Mit nézzünk áprilisban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Hogyan alakul át az élet a Földön és mi lesz a szerepe a művészetnek egy olyan fiktív, Földet elérő napvihar esetén, ami megváltoztatja a földmágnesességet és elpusztítja technikai civilizációnkat? A Mymuseumban megrendezett kiállítás egy gondolatkísérlet, amelyen a kiállító művészek arra keresték a választ, hogyan formálja egy ilyen szimbolikus katasztrófa az esztétikát, hogyan hat a fotográfia médiumára? A kiállításon 11 művész reagál a világunkat ért jövőbeli traumára, és mutat be munkáival olyan alternatívákat, amik új látásmód kialakítását segíthetik. Nem feldolgozásként, hanem felkészülésként.

Ma már keveseknek hangzik ismerősen itthon Ergy Landau neve, pedig az 1920-as és ’50-es évek közötti Párizs egyik legnépszerűbb női fotográfusa volt a magyar származású alkotó. Landau az első világháború után hagyta el Magyarországot, Párizsban telepedett le és nyitotta meg műtermét, ahol haláláig alkotott. Mesteri portréfotóinak – főleg a gyerekportréknak – köszönhetően hamar ismertté vált Landau neve, formai kísérletezései az Új tárgyilagosság mozgalmával rokonították képeit, de ezzel egyidőben számos női aktot is készített. Franciaországban is fennmaradtak barátságai magyar honfitársaival, többek között Brassaïval, André Kertésszel és Moholy-Nagy Lászlóval. A Mai Manó Házban látható, hiánypótló kiállítás és a hozzá tartozó monográfia a korábban kiadatlan Ergy Landau gyűjtemény feldolgozásának eredménye.

Jankovszky György felsőfokú tanulmányait 1971-ben fejezte be a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola üzemszervező üzemmérnök szakán, de ekkor már a fényképezés komolyabban is érdekelte, így 1977-ben fényképész szakmunkás vizsgát tett. A fényképezéssel kapcsolatos első sikere az volt, amikor az általános iskolában első díjat nyert egy fotópályázaton: „a hívóban megjelenő kép csodája meghatározta életemet.” – írta 2012-ben megjelent könyvében. Fotóművészeti munkásságában elsősorban a fényképezés szélsőséges lehetőségeit próbálta rögzíteni: nonfiguratív, Mail Art, színezett fotók, szekvenciák, fotóakciók. A 60-as,70-es években az ország számos temetőiben fotózott. Nem kifejezetten a sírkerteket dokumentálta, hanem a temetők látványvilágából az érdekelte, mivé tudja transzformálni ezt a közeget a fényképein. Az 1980-as évek végén tudatosan abbahagyta az alkotói munkát, mivel nem érezte a számára fontos megújulási folyamatot. 2012-ben könyv formájában kiadta életművét, melyből most a Magyar Fotográfiai Múzeumban látható egy válogatás.

Szabó Liza kiállítása egy tizenhét évvel ezelőtti trauma, párkapcsolati erőszak feldolgozási, megértési és vizuális „elbeszélési” kísérlete. A saját test és lélek fölött elvesztett uralom, a szabadság elveszítése sokszor észrevehetetlen, rejtett hatásainak, nyomainak rekonstrukciója, felszínre hozása, annak tudatával, hogy ez a munka igazából befejezhetetlen és lezárhatatlan. A lélek sebeinek felnyílása, az emléknyomok felbukkanása sok esetben öntudatlan folyamat, elég hozzá egy helyszín, egy tárgy, egy kép, egy hang emléke, nyomai. Nincs pihenés, örökös készenlét van és figyelem, emlékek, képek folyamatos metamorfózisa.

A kortárs cseh fotográfia rebellis alakja, Jan Saudek barokkosan fülledt, kézzel színezett érzéki aktjait és látványgazdag jeleneteit bemutató életmű-válogatás a Budapest FotóFesztivál és a Műcsarnok együttműködésében valósult meg. Jan Saudek az 1990-es években a festészet és a fotográfia világát ötvöző erotikus képeiről vált világszerte ismertté, melyek elkészítéséhez a fotográfia hajnalának műtermi hangulatát, a kopott falú, hajópadlós atelier-t és az anilinfestékkel színezett képet idézi fel. Saudek számára a test az élet vizuális metaforája, a tökéletes forma éppúgy kifejezi a szépséget, mint a formátlan vagy öreg test. Művészettörténeti parafrázisoknak is felfogható, kimerevített jeleneteiben a túlfűtött erotika mellett a cseh humor frivol burleszkjelenetei is felvillannak.

„1999-ben és 2000-ben jártam Indiában, és úgy gondoltam, hogy nem csak a turisztikai arcát szeretném látni az országnak. Ezért Delhiben elmentem a folyó partján elterülő szegénynegyedbe. Az ehhez hasonló városnegyedektől általában óvják az utazókat, de én azt tapasztaltam, hogy az ott lakókat inkább meglepte, hogy az ő életük is érdekelhet egy külföldi valakit, és barátságosan fogadtak, még meg is vendégeltek. Második alkalommal vittem néhány képet is, és odaadtam a rajtuk szereplőknek.
Yamuna Pushta 2004-ig Delhi legnagyobb nyomornegyede volt, ahol 300.000 ember élt. A 2000-es évek elején a kormány elindított egy ambiciózus helyreállítási és szépítési projektet, hogy otthont adjon a 2010-es Nemzetközösségi Játékok alatt Delhibe látogató 8500 sportolónak. A települést lebontották, a lakókat pedig kitelepítették. 2007-ben nyolcsávos gyorsforgalmi autópályát nyitottak ott, 2009 októberéig közel 400.000 embert telepítettek át három nagy nyomornegyedből, Yamuna Pushta, Nanglamachi és Bhatti bányákból.” – írta Szilágyi Lenke az Artphoto Galériában kiállított sorozatáról.

Neogrády-Kiss Barnabás kiállítása munkássága egyik meghatározó vonulatának, az önarckép-vagy szelfikészítésnek az erőteljes újrafogalmazása, fókuszba helyezése. Amíg korábban a vizuális önvizsgálat egy-egy adott téma kontextusában formálódott meg, legyen az egy gyermekfalu életének megörökítése, a saját látásának, látáshibájának vizsgálata vagy egy rezidencia program magányának megfogalmazása, addig most a saját test és saját arc, pontosabban ezek rögzítési módja, maga a fényképezés, mint önértelmezés, önkeretezés a vizsgálatának tárgya.

A szentendrei PhotoLab idei első kiállításán szereplő munkák a reprodukciós fényképezés lényegi aspektusaira és dilemmáira reflektálnak. A fotográfia olyan területére vezetik a befogadót, amely nem a kérdések, sokkal inkább az evidenciák és az egyértelmű válaszok terepének tűnik. Regős Benedek kiállítása a reprodukciós fényképezés céljával ellentétben, a közvetített tárgy helyett magára a közvetítőre helyezi a hangsúlyt. A médium szerepére és működésére. Olyan szempontokat vet fel, amelyek nem csak a reprodukciós fényképezés, hanem minden, magát hitelesnek feltüntető médium esetében is relevanciával bírhatnak. A Reproductio a 2018-as K.A.S. Galériában megrendezett White Balance kiállítás anyagánakúj kontextusba helyezése és folytatása.

2014-től a hazai sajtófotó pályázat képeiből a Capa Központban látható válogatás. Az idei 41. Magyar Sajtófotó Pályázatra 269 fotográfus 2443 pályaművel neveztek a fotóriporterek, és a beküldött fotók száma ezerrel haladta meg a tavalyit, összesen 6810 volt. Az Escher Károly-díjat a legjobb hírképért Merész Márton (énbudapestem.hu): A „Szégyen útján" című sorozatával nyerte el, a Munkácsi Márton-díjat a legjobb kollekcióért Huszti Istvánnak, a Szalay Zoltán-díjat a 30 év alatti legjobb teljesítményért Szajki Bálintnak (24.hu), míg a megyékben dolgozó legjobb teljesítményért Komka Péternek (MTI/MTVA külső munkatársa) ítélte oda a zsűri. A két fődíjas nevét – a MÚOSZ Nagydíját és az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott André Kertész-nagydíj nyerteseit – idén is csak a kiállítás megnyitóján, 2023. április 12-én hozzák nyilvánosságra.

Ez a projekt ironikus kommentárja a mindennapi életünket befolyásoló különféle társadalmi normáknak. A szokásrendek, a nemi sztereotípiák és a szerepjátékok csak néhány példa arra a kulturális kódra, amely egyrészt összeköti a társadalmat, másrészt viszont gyakran nem kívánt társadalmi nyomást gyakorol, amely befolyásolja az egyéni szabadságot. A fotográfus azt a határt keresi, ahol az (egyébként hasznos) viselkedésminták kórossá válnak. Erről így fogalmaz a sorozat leírásában:
„Az Egy nap minden nap (2020–2022) című alkotásom a társadalmi nyomás alól való kiszabadulás lehetetlenségével foglalkozik, amelyet a politika, a média, az emberek és a digitális technológia jelenléte kényszerít ránk. A (társadalmi) elvárások, hogy hogyan viselkedjünk, mit tegyünk, hogyan reagáljunk bizonyos helyzetekben, sok esetben és gyakran eltérnek attól, amit örököltünk, ahogyan neveltek minket, ahogyan a saját környezetünk formált minket, ahogyan kalibrálták erkölcsi iránytűnket fiatalkorunkban. Ezeknek a viselkedésmintáknak a keveredése az, amivel úgy tűnik, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni, másfelől, a kölcsönös befolyásolás új, felgyorsult formái, amelyek a legtöbb bizonytalanságot/ingadozást/ képezik életünk forgatagában.”

Kiss Richárd legújabb munkája, a Spatial resolution szervesen kapcsolódik az alkotó korábbi, szintén kamera nélkül készült, az internetre feltöltött képeket használó műveihez. A mű az emberiség túlfogyasztásának, a visszafordíthatatlan ökológiai krízisnek az immár el nem törölhető vizuális nyomait, sebeit kutatja fel és gyűjti össze műholdképek formájában, amelyekből komplex kollázsokat alkot, olyan témákra és objektumokra figyelve, mint a szeméttelepek, autógyárak, ültetvények, teherszállító hajók. A globális láthatóságnak köszönhetően semmi sem rejthető el, ami a Föld területén, a Földdel történik, mindennek vizuális nyoma van, mindenről készült vagy készül kép, amely felkutatható, elemezhető és felhasználható. A Spatial resolution ennek az összetett kutató- és elemző munkának az installatív bemutatása.

Fabricius Anna 12 gesztus című kiállítása a jövőbe vetett hitre kérdez rá nagyméretű tájképein és portréin keresztül. Utópisztikus/disztópikus tájképei a múlt jövőbe (a jelen) szánt pozitív élettereinek romjai. A ’70-es években épült futurisztikus épületegyüttes 1 a mobilitást, a közösségi együttlétet és a magas életet kínálta a tajvani elit közönségének, melynek rövid virágkorát az olajválság törte ketté. A falra ragasztott elhagyatott életterek negatív erőtérbe helyezik Fabricius fekete-fehér portréit, mely a jelen, jövőbe szánt pozitív élethelyzeteinek gesztusai. Ki hogy látja magát 10 év múlva? A gesztusokba bekapcsolódik a remény és az orientáció funkciója, a lehető legidealisztikusabb és legkedvezőbb forgatókönyv felvázolása egy gesztusban. De lehet-e egy mozdulat utópisztikus? A bármi lehetséges” gesztusait világunk gyorsuló változásai és krízisei merevítik mozdulatlanná.