5kérdés – Turós Balázs

1. Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Kamaszként sokat nézegettem Benkő Imre képeit, majd Kudász Gábor Arion és Szatmári Gergely munkái voltak rám nagy hatással, akiktől később tanulhattam is. A MOME BA után Angliában éltem egy ideig, ebben az időszakban Andrej Balco, Larry Sultan, Dezső Tamás, Zhang Kechun, Max Pinckers és Andreas Gursky sorozatai inspiráltak legfőképpen. A klasszikus, nagy nevek közül August Sander hatott rám leginkább, már azelőtt elkezdett foglalkoztatni a Sander stílusára jellemző portrékészítés, hogy munkáit megismertem volna. Ami számomra különösen érdekes, az Sander „öröksége”. Mintha létezne egy fotográfiai program, amit elindított. Ez a jól körülhatárolható fajtája a portréképeknek elkülönül az összes többi portrétól. Van valami közös bennük, vagy alkotóik attitűdjében. Joel Sternfeld, Alec Soth, Rineke Dijkstra vagy éppen Albrecht Tübke munkáira egyaránt jellemző az az analitikusság és a portréalanyok esendőségét hangsúlyozó ábrázolás, ami engem is foglalkoztat. Képeik tárgya nem is a rajtuk szereplő személy, sokkal inkább az emberi létezés természetét vizsgálják.

2. Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

A Ludwig Múzeumban 2013-ban Pieter Hugo kiállításán különösen megfogott néhány kép, a legmélyebb nyomot azonban 2007-ben a VU’La Galerie Nézőpontok című kiállításán a Mai Manó Házban, Michael Ackerman és Lorenzo Castore munkái hagyták bennem. Minden kötöttségtől mentesek voltak, a hibák és a képek tökéletlensége új megvilágításba kerültek, a bemozdulás és életlenség eszközét felhasználva, számomra teljesen újszerű képi világot teremtett mindkét alkotó. Egy olyan zsigeri és nyers világot, aminek teljesen a hatása alá kerültem. A kiállítás képei egészen más stílust képviseltek, mint ami engem alapvetően érdekel a fotográfián belül, de ahogyan hatottak rám, azt azóta is példaértékűnek tekintem saját munkám során.

3. Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

2009-ben a MOME Fotográfia szak felvételijére készültem, akkoriban a Csendesben heti egyszer rendeztek Ki mit tud?-ot, amin nagy lelkesedéssel versengtek a kocsma vendégei. Az előkészítő után beültünk néhányan és mivel éppen nálam volt a felvételire készült portfólióm, ezért csináltunk egy spontán, mozgó kiállítást. A nézők voltak egyhelyben és a barátaimmal mentünk körbe a képekkel, ezzel pedig megnyertük a Ki mit tud?-ot, ami ha jól emlékszem 10 ezer forint fogyasztás volt.

4. Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Leggyakrabban nagyformátumú, és ezt kiegészítve középformátumú filmes gépet használok. Egy ideig azt gondoltam, hogy nem az analóg/digitális kérdés az érdekes, hanem sokkal inkább a formátum. Pár éve elkezdtem használni egy középformátumú digitális gépet, és egy év után, amikor azzal szembesültem, hogy a készülő sorozatom összes új képe analóg technikával készült, rájöttem, hogy hiába hozza a középformátumú digitális technika a középformátumú film képi világát, a koncentráltság mégis hiányzik belőle, és ez az, ami miatt a síkfilm a számomra legkedvesebb technika. Mert itt a legmagasabb a képkészítés közbeni koncentráltság, nem csak a fotós, hanem a modellek részéről is, mivel ők is tudják, hogy csak egy kép fog készülni. Egy másik érdekes kérdés a végleges kép technikája. Régebben szkenneltem és digitális nyomatokat készíttettem, pár éve néhány fotográfus unszolására kipróbáltam az analóg színes nagyítást, és attól kezdve átalakult bennem a végső kép megítélése. Azóta igyekszem a valóságban elvégezni minden változtatást, és amit csak lehet, analóg nagyításként szeretnék viszontlátni.

5. Milyen fényképet készített legutóbb?

Néhány hónapja jöttem haza egy nagyobb fotós utazásról, ahol elég sokat dolgoztam. Rengeteg síkfilmet fotóztam el, de összesen 3-4 kép lett, amivel elégedett vagyok. Ezek közül is van egy, amivel alaposan megküzdöttem, izgalmas volt az egész folyamat, a közös munka a képen szereplő apával és lányával. Volt bent az udvaron egy kutya, akit nagyon szerettem volna valahogyan kicsalogatni és belekomponálni a beállításba. Amikor már minden kezdett összeállni, egyszer csak kirohant a kapun. Gondolkodás nélkül exponáltam, majd egy hónapot kellett várnom arra, hogy kiderüljön, sikerült-e a kép.