Mit nézzünk márciusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

A girl’s film club című kiállítás hét női fotográfus analóg technikával készült munkáit mutatja be. Néhányan közülük beillesztik magukat a képbe és visszaveszik az uralmat a férfi tekintet felett, néhányan pedig az anyaság összetettségéről mesélnek. Mások a többszörös expozíció, a polaroid, a 3D nyomtatás és a kísérleti sötétkamra-gyakorlatok innovatív technikáin keresztül szélesítik a médium határait. A kiállított alkotók világszerte kiállítanak, míg mások csak most kezdték művészi útjukat.

Karl Blossfeldt (1865–1932) német fotográfus, aki növényekről és azok részeiről (hajtásokról, levelekről, virágokról, termésekről) készített közeli felvételeiről ismert fotótörténeti jelentőségű alkotó. Bár Blossfeldt egy botanikus precizitásával, tudományos és pedagógiai céllal fényképezte a természeti világot, akaratlanul is modern művész lett. Munkássága az 1920-as években kibontakozó Új Tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) avantgárd irányzat fotóművészeti előfutárának tekinthető. Magyarországon néhány munkáját már láthatták kiállítva az érdeklődők, de tárlata még nem volt. Az Artphoto Galériában először láthatunk 40 darab heliogravürt egy 120 darabos magángyűjteményből válogatva.

„1 millió 656 ezer. Ennyi embert élt a 2011-es népszámlálás adatai szerint bő egy évtizede panellakásokban… minden hatodik itthoni magyar. Én voltam az egyik hatodik.” – írja Somorjai Balázs, akinek ebből a személyes indíttatásból készült Panelvilág című Budapest Fotográfiai Ösztöndíjas sorozata a portrék és az enteriőrök különös egybeszövése. Somorjai fotósorozatait, ahogy az alkotó megfogalmazza, „a valóság inspirálja” és ez ebben az esetben is tetten érhető. Az „egyik hatodik” kíváncsi lett a személyes életterén egy lépéssel túl lévő valóságra, azokra, akik hasonló körülmények között élik mindennapjaikat, akik a panel adta lehetőségeket formálják saját otthonná. Őket örökítette meg éveken át. A sorozat képeiből ezen a linken látható egy válogatás.

Horváth M. Judit Csalóka Látszat (2010) című könyvéről – ami közel tíz év eredménye, és nagyon különbözik korábbi dokumentarista fotóitól, mégis rengeteg azonosság található bennük – így vall: „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsó sorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik, a köztük levő szűk mezsgye átjárható. Könnyedén lépek át egyikből a másikba, és e kettős létállapotból fakadó bizonytalanságomból születnek képeim. A mágia, a valóság megváltoztatásának képessége a gyűjtögetéssel kezdődik, tárgyaim körülvesznek, együtt élek velük akár hosszú évekig, személyes, furcsa kapcsolat alakul ki közöttünk, és egy napon a fotográfia eszközeit használva váratlanul és irányíthatatlanul megszületik a bennem élő kép. Képeimen alakjaim fiktív életének egy reprezentációja köré saját, valós életem vágyait, elemeit szövöm. A valóság kirekesztésével, egy alternatív világ megjelenítésével megteremtem a kilépés, illetve a belépés, a mással való azonosulás lehetőségét." A kiállítás különlegessége, hogy időpont egyeztetés után a fotográfus személyes tárlatvezetését is biztosítják a szervezők.

Kozák Lajos feltehetően főiskolás évei alatt ismerkedett meg a fényképezéssel, és a főiskola elvégzése után komolyan érdeklődött a művészi fényképezés iránt. Az 1929 és 1931 között készült családi albumokból kitűnik, hogy a dokumentáláson túl megjelenik a művészi kifejezés igénye is. Az is látszik, hogy akkor már kielégítően tájékozott lehetett a nemzetközi és magyar irányzatokról és a korszerű, divatos és haladó szemléletű fényképezés módjairól. Rá is nagy hatást tett a Neue Sachlichkeit, az új tárgyilagosság eszménye, és ennek tükrében fényképezett. A második világháború után nem vett részt aktívan a fotóművészeti közéletben, talán ez is közrejátszott abban, hogy munkássága méltatlanul feledésbe merült.
Kozák Lajos fotográfus hagyatékát 1975-ben, a művész halálát követően vásárolta meg özvegyétől a Magyar Sportmúzeum. Az anyag nagy része közel negyven évig, 2011-ig feldolgozatlan maradt. A sárga Forte-dobozok sokféle méretű – a bélyegképtől egészen a 18×24 centiméteresig –, laza tematikák szerint csoportosított papírképeket tartalmaztak.
A Mai Manó Ház PaperLab Galériájába ezekből a képekből válogatott a kurátor.

Juan Brenner 1977-ben született Guatemalavárosban, ahol jelenleg is él és dolgozik. Miután több mint egy évtizedig divatfotográfusként dolgozott New Yorkban, Brenner visszatért szülőhazájába. Első monográfiáját, a Tonatiuh-t, a 2019-es Paris Photón az Aperture Foundation First PhotoBook Awardra jelölték. Ugyanezzel a projekttel elnyerte a LensCulture 2019 Emerging Talent Awardot. Az elmúlt 5 évben Juan Brenner munkája nagy része a Guatemalai Felföld néven ismert, nagyon különleges és jelentőségteljes terület összetett jelenségeinek megértésére irányult. Ezzel az új munkával a „alakulás folyamatát”, a felföldi társadalmi struktúra elmozdulását, változásait, és a térségben kialakuló új generáció felnőtté válását kívánja dokumentálni a művész.

Korniss Péter kiállítása az életmű legfontosabb helyszínére, az erdélyi Székre koncentrál és Korniss legújabb fotográfiáit is felvonultatja, aki 1967-ben járt először Széken, itt szembesült a hagyományos falusi közösségek még élő és gazdag kultúrájával. Az első Kossuth-díjas fotográfus pályáját annak szentelte, hogy ezt a hamarosan eltűnő világot megörökítse a Kárpát-medence több területén is a következő nemzedékek számára. Szék így mindennek a kezdete, az eredet, ahova az elmúlt évtizedekben Korniss rendszeresen, mind a mai napig visszajár. Az ötvenöt évet felölelő széki munkája a magyarországi fotótörténet leghosszabb fotóprojektjének tekinthető és még világviszonylatban is párját ritkítja. Ez az első, kizárólag színes fotográfiákat felvonultató Korniss-kiállítás, melyek legnagyobb részét az elmúlt két évben készített művek alkotják.

Balázs Zsolt fő témája a jelenkori emberi kapcsolatok és viselkedések vizsgálata, különösen konfliktushelyzetekben, konfliktuszónákban, hosszú távú, több éves programokon keresztül. Ciprus hallatán a legtöbb embernek a gondtalan nyaralás és a kikapcsolódás jut eszébe. Talán kevesen gondolnak arra, hogy a sziget földjében a majd fél évszázados görög-török konfliktus következményei nyugszanak feltáratlan tömegsírokban.
1963. december 23-án a görög és török ciprióta lakosság között kirobbant etnikai konfliktus, majd háború 1974-ben a sziget és a főváros Nicosia kettéosztásával végződött. A tíz évig tartó konfliktusban megközelítőleg 2000 személy tűnt el mindkét oldalon, egy részük tömegsírokból már előkerült, sok család azonban a mai napig sem tud semmit eltűnt rokonaikról. Számukra a jelen még a múlt fájdalmas elevenségét jelenti.