5kérdés – Illés Barna

1. Mely fotográfusok inspiráltak, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Nehéz lenne megmondani, hogy ki és mikor hatott rám. Inkább csak emlékek ugranak be. William Henry Fox Talbot már a pályám kezdetén etalonnak számított. Rajta keresztül tanultam meg, hogy nincs műfaji hierarchia. Ahogy visszaemlékszem, éppen a Sziget fesztiválra indultam, amikor beugrottam a Soós fotóba, és megláttam a könyvét. Azonnal megvettem, nem mérlegeltem, hogy hova is megyek, és vittem magammal a Szigetre. Ez még 1995 környékén történt. Hippolyte Bayardtól a fotó, mint a manipuláció eszköze megközelítést kaptam, ami a makettes sorozatokhoz vezetett. Rodcsenkónak és Escher Károlynak komoly szerepe volt az első és egyetlen dokumentarista sorozatom elkészítésében. Ha nem mutatnak rá a különleges nézőpontok absztraháló hatására, talán teljesen más utat járok be. Tarkovszkij filmkockái is beégtek a retinámba és be is építettem egy sorozatomba, illetve rengeteg időt töltöttem az antikváriumokban, és vásároltam a National Geographic régi számait. Komoly mappát raktam össze számomra érdekes képekből. Gyűjtöttem mindent és mindenkit, azt kutatva, hogy hogyan épül fel egy kép és mitől működik? Anna Atkins Algák anyaga című műve a szisztematikus rendszerezés és a mennyiség erejének lehetőségére világított rá. Lartigue a játékosságot, a privát fotóban rejlő erőt mutatta meg. Az Álomkor című sorozatomat ő inspirálta. Jeff Wall az egyik kortárs etalonom. Intellektusa, képekről való gondolkodásának összetettsége, a reprezentáció legmagasabb foka. Amúgy mindenevő vagyok. Valamilyen szinten mindenki hat rám a maga intellektusával, például Yves Klein, Roman Opalka, Hiroshi Sugimoto, Olafur Eliasson vagy a film területéről Hitchcock és Fellini, de a tér alakító képzőművészek is meghatározóak az életemben úgy, mint Christo, Richard Long, Gordon Matta-Clark vagy Andy Goldsworthy, David Nash, James Turrell és Michael Snow művészet stratégiái, életműveik, a térrel, a fénnyel és az idővel, a természettel és az Istennel való viszonyuk szintén nagyon fontosak. Valahol tudat alatt minddel együtt dolgozom. Különös, szakrális élményt nyújtanak, szellemi egységet érzek velük.

2. Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életedben?

Mielőtt egy végeláthatatlan felsorolásba kezdenék, kiemelek néhány ilyet. Nem teszek különbséget fotó és képzőművészet között, sőt előbb érdekelt a képzőművészet, mint a fotó, így ebből adódik, hogy az első meghatározó kiállítások életemben a képzőművészethez köthetők jobban. Yves Klein kiállítása volt az első meghatározó, szakrálisnak is mondható képzőművészeti élményem 1989-ben, a még fallal körülvett Nyugat-Berlinben. Elképesztő erővel szippantottak be a kék, arany és narancs vásznak, objektek. Az immateriális találkozott a materiálissal Kleinben, és általa bennem is.
Rebecca Horn, Tate Gallery and Serpentine Gallery, London, 1994
Órákat töltöttem el Rebecca Horn kiállításán, csak ültem a földön az egyik kinetikus installációja előtt és követtem a keresgélő vakvezető bot tétovázó kutakodását…
Matthew Barney: The Cremaster Circle, Guggenheim Museum, New York, 2003
Ez egy egésznapos program volt. Amerre néztem mindenhol Matthew Barney magán mitológiája nézett vissza, legközelebb 2010-ben Baselben éreztem ugyanezt a Schaulagerben bemutatott Prayer Sheet with the Wound and the Nail című kiállításán. Szelleme, történetmesélő képessége és kreativitása betöltötte az óriási kiállító teret.
Michal Rovner: Data Zone, Velencei Biennalé, 2003
Na, ez tényleg nagyon erősen itt van még mindig. Kígyózó sorok álltak az izraeli pavilon bejáratánál. Miután megnéztem, már mindent értettem, egy lesötétített vizuális „laboratóriumban”, emberkísérletek zajlottak. Megrázó, hátborzongató, mégis finom költői megközelítése volt az emberi lét törékenységének, amelyre isteni nézőpontból tekinthettünk le.

A magyar kiállítások közül csak egy-kettő a sok jóból:
Csörgő Attila: Arkhimédészi pont, Ludwig Múzeum, Budapest 2009
Bukta Imre: Másik Magyarország, Műcsarnok, Budapest 2012–13
Ősz Gábor: Three by Three, Ludwig Múzeum, Budapest 2013

Albumok közül mindenképpen meg kell említenem: Larry Sultan és Mike Mandel: Evidence és Michael Light által szerkesztett Full Moon albumokat, illetve néhány magyar művész által jegyzett könyvet: Gulyás Miklós: 1 másodperc; Maurer Dóra: Fényelvtan, Szabó Dezső: Képek/Photographs, Darkroom; Puklus Péter: Handbook to the Stars, Pettendi Szabó Péter: Háttér, Gerhes Gábor: Atlasz. Ezek mind fontos adalékok a tanári munkámhoz is.

3. Mikor és hol volt az első egyéni kiállításod?

Egerben, az Ifjúsági Ház Kísérleti Galériájában Gulyás Miklós segítségével és támogatásával rendeztük az első kiállításomat. Miki is nyitotta meg. Ez 1996-ban volt. Budapesten a Tölgyfa Galériában (az Iparművészeti Egyetem galériája volt) 1999-ben volt lehetőségem először bemutatkozni az Álomkor című anyagommal. Ezzel nyertem el abban az évben a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat.

4. Analóg vagy digitális fényképezőgépet használsz?

Alkotói munkához 4x5 inches és középformátumú analógot, de van egy futó munka, ahol a telefon használata vált indokolttá. Alkalmazott munkákhoz csak digitális gépet használok.

5. Milyen fényképet készítettél legutóbb?

Egy öt éve elkezdett szekvencia éppen aktuális darabjait fotózom. Ez napi „szertartássá” vált az életemben, mint Wayne Wang és Paul Auster Smoke című filmjében Auggie Wrennek, aki négyezer napon át készített minden reggel egy fényképet a dohányboltja előtti utcasarokról. Minden kép ugyanaz és mind más is. Ez egy hálaadás, életünknek egy másodpercre való megállítása, megnyugvása. Mielőtt lefekszem, minden este felmegyek a galériába – vagy éppen, ahol vagyunk – a gyermekeimhez, megnézem őket és szimbolikusan, mivel már alszanak, elköszönök tőlük és készítek néhány képet. Egyébként évek óta feleségem, Illés Katalin fotográfiai alkotói projektjében segédkezem. Most ennek van itt az ideje, épp egy első nyilvános bemutatóra készül az anyagból egy
csoportos kiállítás keretei közt.