe? És a legjobb válaszok mindig körülöttünk vannak: a fotográfia olyan központi szerepet kezdett el pont ebben az időszakban betölteni a hétköznapi életünkben, az okostelefonok és digitális kamerák révén, hogy muszáj foglalkoznunk azzal, hogy mi a fotográfia, mit jelent a társadalmainkban és hogyan tudjuk róla megnyitni a diskurzust, edukálni róla a közönségünket.

Változott azóta a hozzáállásuk a kiállítások rendezéséhez?

Igen, rengeteget! Egy elegáns köteléket kellett létrehoznunk az „érdekes tartalmak” és a „népszerű nevek” között, különben senki nem jönne el a kiállításainkra. Miközben a C/O Berlin javarészt a belépőjegyekből él. Közönség nélkül nem tudunk működni. Ennek mentén is változott a kiállítások koncepciójának megalkotása, megtervezése. Az elmúlt években egyre mélyebbre mentünk úgymond a „kontentünkben”. Egyre több csoportos kiállítást csinálunk és olyan témákat karolunk fel, mint a megfigyelés, a halál és a terror látványossága. Mind olyan témák, amelyek nagyon fontosak, hogy kifejtésre kerüljenek, de ehhez idő kell, források kellenek és el kell jutnunk a közönségünkhöz, ami talán csoportos tárlatoknál nehezebb, hiszen egy-egy nagy név, sztáralkotók könnyebben tudnak feltűnést kelteni és látogatottságot generálni.

Van egy fix közönségük Berlinben vagy inkább a turisták, a városban megforduló emberek látogatják a C/O Berlint?

Természetesen van. A pandémia előtt majdnem negyedmillió látogatónk volt, ami nagyon sok „lehetőséget” jelent, hogy így fogalmazzak: rengeteg emberrel van/volt lehetőségünk interakcióba kerülni, ami köré fel lehetett építeni edukációs programokat – gyerekeknek és tizenéveseknek is, akiknek a formálásában még nagyobb szerepe van, hogy találkozzanak ilyen típusú kultúrával is, hiszen a témák, amelyeket boncolgatunk adott esetben fontosabbak és közelebbiek számukra, mint az idősebb generációknak. Ez érdekel talán a legjobban. Olyan workshop-programot hoztunk létre, ahová nemcsak azok a gazdagabb fiatalok jutnak el, akiket általában látunk a múzeumokban és a kulturális intézményekben, hanem kifejezetten hajléktalan, kábítószerfüggő és menekült gyerekekre koncentráltunk. Felmerült bennünk a kérdés: őket is érdekli a kultúra, a fotográfia? Milyen lehet a viszonyuk hozzá? Mit tudunk nekik specifikusan mondani? A tanulságunk az volt, hogy sok plusz energiát és érzékenységet kell bevetni ebben a szituációban, de nagyon sok szempontból rengeteg energiát kapunk mi is vissza tőlük: új ötleteket, új szempontokat.

Beszélne a C/O Digital nevű platformjukról?

A járvány alatt sok kollégánk kénytelenül is, de felváltotta a valós világot a digitálisra. Gondolok itt elsősorban az online tárlatvezetésekre, Instagram-sztorikra. Legtöbbször ezek szerintem nem voltak kellőképpen felkészült megoldások, nem lehetett hallani, látni a tartalmat. Azt éreztem, hogy mi nem így kell, hogy felfogjuk a digitális világot, nem kell mímelnünk a jelenlétet, hanem sokkal érdekesebb lehet, hogy tényleges digitális tartalmakat hozzunk létre és digitális művészetet mutassunk be a virtuális világban. A „lens-based” médiumoknak egyébként is speciális a viszonyuk a virtualitáshoz, hiszen mindennek át kell mennie az objektíven, és ez engem rendkívül felvillanyozott mind a fotográfia, mind a videó tekintetében. Úgy döntöttünk, hogy létrehozzuk ezt a platformot, a „képek digitális világát”, és olyan kurátorokat és művészeket kértünk fel, akik ebben autentikus projektekkel tudtak segíteni nekünk. Jelenleg a fókuszunk azon van, hogy minél több online csoportot, interaktív szubkultúrát ismerjünk meg. Másfelől olyan közönséget igyekszünk elérni, amelyeket egyébként sosem tudnánk megszólítani, ezért merülünk el a virtuális valóságok, a gaming és az ezekhez kapcsolódó közösségek világában. A legtöbb múzeum Európában általában több mint harminc éves, de hol van a jövő? Miről fog szólni a jövő múzeuma, kultúrája, amely érdekli is a fiatalabb csoportokat.

Zsűritagként volt itt Budapesten. Mit keres leginkább a fiatal alkotók munkáiban?

Azok a munkák, amelyekkel most találkoztam érdekes módon kifejezetten a saját környezettel, a vidékkel, az ország problémáival foglalkoznak, milyen az élet itt – mintha ez lenne a legtöbb alkotó érdeklődése. Emellett ugye ez mindig kapcsolódik a globális társadalmunk kérdéseihez, az ökológiához, a politikához. A művészet és általában a kurátori szemléletmódok még inkább fel tudnak tenni olyan kérdéseket, amelyek egyébként nem kerülnének elő és nem olyan érthetőek elsőre a szélesebb közönségnek. A Capa Központban az volt az érzésem, hogy a fotográfusok munkái a magyarok európai szerepére kérdeznek rá, ezt fejtegetik és ezt keresik egy szétzilálódó társadalomban. Ez Berlinben egészen másképp van, mint itt Budapesten… Ennek ellenére mindig meglep, hogy a fiatalok Közép-Európa-szerte mennyire profin állnak a médiumhoz, ismerik a képek világát. De mindig ott van az a „skill” is, hogy hogyan tudjuk a kérdéseket feltenni és hogyan tudjuk ebbe bevonni a képek világát. Ez ugye az internet képáradata óta teljesen megváltozott és átalakult.

Említette, hogy szobrásznak készült a kilencvenes években. Szobrászkodik még?

Nem, abbahagytam annak idején és nem is alkotok más médiumban sem. Sokszor kérdezik, hogy én magam fotózok-e, de mindig ki kell ábrándítanom őket. Abban hiszek, hogy amit én csinálok, az egy egészen más rendszer. Van egy jó példám erre. Úgy gondolok magamra kurátorként, mint egy fociedzőre, aki a pálya szélén áll és megpróbálja kihozni a legtöbbet azokból, akik kint vannak a pályán és játszanak. A művész sokkal inkább egy buszvezető, aki felveszi a buszára a társadalmat és úgy kanyarodik, hogy pontosan azt mutassa meg az ablakon kibámulóknak, amit ő szeretne.